Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-04-10 / 15. szám

2 MAGYAR f A 1913. április 10. holott 25—30 évvel az egész községet Ponzely, Popik, Cserejuszki, Rakoci, Bundána, Bélyesnek hivták, s ma már ezek Pánczél, Pap, Cseres, Rákóczi, Bundás, Béresnek hivatják magukat, Igy lett volna ez a többi megyékben is, ha főpapjaink összetudták volna egyeztetni a vallást a hazaszeretettel. Ehelyett kezére játszották a szomszédnak, mely nem engedte a magyart erőssé lenni a saját hazájában. A hadsereg hadnagyai ézszázadokon keresztül agyonéheztették a magyar törvények alatt szolgáló magyar huszárságot és gyalogságot, hogy egyszersminden korra szabaduljanak az önálló magyar hadseregtől. Mikor 1699 ben végképpen üres kézzel szélnek eresztették őket, azt vetették okul, hogy a magyar haderőre szükség nincsen. Megvédi az országot a betelepített szerbség s a délszláv granicsárok, akiknek fejenként házon, erdőn, legelőn kívül 36 hold szántófőid is jutott osztályrészül, a magyar, édes anyaföldböl. A régi magyar katonaság pedig »vére hullásáért* a koldus bottal kezében ballaghatott a végromlásába. A magyarság a határörvidéki hadsereg telepítésével teljesen körül kerittetett szlávokkal, vagy félszlár románokkal s hogy pusztulásunk annál biztosabb legyen, évszázadok óta balkáni módra felesen irtottak bennünket; majd pedig, högy a mérleg nehogy a javunkra billenjen, minden nagyobb városunkban németet, szászokat telepitettek. Fajunk erős, kitartó jellemének köszönhető csupán az, hogy ellenségeink számításai dugába dőltek, s nem a városok magyarsága lett idegen ajkú, de azok vegyes népsége lett igen sok helyen erős magyar érzelmű nép. A magyarok Istenének köszönhető, hogy igy történt ez. Az ausztriai szlávokat is kiakarták forgatni eredetiségükből, de azokkal szemben az irtás balkáni módszerét nem merték végrehajtani, amivel csak velünk szemben éltek könyörtelenül. A felébredő nemzeti érzés azonban kezdi Ausztria német sziúét letörülni, s a szlávok nagy jogokat követelnek. Az a mozgalom, mely Európa népeit nemzetiségek szerint iparkodik csoportosítani, napról-napra nagyobb arányokat ölt Ausztriában is. Hogy a balkáni szlávok diadalmas csatái ezt az önérzetet még nagyobbra fogják emelni, az — kétségtelen. Ez. pedig Ausztria bomlásának csiráit vetegeti el, arra is el lehetünk készülve. Az ami egyedüli legnagyobb bajunk, hogy mikor Ausztria ellenünk a hazánkban levó szlávokat játszotta ki ütő kártyául, nemcsak bennünket, de magát is halálos veszedelembe sodorta, mert ausztria mesterkedése nélkül ma a fejlődés természetes törvénye szerint 18 millió magyar élne ebben az országban. Mily más támasza lenne a hatalmas magyar nemzet, mely évszázadokon át öntestével védte Ausztriát a török, tatár csordák, valamint a porosz s más nemzetek támadásai ellen — Ausztriának. Kicsi vigasztalás immár nekünk, hogy Ausztria maga is megijedt a legutolsó perczben a szláv tenger hullámaitól, melyek torony magasságra csapnak fel körülöttünk, most már minden oldalról. Még a szövetségesei segítségével sem tudja elérni, ami pedig már európai érdek volna, hogy a törökséget Európában hagyják meg saját kalifája alatt, mert ez is egyik kerékkötője volna a szláv hatalmi tultengésnek. Igy védnökösködünk Albánia felett is, de attól tartunk, hogy addig fogják papiroson emlegetni a független Albániát, mig Európa szemeláttára, ki nem irtják ezt a népet a csernogoráczok. Addig-addig szabják határait is, hogy nem lesz életképes állam és ez a gát is belefullad a szláv nagy mocsárba. 