Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1913-07-17 / 29. szám
M A G Y- A R P A I Z S 1913 julius 1 7. hadonászott s végű! megtalálta a szekerczét. Ebben a pillanatban bele próbálta döfni a polip testébe, de nem birta, mert a szörnyeteg bóre nem engedett. Folyton döfködte, de rémülten tapasztalta, hogy az ölelés még szorosabb lesz. j Ekkor végső kétségbeesésében az a gondolata támadt, hogy talán máshol kellene belevágni a szekerczét az állatba. Próbát tett s az ölelés már az első döfés után gyengült. Ettől kezdve folyton oda döfte a szekerczét s ekkor érezte, hogy a polip szoritó karjai lassanként elgyengülnek s a szörnyeteg végül is erőtlenül sülyedt egészen a fenékre. A búvárnak csak auuyi ereje volt, hogy jelt adjon. Amikor felhúzták, a parton eszméletlenül esett össze s órákig feküdt ájultan a ret t6netes izgalomtól. Amikor magához tért, kijelen- > tette, hogy többé soha sem száll le a tenger mélyére. a i Görgei Arthur és Horváth Ignácz. A kolozsvári Ellenzék írja: A napokban egyik fővárosi lapban ol /ashattuk, hogy a szerencsétlen végű szabadságbarczunknak egyik főszereplője, Görgei Arthur visegrádi villájában hogy tölti el hátralevő napjait. Hogy milyen szerető gyöngédséggel veszik körül, hogy milyen féltő gondossággal ö.zik még a levegőtől is, hogy ágyánál állandóan két ápolónő lesi az elborult agyú öreg ur szemrebbenését s gyerekes szeszélyeit milyen szolgálatkészen leijesitik. Igy él Görgei Arthur, kinek szereplését esetleg a történelem fogja igazolni s aki annak idején a messze idegenben elhalt Czetz tábornoknak tábornoki rangját is kétségbe vonta. A szépen megirt, hangulatos riport olvasása után felkerestük a kolozsvári honvéd egylet ószhaju, de fiatalos tetterővel biró elnökét, Nagy Pál 48 as honvéd főhadnagyot, mondana el valamit a 100 évébe lépő világtalan honvéd huszár ezredesnek, Horváth Ignácznak életmódjáról. Amit tőle hallottunk, az mélyen elszomorító s csúf világítást vet az úgynevezett hálás utókorra. Elmondotta az elnök a már évek óta ágyban fekvő 100 éves ezredesnek szánalmas helyzetét. Önfeláldozó felesége talán az ápolás terhei alatt súlyos betegséget szerzett. Ágynak esett s most a Karolina kórházban fekszik élet és halál közölt. Állapota olyan súlyos, hogy még a szükségessé vált operácziónak sem lehet kilenni. E é ry pár nap múlva a klinikáról gyógyíthatatlanul fogják valószínűleg hazaszállítani. Akkor aztán két ember szorul majd ápolás alá ot], — ahol még egy is igen sok. Horváth Ignáczot jelenleg özv. Benelné úrinő feleségének közeli rokona ápolja nagy szeretettel s még nagyobb lüreiemiiól. Ez az ápolás is csak ideig-óráig tarthat s ha feleségét a kórházból elbocsájtják, ö is haza kell menjen a családjához. Ami életmódját illeti, az már évek óta naprólnapra ugyanaz. A napnak legnagyobb részét ágyban tölti. Csak az ebéd elfogyasztására hagyja el az ágyat. Nagy nehezen támogatással vonszolja magát az asztalhoz. Szellemi képességeinek teljes birtokában van. Emlékező tehetsége 100 éve daczára is bámulatos. Élénken érdeklődik az eseményekről s meglepő itéletképességról tesz tanúságot. Mártiromságáért 1600 korona nyugdijat élvez. Nem sok, de ahoz épen elég, hogy éhen lehessen pusztulni. Orvosra, patikára valahogy kitelik, de egyébre már csak szűkösen. Olyan rokona pedig, kinek támogatására