Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-07-17 / 29. szám

XIV. év. ZaiaeqerWQ, 1913

. Julius 17. 29. szám T>«a»«t3*J ir.í ért* i+DT 04 f fé\ én* 2 kor 04 f Ssíítárt 1 kor. 04 f szia 8 fillér. Z. t—I o~r

>~^7'á.'h"H Lajos Hirdetések dij» megegyezés szériát Nyilttér sor* 1 kor Szerkesztőség kiadóratai: Wlasics-utcM 8. I LENGYEL FBEHNOZ l. BOZRBEJ^Y gtorq Z i*p u ajdonos. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Semmi sem olyan bizonytalan ezen a világon, mint a hadviselés sikere. Ki hitte volna, hogy Törőkország, amely a világ tolyása idejét számítva, nem is olyan régen, egész Európát rettegtette tegyverével, most szinte kardcsapás nélkül, jóformán egész európai Törökországot a szerbnek, a bolgárnak, a görögnek s a montenegróiaknak átengedi ? Ki hitte volna még ezelőtt néhány nappal a második balkáni háború kiütésekor, különösen a bolgár hireire, hogy néhány nap múlva megváltozik minden, a győzelmesen előrenyomuló bolgárok kénytelenek lesznek fegyverszünetet kérni s Európa nagyhatalmait leikérni, hogy a békére irányuló tárgyalásokat inditsák meg. Mert bizony ez történt. A bolgárok Isztipnél csatát nyertek és ugy látszott, mintha nyitva volna számukra az ut, a szerbek szivébe, Üszkübbe. Csakhogy — amint mondjuk — a győzelmes bolgárok a győzelmet nem használták ki, a hadvezetésben hiba történt s aztán egy hétre a győzelmek után a bolgárok hadseregének nagy részét a görög, szerb és montenegrói csapatok körülkerítették és felette veszélyes helyzetbe hozták. Ehhez járul, hogy Románia nem kapván meg azt a földet, amelyet magának követel azért, mert nem elegyedett a háborúba és Bulgáriát nem támadta meg akkor, mikor ez a törökkel viaskodott, — most már ő rántott nagy sebbel-lobbal kardot ; katonáit általánosan mozgósította, követét a bolgár fővárosból haza hívta s ezzel maga is negyedik és legveszedelmesebb ellenségnek állott. Igy hát a diadai hirekre jóformán egy héten belől — a háború nagy bizonytalanságát igazolva — a hős bolgár nemzet szomorú napjairól Írhatunk De mivel a kardok még ma sincsenik hüvelyben, ki merne jóslásokba bocsátkozni, hogy a fordulatokban oly gazdag és meglepetést keltő balkánháboru hogyan végződik ? Váljon a szorongatott bolgár méltán megcsodált katonai vitézségével, veszedelmes helyzetéből nem vágja-e ki magát? És meg tud e birkózni Romániával, mely egymagában is nagyon félelmetes ellensége lenne Bulgáriának, hát még igy, mikor egy véres háború után erőben sokat vesztve, még három más olyan ellenséggel kell hadakoznia, akikkel való szövetségben győzte meg a törököt. Hogy miképpen végződik ez a háború, azt ma nem igen mondhatjuk meg ; de hihető, hogy most már az események gyorsan elkövetkeznek és a konczon összevesző szövetségesek békét kötnek s a töröktől elvett földön valahogy meg fognak osztozkodni. Reánk és mindenkire, aki a békének barátja,fazonban nem közömbös az, hogy a haragvó szövetségesek ugy egyezkedjenek meg, hogy ez az egyezség állandó legyen Mert egyelőre semmi sem oly kívánatos, mint a béke. És bár a háború szomszédunkban folyt és bár abba semmiképen nem elegyedtünk, mégis vészesen érezzük kárát. Nincs ember, akit a szomszédunkban duló háború javaiban ne érintett volna. Kereskedő, iparos, gazda egyaránt érzi a nehéz időket, az általános pénzhiányt, drágaságot, a vállalkozási kedv hiányát. Ugy véli mindenki, hogy ha a Bilkán népei egymással megegyezve újra a békés foglalkozásokhoz térrek, ha nem kell a szomszédos hatalmaknak hadi készenlétben lenni, akkor a mostani pangást fe! fogja váltani az ipari és gazdasági élénkség, mely újra pénzt hoz forgalomba és minden kenyérkeresőre jobb napok virradnak. De persze mindez csak akkor, hogy ha a Balkánnak egymással farkasszemet néző népei becsületesen megbékélnek és azzal a gondolattal fognak a nagy vérvesztés után megnagyobbodott országuk földjének megműveléséhez, hogy egymásra nem agyarkodnak, a