1 Az európai egyensúly megvan zavarva, még ! pedig a szlávok hasznára billen most már a i mérleg. Északról délről, keletről, nyugatról támad- f hatnak bennünket, de a saját hazánkban sem vagyunk tőlük biztonságban. Mi lesz velünk? . . . A jó Isten a megmondhatója csak! Süttő Károly. Abbázia. — Irta: Verner Láseló. — Annyira szeretjük napsugaras öblét a Quarne rónak, hogy már szidjuk is, mint a — gyermekünket. Hogy igy, hogy ugy; — de azért öröm repesve keressük föl újra, főleg olyan tél után, a milyen most mult le rólunk, mikor már bundában szüreteltünk és még márcziushan is dérré vált a harmat. Csak látni kell, micsoda hatással van a tenger az emberre, mint minden transcedentalis az ember érzékeire, lelkére. Plasenál a Krasztnak utolsó hegysoránál elővakkan a sovárogva várt tenger. Olykor csak annyi, mint a tenyerem. És hogy rohanuak ablakhoz az utasok. Az is, a ki fiumei vigécz; az is, a ki a Karszt páfrányait most először látja s a hogy a tengernek e fösvényen mutatott kicsi csücskére ráömlik a felkelő nap tavaszi sugára (mert hiszen reggeli érkezéskor legtündéribb ez a látvány) bizony a természet örökszépsége rezeg, derül arczán. Egy berlini esernyögyáros, a kit sohase láttam még mosolyogni se, m lüdotta szentenciozuson : — Bizony megtudnám érteni, ha most uraim mindnyájan (és én is önökkel) letérdepelnénk és magasztalnók az Urat. Ilyen beszéd a XX-ik szazadban! És nem nevettük ki érte. De láttam én más csodát is. Vzt, hogy március derekán a Karszton két méteres léycsapok, mint valami füszeresbolti reklám szalá nik, c üngtek a Karszt szürke szikláin és hópalásiban a fuz^inei fenyők, mikor egy két óia n uiva le értünk Abbáziába, ott a didergő k-vw s grófné is jó likacsos csipkebluzában regs/i n/.^tr. a Quarneró piros ernyője alatt és a Mester — már hogy a hallgató Chramton-mester, lü /lei r uhába öltözve, szivta visszájáról a brittauiká|;U. (\li mindent is meg nem látsz, te Marha.) Hát, igen meglátom éu és bizonnyal meglálja mindenki, hogy Abbázia — demokratizálódik. Az V ik kerületet felváltotta a VH ik és Vlll-ik, sőt ennek is jellegzetes dobu'cu elem.ét ö eli föl, olykor vészesen keverve a pe-ti ui - pecialitással, a Csikágó uj városrésszel. I..y lehetséges azután, hogy a fürdőszobák átalakulnak j-zükséglakásokká s valóban nem egyszer ismétlődik a régi kedves parvemi anekdotta: — Reneé ! aber várogasd jobban a nyakakadat. Azt a kutyafáját! A brilliáns függőd nem érvényesül eléggé. Abbázia demokratizálódásának aztán persze uj kiválás a következménye. A preciózök — mint Moliere mondaná — Lovránát virá^oztatják (öl. Ez is a magyarok jóvoltából kurorthá leve, a minek drága a leve, mert a levegőt is személyenként (20 éven felül) 40 fillérért adják naponta. Itt meg néven nevezik a gyermeket. Levegő adó van, mivel Cur és Musiktaxa azon egyszerű okból nem lehet, mert a zene a jövő zenéje. De igy szép ez és igy igazán szép. Felpillantok a lovraua nevü rózsaszínben tartott grand hotelre, a hol csúnya meztelen sziklákon szalajtották a pikkoló Lazzaronik a gyíkot még néhány év előtt, most pedig pálma, olajlugasok díszelegnek, hatalmas kék liliom gruppok virágoznak javában, a platón a rózsaszínű baldachin alatt (váljon rózsaszín álmok között-e ?) szunnyadozik egy bájos asszony, akinek az a kötelesség jut, hogy az urának a közéleten szerzett SZÍVÓS töviseit a hitvesi szeretet odaadásával