számithatna, nincsen. Ugy mondta Nagy Pál, hogy öt héttel ezelőtt « kolozsvári Ereklye Muzeum Horváth Ignácz nyugdijának felemeléséért fordult a magas kormányhoz. Meg sem válaszolták. A honvéd egylet nevében ez év junius 30-án a kérését megsürgették Gróf Tisza István miniszterelnöknél, — nem jött reá válasz. Görgei Arthur nyugdiju évi 8 ezer korona, örökké nevezetes világosi fegyverletételének honorálásáért. A vitéz Mátyás-huszároknak világtalan ezredese 1600 koronával is megéri, Görgei lélekzését egy egész ország lesi, a vitatkozások egész irodalmat teremtettek körülötte, a szomorú emlékezetű világosi fegyverletétel tényezőjét azonban nem lehet eldisputálni. Horváth Ignácz nem olyan nevezetes ember. Ö a harcztéren csak becsületesen harczolt a szabadságért. Ezért kell neki nélkülöznie és szükséget szenvednie. Igy él Horváth Ignácz. Egypár példa. Parabola. Azt mondja Petőfi, hogy eddig gyermekkorban éltünk, de az emberiség ma már nem gyermek, hanem férfi. Azt hiszem, csalódik. Csak nézzünk széjjel. Hogyan törik, zúzzák önmagokat s hogyan marják egymást az emberek, hogy egy kis felsőbbségi kitüntetést, kegyet nyerjenek. Egy kis nemesi oklevél, királyi és udvari tanácsosság s a vitézség árnyékának egyegy érdemrendje, keresztje milyen lelkesedést szül a tömegben! Tórik, marják, zúzzák érte magokat. Meg is nyerik sokan — tanácstalanságukért a tanácsosi c:imet, nemteleuségökért a nemesi oklevelet és gyávaságukért a vitézi érdemrendet. Mindez a gyermekek erkölcsi világának a szótárában : jámborság, engedelmesség és alázatosság. Ki mondja ezeket elitélendő, avagy megvetendő tulajdonságoknak ? A különbség csak az, hogy nem férfikorát éli az emberiség, hanem gyermekkorát. A kegyeket és adományokat osztogató kevés számú felsöbbségek nem gyermekek, ezek férfiak. Ezek nagy kópéságukban jól tudják, hogy haszontalan portékák azok a hívságos adományok. De azt is tudják, hogy mundus vult decipi; tehát hadd maradjon. Ez a pár latin szó azt jelenti, hogy az emberek szeretik, ha csendes bárgyúságban és boldog butaságban maradnak, mint az aranykor-zaknak kevésigény ü emberei, sőt önként békűrik nyakukat a járomba, csak ne keljen fáradtságosau gondolkozni. És a világ szereti a boldog megcsalattatá st. Mint a gyermek. Mundus vult decipi. Ha kell, példát is mondhatok rá. A két legkisebbik gyermekem, pláne lánygyermek, egyik négy, a másik öt éves, szelíd, jó teremtések, engedelmesek. Mikor szalonnát eszem, mindig fényes kitüntetésben részesülnek. Csak azt kiáltom : kinek adjak szalonnabőrt ? Nekem! Nekem! sivítják élesen s eszeveszettül rohannak a szalonnabör felé. Melyik a jó gyermek ? Én ! Én ! s majdnem sírva versenyeznek. S én, vén kópé, mindeniket megjutalmazom egy-egy darab vastag szalonnabörrel, s ők ugy örülnek, mintha nemes levelet adtam volna nekik. Félnapokig elrágódnak rajta és boldogok. Mért rontsam el a jókedvüket. A nagyobbak már fütyülnek a szalonnabőrre. A gyermekek még csak elég gyorsan kinőnek a gyermekkorból, de az emberek, nó, ezek igen sokáig benmaradnak a gyermekkorban. * * » Mondok egy más példát. Samu gimnáziumi tanár. Benő polgáriskolai tanár. Zukky szőlőbirtokos. Megjegyzendő, hogy nálunk a hegyre menni, a hegyen lenni, vagy a hegyről jönni: boldogság. Zukky barátomnak kitűnő rizling bora terem. Magam is sokszor ittam