kapott sebekért boszut nem állanak. Akkor egész Európa nagy lidércznyomástói szabadul meg. A búvár munkája a viz alatt. Miután a búvár magára öltötte gummi ruháját és ércz-sisakját, uagv fáradsággal lemászik a kötél létrán s csakhamar derengő félhomály veszi körül, mely a táigyak alakját teljesen elváltoztatja és fantasztikus alakot kölcsönöz nekik. A búvár ilyenkor már alig tudja, hogy merre jár, néha olyan érzése támad, mintha fejjel lefelé fordult volna. Minden pillanatban ide-oda lökdösi a víztömeg, lábujjhegyen ide oda tántorog tehát a teuger fenekén, miközben felsőtestével előrehajol és karjával olyan mozdulatot tesz, mintha nszna. A lélekzés nehezére esik. Rendes járásról szó sem lehet. Hogy a munka ilyeu körülmények között nem valami könnyű és kellemes, azt el lehet képzelni. Csak igen erős és edzett ember képes az ezzel a foglalkozással járó fáradságot elviselni. Két atmoszféra nyomásnál, vagyis tiz méter mélységben a búvár bizonyos zsibbadságszerü érzést érez, mintha ezer tűvel szurkálnák egész testét; három atmoszféra nyomásnál, vagyis husz méternél nagyobb mélységben sokkal erősebb fájdalomérzés lép már föl : fülfájdalom, mely igen gyakran siketséggel végződik, verömlés, bénulás, az agyban és tüdőben vértorulás jele mutatkoznak. Ilyen esetekben gyakran előfordul, hogy a búvár elájul, sőt meg is hal. Mind e veszedelmek ellenére volt már olyan búvár, aki csodálatos eredményeket ért el; igy például egy Lambert nevü búvár 1885-ben ötvenöt méter mélyre szállt le, hogy nyolez aranyrudakkal telt ládát, melyek a Kanári szigetek közelébe .1 elsülyedt, XII. Alfonz nevü hajón voltak, ismét felszínre hozzon ; vállalkozása kitűnően sikerült. Egy másik búvár 1891-ben ötvenkét méter mélyre szállt alá, hogy egy rakomány elsülyedt ezüstrudat hozzon ismét napvilágra. A búvár rendszerint perczenkint két métert tesz meg lefelé vagy fölfelé, mert az emberi szervezet csak lassan képes alkalmazkodni a nyomás változásához és igy gyorsabb mozgás akár fölfelé, akár lefelé, halálos következményekkel járhat. Körülbelül hatvan méter az a határ, melynél mélyebbre búvár még nem hatolt; de már harmincz méter mélységben sem tarthat a búvár munkája két-három óránál tovább. Munkaközben sok veszedelemnek van kitéve a tenger lakói részéről is. Az angol tengerészet egyik legkiválóbb búvára, a hires Witney, aki már huszonöt esztendeje járja a tenger mélyét, nemrég oly borzalmas veszedelembe jutott, hogy többé nem is akar leszállni a viz alá. A búvár ugyanis ötven méternyi mélységben élet-halál küzdelmet vivott egy nagy polippal s csak a végső pillanatban tudta magát kiszabadítani. Borzalmas kalandját 6 maga beszélte el. Witneyt Naquari ausztráliai kikötőben megbízták, hogy vizsgáljon meg egy hajóroncsot, amely ötven méternyi mélységben fekszik a tenger lenekén. A tenger csöndes volt s vize oly tiszta, hogy látni is lehetett. A dolgozó búvár körül ott úszkáltak a tenger mélyének kisebb-nagyobb szörnyetegei, de nem sokat törődött velük. Amikor aztán beljebb hatolt a hajóroncsba, akkor látta, hogy mellette egy nagy polip terpeszkedik; mindegyik karja legalább két méter hosszú lehetett. A polip hirtelen kinyújtotta egyik kariát s átszorította vele a búvár lábát. Ugyanekkor már ott is volt egészen mellette s a kapálózó embert a többi karjával egészen maga alá akarta nyomni. Ekkor indult meg az élet halál küzdelem. A búvár szabadulni akart a végzetes öleléstől, de néhány perez múlva látta, hogy puszta kézzel nem boldogul. Volt azonban nála egy éles szekercre, amelyet a lába mellé telt kutatás közben. Föl akarta venni, de a rettenetes karok szorítása miatt nem bírta. Valahányszor le akart hajolui, mindig olyan helyzetbe került, hogy attól kellett tartania, hogy a polip egészen magához rántja s akkor vége. Végre nagy nehezen kiszabadította a jobb karját. Ekkor lassan térdre ereszkedett s a polip testére térdelt rá. Karjával vaktában