Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-04-24 / 17. szám

a^Ncfwtutg, IH3

. április 24. 17. szám gttftMtftsi »t jy évr* « fcos 04 f ,'él «vra 2 kor 04 f 1 kor 04 f -igyw szá® 8 ttslér. Baer-fceazti IHCox»-vá

_bl3_ Lajos M-arLítatái-salc Hirdetések dija megegyezés szeriií, Nyilttér sora 1 tor Szerkesztőség kiadóv&ta,: Wlasics-ntesa 8. X-.El ISTC3-"5TEI_. PBRENOZ 33 O Jrí. 3 S J_. ~5T QYŐHG Z" lap v ajdonos. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE „BehegedüM ÍÍ • fi Minek? Kinek? Hoss?u sora van ennek. Ott kellene kezdenem, ahol az „inség utja" végződ'k. Tíz esztendővel ezelőtt már megcsinálták államköltségen az inség útját, s a nyavalyás még most sem készült meg. Szakasztott mása ez annak az Ínségnek, amelyiknek nyomán létrehozták. Szegény Gellénháza! Hozzád még most sem jutott el a kuliurának annyi kis áldása sem, amennyit az ut elvihet girbe-görbe utczádnak a végére. Valóságos „kukucs" játékot játszik veled az inség utja. Felkapaszkodott arra a dombra, ahonnét megláthat téged, s aztán . . . Hát aztán nem ment tovább. De azért ne buskodjál! Jön majd egy ujabb század: amelyikben eldöntik azt J, nagyfontosságú kérdést, hogy az állam kötelességei közé tartozik-e a te Ínséges utadnak a megcsináltatása, avagy a vármegye hu/.za-balasztja-e az elkészíttetését. Ha ugyan annak a kötelessége . . . _T.ddig pedig csend és figyelem! Feneketlen pocsolyán keresztül jön el Zalaegerszegre a göcseji ember. Elinduláskor Isten irgalmába ajánlja lelkét, mert nem tudja azt sem előbb, sem utóbb, hogy élve kerül-e haza, avagy holtan találják meg az inség utján. Mesébe illő gyatra ál'apotban van az az ut. Ha máshol a szél port kavar fel, ott A Rózsakő.*) Ez a kis történet, melyet el akarok mondani, itt történt Zalamegyében. Ha nem itt történt volna, igazán nem mernék vele előállani, magam se igen hinném el, hogy azoknak a borsos jelenetekkel megspékelt franczia és német színdaraboknak néha milyen jó hatása lehet még fiatal leányokra is. Tiszta meggyőződésem, hogy fiatal leányokat, kispapokat, gimnazistákat nem való olyanféle darabokba elvinni, mégis kitálalom ezt a történetet, mert mint mondom, itt történt a szomszédságunkban, a Balaton partján. Mártony biróékkal történt az eset, akiknek ott a szalai parton, a györöki hegyek oldalában van egy kedves kis villájuk, régi kis település,, a fák már egészen elbástyázták, eleven vörös tetejének csak egy kis csücske látszik a feketezöld lombok között, ha az ember az országútról fölnéz feléje. Mártonyék minden nyáron ott töltik a hat heti szabadságukat. ebihalak tenyésznek. Ott az ínség utján. Nem tréfa ez. Tíz esztendő óta aligha szikkadt fel annyira, hogy a kocsikerék szárazon gördülhetett volna rajta. Szalóky Géza polgártársunk a megmondhatója, hogy a hegyi lakósoknak ezzel az úttal alaposan „behegedültek." Gyerünk csak onnét befelé! 1904-ben Budapestre mentem. Mikor Martonvásáj nevü nagyközséget elhagytam, olyan érzés lopódzott a szivembe, aminőt az ember alapos tisztálkodás után észlel. Keresve sem talált volna az ember az ország utján egy szál szemetet. Mintha naponkint véges-végig leseperték volna azt az utat. Kutattam az okát ennek a rendnek. Meg is találtam. Martonvá3ár m^r elég közel van a fővároshoz. A budapesti rendezettséget, tisztaságot ellesik a martonvásáriak. Az az érzés volt az előbb emiitett, amit a főváros közelsége okozott. Keressünk hasonlóságot a mi állapotaink és a martonvásári állapot között. A göcseji faluknak Zalaegerszeg a Budapestjök. Zalaegerszegnek a Becsali hegy a Martonvásárja. Olvasó polgártársaim ne értsenek félre. Nem azt akarom mondani, hogy akár aszfalttal, aká- fakoczkákkal burkolják be az inség útját. Csak azt szeretném megérni, hogy tűrhető