Magyar Paizs, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-03-07 / 10. szám

2 M A G Y A H PAIZS 1912 márczius 7. nem kérhet részt ebből a földből. „Cine Mintye". Muntyán Yaszi mindezeket alaposan meg- j érttette Zsrtyán Axentyével. Lelkére kötötte, hogy ott, ahol most „idegenek'' csinálnak utat a művelődésnek, az ő utódainak kell birni füvet, fát, vizet. Levegőt, tüzet. Zsrtyán Axentye gondolt egyet. Nagyot. Merészet. Megmosakodott. Emberi ruhát szerzett. Ihletet kapott a lelke. Apostollá vedlett. A kultura apostolává. A magyar közigazgatásnak egyik primitiv pontja igazolványt adott neki. Engedélyt kapott a gyűjtésre. Templom kell. Iskola kell. Ezek azok a megvivhatatlan varak, amelyekben törvény védi a kultura harczosait. Alázatos ábrázattal indult az útra. Isten nevében koldult. Keresztül jött árkon, hegyen. Hozzánk vetődött. Ide, ahol csak egy két ember fertőzteti meg idegen nyelvvel a magyar le/égőt. Az is csak faji egyéniségből. Ide jött, ahol a kultura oltárára ha bőven nem is, de juttatnak az emberek. Hittel. Reménységgel. Szeretettel. Azzal a megingathatatlan tudattal, hogy nemzetünknek erősségét iokozzák. Zsrtyán Axentye ábrázata mindenhez idomul. Reggel nyolczkor tótos kiejtéssel temp lomra koldul. Fél tizkor oláh accentussal kér iskolára. Tizenegykor a tüdőbetegek szanatóriumára pumpol. A következő órákban mindig más-más czélra erőszakolja ki a könnyen hivők pénzét Mesésen érti az alakoskodást. Az átváltozó művészt: Fregolit, a közönséges kontárok közé taszítja. Zsrtyán Axentyenek elég egy kalap ebez a művészethez Kalapjának segítségével minden órában más nemzetiségűnek mondja magát. Zsebei apránkint megtelnek. Haza megy. Otthon összeölelkezik Muntyán Vaszival, s őrült kalamajkát járnak a magyarok butasága íel tt. Mert a magyarok pénzén egy-két év alatt felépitik azt a templomot, ahol a pópa a magyarok kipusztulásáért imádkozik. Diszes iskolái emelnek a dászkál részére, ahol ő a nagy Oláhországról prédikál a gyermekeknek. Az adakozók pedig abban a boldog tudatban élnek, hogy a nemzeti kultura épületét erősítették. Ennek a kulturépületnek a falán rést ütött egy lángész: Zsrtyán Axentye. Lengyel F. Egerszegi krdnika. Rovatvezető: Pubi. Tegyünk mégis valamit! A napokban a kanizsai »Zala« éppen olyan keserves hangokat hallatott bizonyos kulturátlaneágok miatt, a milyeneket e sorok irója többször elkövetett. Szemére veti Nagykanizsának mint társadalomnak, hogy más városokban mint Szombathely, Győr, Kaposvár stb. a téli szezon alatt a közönségnek alkalma van egy Jabló Casals konczert jében gyönyörködni, (ob nekünk ilyen elérhetetlen vágyaink nincsenek!) mig Kanizsán az egész téli szezon csepürágásból állott, — hogy az ottani irodalmi kör előre hirdetett felolvasó estélyét a legteljesebb részvétlenség miatt nem tudta magtartani, mert ugyanakkor egyik egyletben thea zsir volt és hogy az idei szini szezont egy 16 •zer koronáért kitoldott-foldott arénában kell még mindig elszenvedniük. Iz az 1 Boldog Kanizsa! A melyik azon sopán- | kodik, hogy ideje volna már kőhajlékban élvezni végig a szini előadásokat. < Hol vagyunk mi egerszegiek ettől! Még csak a remény egy kis biztató sugara sincs meg hozzá, hogy nem optimista számítással évek múlva —, hanem évtizedek múlva is, arénában tudjuk