kiszedegesse. Lukács Lászlónét itt mindenki ismeri és a ki ismeri, lehetetlen, hogy ne szeresise. Az ember nem érti (bizonyosan csúf pesti pletyka az egész), hogy egy ministeri kollegáné páholyt változtatott, mikor a ressort minister ministeri prezidenssé lett. Hja! A vérbeli grófnők nem — felejtenek. Elhiszem, hogy a munkapörólyéböl ideszakadt, igavonó embertársamnak itt az álmosító, az idegeket leszerelő, a perzselő barnára festő napsugárban, a mikor egész lényét elfogja egy boldogító tunyaságérzet — uj filozofiai elvei támadnak. Az, hogy az Isten az emberiség megbüntetésére adta a munkát. Csakugyan. Ádám e/ett az almából. És mi arczunk verejtékével szerezzük a kenyerünket. Psdig mennyivel jobb lenne a tengerparton sétálni, aztán 4—5 fogásos penziók asztalához rohanni nap nap mellett farkasétvágygyal. Csak az, a ki maga a tengerparton élvezte a tunyaságnak menybeli kéjét, csak az tud belehelyezkedni a velenczei Lassaronik gondolat és kedélyvilágába és megérti engesztelhetetlen gyűlöletét minden munka iránt. Emberi agy szebbet, jobbat és igazabbat ki nem találhatott, mint azt a na.y igazságot: Dolci far niente! A tenger mellett lakók változhatatlan hlozofiája ez és az marad ölökké . . . Azért kedves olvasóm, ha eddig meg nem untál s végig követted álmos, lusta és kényszerült gondolataimat, abban a csalfa hitben; hogy valami okosat is hallasz tőlem, — vedd kegyesen ez' a kijelentésemet: Tisztelni kell a tenger partjáról feladott minden Írást, még ha csupán egy anziksz-kártya is. Mert bármi írásmű, mely itt születik, nagy akaratelhatározás és egy ellenkezőre ringató őserőnek, a tunyaság legyőzésének tanúsága. E sós párában, ez álmos levegőben még a gondolkozás is terhes, hát még az írás! És mivel ez a tárcalevél is ilyen Környülállások mellett cselekedtetaJtt meg, — kegyes elnézést kér érte. Az ősmagyarok pecsenyéje. Az ősmagyarok életmódjával kapcsolatosan az irodalmat, a képzeletet különösen az a két kérdés foglalkoztatja, hogy ettek e az ősmagyarok lóhúst és hogy igaz lehet-e a régi német barátok krónikáinak az az állítása, hogy az ősmagyarok nyereg alatt puhították a hust? Történetírók, etnográfusok nagy komolysággal hordanak össze régi följegyzéseket, a melyekkel a napnál fényesebben akarják igazolni, hogy a magyar vitézeknek kedves pecsenyéjük volt a ióhus. Hivatkoznak Anonymus-ra, a ki megírja, hogy a magyarok, pogányszokls szerint, kövér lovat öltek, húsát elfogyasztották. Az 1080 körül keletkezett krónika is leírja, hogy a pogány Vatha hivei, züllésük kezdetén, lóhúst kezdenek enni. A régészek rámutatnak arra, hogy ősi magyar sírokban lovakat temettek el, a szegényebb sirokba azonban a lónak csak egyes csontjai kerültek. Ez azt mutatná, hogy az áldomáskor fogyasztott lónak egyes megmaradt részeit beledobálták a sirba. Azután meg még más mindenféle tudományos színezetű érvet hoznak föl az állítás bizonyitgatására. Mi azt hisszük, hogy sokkal kevesebb tudományos apparátus kell annak elhivéséhez, hogy az ősmagyarok lóhúst ettek. Ha egyszer tudjuk, hogy Budapesten 1913 ban az emberek ezrei eszik a lóhúst; ha tudjuk, hogy a világtörténelemben a kiéheztetett hadifoglyokat még emberhús evésre is kényszeritették; ha tudjuk, hogy Párisban a német háború idején finom arisztokraták jóízűen elfogyasztották a patkányt is: akkor nem kell hozzá semmiféle nagy tudományos csoda, hogy megállapítsuk az ősmagyarok lóhusevési hajlandóságát. Azt hisszük, hogy ha majd