Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-04-24 / 17. szám

2 1913. április 23. nem azt jelenti, hogy a mezőgazdaság rettenetes esapást ne szenvedett volna. Olyan nagy a csapis, hogy nem tudjuk, váljon ki tudjuk-e heverni? Mert a tavaszi vetések részben elpusztultak, részben fejlődésükben annyira vissza maradtak, hogy ezeknek középszerű termésére sem igen lehet jogosan számítani. Pedig a tavaszi vetések sokkal nagyobb területet foglalnak el, mint akármely más években. Tudjuk, hogy az ősz annyira abnormális volt, hogy a nehéz kötésű talaj megmivelhető nem volt. Itt tehát ősszel nem vetettek, a vetés tavaszra maradt. De márciusban is most meg már a szárazság miatt nem lehetett szántaui, és igy a tavasziakkal mindenfelé elkéstek. Egy kedvező április és méginkább a május sokat segített volna, ám, hogy április szeszélye mennyi milliót pusztított el, — arról igazán jobb nem beszélni, mert hiszen egész nyugalmunkra, teljes munkaerőnkre szükségünk van, hogy e válságos időben megmentsük azt, ami lehetséges. A szőlő és a gyümölcs Magyarország alsó vidékein teljesen tönkre ment, — ez pedig sok ösi magyar városnak elemi csapása. Ujabban nagy jelszó Magyarországon az agríkultura. De vájjon lesz e az embereknek kedvük gyümölcsösöket létesíteni, konyhakerteket berendezni ? mikor nálunk teljesen megbízhatatlan az időjárás, és nyugodtan mondhatjuk, hogy nálunk két évtized óta a négy évszak csak elméletben van meg. A mult év szeptemberében már zimankós hideg volt, tartott a tél márczius elejéig, akkor átmenet nélkül meleg uapok következtek, maj 1 jött az áprilisi fagy. Ne legyünk Hiób postásai: de jönni fognak a májusi fagyok is, vagy legalább is meg fognak ijesztgetni a májusi fagyos szentek. Ily körülmények között kinek legyen kedve intenzív földmivelésbe kezdeni, melyet a szeszélyes időjárás évről-évre teljesen tönkre tesz. Szegény Kecskemét, melynek évenként négy millió korona bevétele ven baraczkból, — három év óta csak költ gyümölcsöseire, de nem vesz be egy hunczut garast sem. Igazán nagy szívósság kell hozzá, hogy az itt gazdálkodó nép végkép fel nem hagy e hálátlan gazdálkodási ággal, mnly csak munkát, tökét igényel s évről-évre a legszebb reményeket egy-egy éjszaka teljesen tönkresílányiíja. Hiába! a mi kiimánk szertelenségei közepette mégis csak az extenzív mezőgazdálkodás jut feladatul: a kalászos termelés, mely ha, mint minden mezőgázdálkodús, koczkázattal jár is, mégis aránylag legkevesebb veszélynek van kitéve. Általában a mostani istencsapásnak is meg kell, hogy érlelje azt az elhatározást, hogy jparilag kell fellendülnünk. Koldusország az az orszá", am»Mvutík lakói tisztán és kizárólag mezőgazdálkodásból élnek. Va bankot játszunk a sorssal és egy közeledő fekete felső egy nemzet hosszú koplalásának lehet okozója. Más a helyzet, az >lyau országban, ahol ipari termelés van. Itt az ístAüCsapás éahalált még sem okoz. Az iparilag előrehaladott ország megtud birkózni az Isten csapásaival is: mig a tisztán csak mezőgazdasági ország lakójára csak nyomor és szenvedés vár. K.