belőle. Egy szép vasárnap délután Samu büszkén lépdel kifelé, balkarján az übercziher, jobbjában szép pálcza, szájábau egy ménkű uagy británnika. Boldog ünnepi hangulat — mintha menyegzőre vagy szüretre menne. Találkozva vele, kérdezi Benő : Hová mégy Samu ? Samu csak ugy foghegyríl szól : A hegyre! •— Ugyan kihez mész Samu? Hát Zukkvhoz na, mit kérded? s tovább libeg füstölögve. Benő többet már nem is kérdez, de meg nem állhatja, hogy ne szóljon a büszkén siető után egy jó intéssel: No, no, ne siess ugy és jegyezd meg magadnak Samu, hogy amikor a Zukky fia a polgáriskolába járt, akkor én mentem a hegyre és nem te ! Megtörténhetik, hogy pl. Dr. Wekerle Sándor, vagy valamelyik más nagy ember, aki talán azóta már az egekben jár, intelmet ad s leszóll a menyországból Gróf Tisza István miniszterelnökhöz: Jegyezd meg magadnak István ecsém! hogy amikor én voltam a miniszterelnök, akkor engemet választottak meg díszpolgárnak és nem tégedet. B. Oy. Hazánk, a lovas nemzet. — Irta: Podmaniczky Gyula báró. A mai Magyarország területén a lótenyésztésnek már a hunok, avarok és magyarok betörései előtt is jelentékeny szerepének kellett lenni, az ország fekvése, a föld termesztése s a ?on körülmény, hogy területe legnagyobb része már a természet szerint is termelésre és állattenyésztésre utalta a rajta élő lakósokat. Alig vonható emellett kétségbe, hogy ezen a területen már a keletről beindult törzseknek megjelenése előtt is a könnyű és szívós alkotású lófajta volt az uralkodó, mert e fajtának használatára voltak utalva már a lakosság gyérsége mellett ugy gazdálkodási, mint érintkezési szempontból is, mert nagy távolságokkal kellett számolniok. Legnagyobb befolyást kellett azonban gyakorolni a lótenyésztésre a magyarok megjelenésének, kik lovas csapaljaikkal nemcsak hazánk mai területét, de egész közép Európát és a keleti Ottomsn birodalom határait is elözönlötték s épen lovaik gyorsasága és kitartása által lettek félelmetessé, mindenütt hamarabb megtudván jelenni a képzelt időnél s mindenütt győztesek maradván a nehéz lovakon, ellenük volt csapatok felett. Képzelhető ugyan, hogy harc/.i kalandozásaik a'att ugy a nyugaton, mint a keleten is sok lovat ejtettek zsákmányul, de az tel nem tehető, hogy a nyugatról zsákmányolt nehéz lovakat tenyésztésre használlak volna, mert ezek sem harczi, sem gazdálkodási foglalkozásuknak és modoruknak meg nem felelhettek, s az ily módon szeizett lovak tenyésztése valószínűleg egybeolvadt az ereJeti magyar lóval. Képzelhető, hogy a tatárjárás e téren is nagy pusztítást végzett, azonban fel keli tennünk, hogy a tömérdek legelő és rétség mellett a hiáuy csakhamar pótolva lett. Amennyiben a-tatárdulás folytán tatár lovak is maradhattak az országban, ez a fajta szempontjából — mint azonos fajta — bajt nem képezhetett. Bizonyosnak vehető tehát, hogy az Árpád származásúak uralkodásának tartama alatt a lótenyésztés nagy mérvben űzetett, valamint kétségtelen, hogy a tenyésztett lófajta a honfoglalással behozott keleti vért képviselte, részben pedig abból képződött. A fentieket igazolja ama tény, hogy a tihanyi apátság (Szent Benczés-rend) jelenleg isfennállá ménesének hiteles adatok alapján I. Endre király 1052-ben 34 darab mént ajándékozott, tehát ott már abban az időben is foglalkoztak nagyban a lótenyésztéssel.