lezyen a közlekedés azon az uton. Meddig kellene élnem? A martonvásári ember mennél közelebb ér a fővároshoz, annál nagyobb rendet talál. A göcseji ember fordított világba jut, ha i elindul az ő Budapestjébe : Zalaegerszegre. A martonvásáriakra rend és tisztaság mosolyog. A göcsejiekre nagy árok tátja a száját. Az árokból zöldes-feketére elszinesedett pocsolya bocsát minősíthetetlen illatot az érkezőkre. Nézzék meg polgártársaim a Hegyi-utczát. Elfogulatlan Ítéletet kérek ! Olyan benyomást kelt é az az elénk táruló kép, amilyent az emberre a városi rendnek kell kelteni? A bírálat után nekem igazat fognak adni polgártársaim abban, hogy azt a csúnya árkot el kell fedni azért is, mert az abból életrekelő dögleletes levegő az arra lakó polgártársaink életének a hóhéra lesz, s a sok szép reménységnek, fiatalságnak a legalaposabban „behegedül . . ." Lengyel Ferencz. Uj csapás. Gazdasági helyzetünk mostani válságos idejében mindenki bizonyos jóleső megnyugvással látta, hogy a mezőgazdaságból élő ország gazdaközönségét a súlyos pénzügyi helyzet nem igen érinti. A kedvező áralakulásokban és a két legutóbbi év termelési viszonyai között a gazdát a gazdasági depressió nem nyomta. Április derekán azonban rázudul az országra egy óriási hóvihar és hegyibe a fagy. Az a hófehér palást, mely mint a menyasszonyi fátyol, ráterült a tavasz szép zöld szőnyegére, talán még jótékony takaró volt a fagy ellen. Legalább ahogy a vegetácziót most látjuk, a kalászosoknak ez az áprilisi, 1860. év óta példátlan fagy nem ártott. Ez azonban *) Irta és felolvasta Kulcsár öyula taDár a f. éyi íprilis 12. estélyen. Most négy éve, mikor betoppantak a villába, kellemetlen megylepetés érte őket. A villa udvarát felverte a lósóska, a lapu, a katánkóró, a kertecske utain fölmagzott a fü, a virágágyakban csupa gizgaz. Három éve nem voltak itt, a mézesheteik óta. Első uzsonnájuk elfogyasztása közben ezt mondta az asszony, amint a verandáról letekintett az udvarra: — Ez igy nem maradhat. S mindjárt uzsonna után felhúzott a kezére két ócska bőrkesztyűt s nekiesett a gaz nagyobb fajtájának, estig kitépte mind, ami csak volt a ház körül. Mártony mehetett egyedül a naplementét nézni. Másnap a sarabu került sorra. Mártonynak megint nem volt társa, amint délelőtt az ördőt bújta. Mikor az udvaron minden tisztában volt, akkor bementek Keszthelyre virágokért és palántákért. Ezeket az asszony mind el akarta ültetni. Csakhogy ehhez először formát kellett adni a gruppoknak, mert azok teljesen szétmentek bárom év alatt mig nem gondozta őket senki. Csak nézte egy darabig az ember, amint a felesége húzni kezdi a kis hegyes orrú kapával a grupp alaprajzát, hanem egyszer csak elöntötte agyát a vér, vörösnek látta a világot s mérgesen fölkiáltott: — A rozsféreg ezekbe a virágokba, éppen letellik a hat hét, mire készen leszel velük. Ezért jöttünk mi — nyaralni? S nagy dérrel-durral otthagyta a feleségét a cselédjükkel, az Annával, ugy becspta maga után a vasrácsos kapuajtót, hogy csakúgy menydörgött utána. Ment a naplementét nézni, megint egyedül. Szomorú özvegységben. Dühösen. Arra számított ö, hogy most újra átélik azt a harmadévi bűvös hangulatot. Mikor ez a gyönyörű öböl, Szigliget tündéri várrom-koronája, a Badacsonynak a tóba benyúló mammut teste, együttvéve valami tündérrege világát alkották. Most minden fakó, unalmas, kiállhatatlan ; s naprólnapra kiállhatatlanabb. Mintha a megváltás órája ütött volna, mikor váratlanul betoppant az árkádiai világba az — anyósa, Erzsikével, a kis leánnyal. Mit mondok ? Kis leánnyal ? Csak elbámult mindenki, még a hűséges Anna is összecsapta a kezeit, mikor meglátta a »kis kisasszonyt*. Ez alatt a két év alatt, mig nem látták, tökéletes hajadonná