-t. Otthon. Tudja a jó Isten: mi a leghőbb vágyam, Megértem hát végre: hogy van egy kis házam. Csak mint egy kalitka — kicsi a szobája, Mégis ez a viiág legszebb palotája! Sokat nélkülöztem, soká kuporgattam, Minden kicsi fillért össze rakosgattam. Mailen homokszeme önkezemmel vájva: Hogy ne lenne nekem ez a kis ház drága! Rá örömmel s mégis könnyes szemmel nézek, M g érte küzdöttem elrepült az élet! Hanyatlik a napom, immár lemenőben . . . Vár egy csendes otthon kint — a temetőben. Grigásny Jánosné. A zene esztétikája. Irta: Schopenhauer Arthur. Az operánál sokkal tisztább zenei élvezetet nyújt az énekelt mise, melynek nagyobbrészt érthetetlen szavai, avayy véges végig ismételt halleiuják, glória, eleison, amen stb. puszta sotfeggiává váln-k, amelyben a zene, a csupán az egyházi jelleget tartva meg szabadon mozog és nem csorbittatik meg saját terén míndeféle bajokkal, mint az operában, u^y, hogy itt aka dálytalai ul kitejtheti összes eiőit. S nem csúszik a földön, oiiut a protestáns egyházi zene, a maga nyomóit purüán vagy methodisztikus jelle mével, mily iiu képe a protestáns erkölcsöknek, hanem szabadon és uayy szárnyalással fenn lebeg, akár e y j-zeráf. C-^ak a mise és a szimfónia adnak zavartalan, teljes zenei élvezetet mig az operában a zene unalmas darabbal és ennek álköltéozetével nyomoiultan kínlódik és a reá rótt teharrei boldogulni iparkodik, — akárhogyan, csak sikeiuljön. A gúnyos lekicsiuylés, mellyel a nagy Rossini olykor a szöveget kezelte, ha nem is <4 csérendő, de legalább igazán zenei. Egyáltalán a nagy opera, mivel mir három órányi hosszúságával zenei fogékonyságunkat mudinkább eltompijija, — s közben egy rendszerint igen unalmas cselekedet csigamozdulatai türelmünket próbára teszik: magában véve és lényegileg is untató természetű, a mit csakis az egyes produkczió tökéletes kiválósága tehet jóvá. Azért ebből a fajtából egyedül a mestermüvek élvezhetők, és minden közepes elvetendő. Arra is kellene törekednie, hogy az operát mindinkább összébbvonják és kivonatolják és igy lehetőleg egyfelvonásos legyen és egy óráig tartson. A dolgot átérezve, Rómában az én időmben arra a rossz kibúvóra találtak, hogy a teatro della Valiéban egy opera és egy vígjáték felvonásait felváltva adták elő. Az opera legfeljebb két óráig tartson, a dráma ellenben három óráig. Mert a drámához szükséges figyelmesség és szellemi feszültség tovább tart, sokkal kevésbé feszíti meg figyelmünket, mint a folytonos zene, a mely a végéu idegkiuzássá lesz — ezért az opera utolsó telvonása most szabály szerint a hallgatók gyötrése és még inkább az énekeseké és zenészeké. E szeriut azt hihetnök, hogy itt egy nagy gyülekezetet látunk, mely az önsanyargatás végett egybegyűlt, a dolgot kitartással követi a végéig, a mely után már régen micegyik hallgatag, sóhajtott, — a szökevények kivételéve!. Az ouvertura a zene jellegét és az osemények folyását jelezve az operára készítsen elő, de ennek nem szabad nagyon nyíltan és világosan történnie, hanem ugy, a mint álomban iátjuk a történendőket. • A vaudeville oly emberekhez hasonlítandó, ki a zsibvásáron vett ruhákban feszit; minden egyes darabot már viselt valaki, a kinek számára készült és a kihez mérve volt; azt is látni, hogy nem tartoznak egybe. Ehhez hasonnemü — tisztességes emberek kabátjairól levágott rongyokból összefoltozott barlekinzubbouy — a potpourri, igazi zenei alávalóság, a melyet a rendőrségnek el kellene tiltania. * A zene a szépnek egyik igen elkülönített fajtája. Csak az időt ismeri, minthogy az idő közvetlen feltétele, de semmit sem abból, a mi az ilőben történik. A zene nem az érzékvilágban való jobb öntudat hatásainak ábrázolása, mint egyéb művészetek, hanem maga egyike azon hatásoknak. A mint a természet és építőművészet szemlélete, a zene is elragad a szubjektivitásunktól, de többet tesz, pozitive hat, (a mit, mint mondottam, azok is tesznek). Ha az egész öntudatunkat egy golyóhoz hasonlítjuk, akkor a zene talán a legiövidebb, a középponthoz legközelebbi sugarak mozgása, mik a felületről tekintve (mint a hosszú sugarak részei) változott. Az első perez csodálkozása után a fetesége az édesanyjával végeszakadatlan selreferálásbat kezdett, Mártony csak ezt a nagyszerűen kigubózkodott pillangót nézte, szép csöndesen. Az mulattatta legjobban, milyen nagyon, kimért mozdulatai, kifejezései vannak, miiyen nagyképű komolykodással ül meg egy helyen nyugodtan, s tesz ugy, mintha kötelességszerűen figyelne minden szóra, amit mellette mondanak; s hogy akar imponálni a megjegyzéseivel! De bármilyen humoros is a dolog, illik neki. A homloka szinte tündöklik a hajadoni méltóságtól, olyan a színe mint a finom fehér sévres-i porczellán, melyen sejtelemként tetszik át valami tündéri hajnalszín. Milyen sima, finom, érintetlen! Sötőtbarna szemöldöke milyen markáns s mógis művészi hajlattal metszi át azt a szépmivü homlokot! S honnan vette ez a leány azokat a mélyen ereszkedő szempillákat, minőket Rafael Madonnáin lehet látni? S alóluk sötétfényü csillagként ragyog elő az a különös szempár, méla fátyolozottságával. Két évvel ezelőtt ebben a szempárban csak átlátszó jókedv csillogot, most csupa titokzatosság ködlik benne. ÖQkéut<íleuüi a feleségére nézett. Az ő szeme szürke, fényes, okos, gyönyörű, de már minden titokzatosság nélkül. A homlokának az a régi szép simasága oda! Ezt csak most vette észre. Aztán a kezeik ! Mivé lett a felesége keze ebben a nagy kertészkedésben! s a leány keze olyan, mint a harmat; kicsi fehér, tormás, puha. A felesége éppen ott tartott az ujságolásban, hogy a János roppantul haragszik, dul ful a kertészkedése miatt, »de Istenem, rendet csak kell teremteni a ház körük s ragyogott az asszony szeme, hamvas pirossá pirosodott az arcza az ujságolás lázában s enyhe, megértő, megbocsátó derűvel mondta a2 urának: — Ne haragudj Jáuos. Nézd, itt van Erzsi, barangolhattok most eleget, ő éppen olyan nagy csavargó mint te. Erzsi ránézett a sógorára, micsoda érzülettel fogadja az ötletet. Mártony mosolyogva fordult hozzá: — A feleségemnek könyörögtem, hogy tartson velem, magának megengedem, Erzsi. A hölyek nevettek. — Azonban az utiráuyt mindig én határozhatom meg, ezt kikötöm. Halnap a Rózsakőre megyünk, Kisfaludy Sándor köpapjához. Beleegyeztek ebbe is. Erzsi nem szólt semmit az egész ügy elintézése alatt, csak gondolt valamit: — Ni, mennyire ugy bánnak velem mint kis leány nyal! No jó! — Aztán még gondolt valamit, hogy mit, nem tudom; hogy tudhatnám? ki sejti egy tizennyolez éves leánynak a gondolatait. Még másnap reggel is e körül forogtak gondolatai. Mikor aztán meglátta a sógorát a reggelinél, dévaj kaczagásra fakadt. Mit látott? Először is a háromnapos sörte, mely tegnap az arczán disztelenkedett (egyáltalán bíráknál igen gyakori a háromnapos sörte éppen mint a tanároknál), ez Mártonynál mára ugy eltűnt, mint a tavalyi bó. No, de talán ma van a borotválkozó napja. Hanem a bajusza! az is ugy vág mint a német imperátornál, ez egészen szokatlan a biró urnái, ezt eddig a birói méltósággal megegyeztetbetetlennek tartotta. Tegnap lehajtó? gallérú puha színes ing volt rajta, ma, a kirándulás napján, ragyogó fehérségű kemény gallér, febér ing, kaczér kis piros másní nyakkendő,