nézni végig a színházi estéket. I Ellenben vannak a kulturális életünkre szomorúan jellemző, de sajnos komoly és visszavonhatlin kijelentéseink. Ilyen a Sándor Zsigáé, mely szerint az irodalmi kör zenekara, mint ilyen feloszlik, tehát nyilvánosan többet fel nem lép és ilyen a Szalkay Lajos színigazgató kijelentése, hogy Egerszegre többet a lábát be nsm teszi. Sőt e sorok irója nemrégiben beszélt azzal a színigazgatóval is, a kinek Szalkay Egerszeget már át is adta. Azt konstatálom, bogy a társulat egy cseppet sem azoknak az erőknek a tömörülése, a kik a legnagyobb jóindulattal is (már a mi részünkről) képesek volnának igényünket kielégíteni, mégis azon kijelentést tette, hogy nagyon meggondolja vájjon be jöjjön-e Egerszegre, mert ez a város a színész világ előtt mint az ország legeslegrosz szabb állomás helye, ismeretes. Tette pedig ezt a kijelentést egy közbecsülésnek örvendő és megyeszerte ismert sümegi ur előtt. Ha látták volna azt a lenéző, szánakozó, de jogos mosolyt, mely az uri ember arczán visszatükröződött, tudom szerettek volna velem együtt kámforrá válni és én nem szólhattam semmit, mert éreztem, hogy annak a ripacs direktornak igaza van. És hogyne szánakoznék az a sümegi ur, mikor Sümegen van egy szinpártoló i egyesület, mely a színészeknek rögtön 2500 i koronát biztosit, amiut bejönnek oda játszani. ! Pedig hol van Sümeg Egerszegtöl? Ez a mi bajunk! Én részemről figyelem, tanulmányozom ezt a kérdést állandóan, foglalkozom vele elfogulatlanul és rájöttem, hogy a színészetet illetőleg rossz hírnevünket nem lehet máskép kireperálni mint szinpártoló egyesület j megalakításával. Sajnos, ezt se először hangoztatom. Illetékes tényezők előtt (irodalmi kör választmánya) már többször kifejtettem, a lapok hasábjain nagyon sokszor megírtam, de hiába, mindhiába. Az arra hivatott tényezők és vezető elemek — nem akarom azt mondaai, hogy talán nincs érzékök hozzá — teljesen hallatlanná tették. Vagyunk ott, a hol voltunk és a megye többi városa évődik tovább a göcseji hátramaradottságon. Alél óságos Főispán Ur! Ne vegye molesztálásnak, de czikkemet méltóságod jóindulatába ajánlom. Ismerve nemes gondolkodását, magas műveltségét, tulfiuomult művészi érzékét, mely nemes tulajdonságait intelligens egyénisége lépten-nyomon érezteti, ebbü! a balkáni, vagy a mi egyre megy : göcseji állapotból ragadjon ki bennünket. Ennek a »minden szép és nemes czélért lelkesülő® közönségnek olyan kezdeményezőre és olyan vezetőre van szüksége, a ki föltétlen tekintély. Tapasztaltam, hogy a panaszos czikkek egyáltalában semmit sem érnek. Cselekedni kell. Hiszen megy itt Egerszegen minden. De minden csak agitáczióval. Magától semmi sem lesz soha: még em:ek a rongyos, balul sikerült világnak a megteremtéséhez is egy Isten kellett. Egerszeg dolgaihoz meg emberek, egész emberek szükségesek. Ezt az egész embert látom én Méltóságodban, mint a kiben a kifejlett kuiturember egyúttal egy díszes közjogi állásnak is a tulajdonosa. Tegye magáévá indítványomat és vegye kezébe a szinpártoló egyesület megalakítását. Hiszen talán ezer hóbortos divattal diszteleukedó országunkban néha még a szép dolgokat is lehet divattá tenni I Méltóságod mondta, hogy szívvel lélekkel e város polgára akai maradni. Ez adta a tollat kezembe főleg, mert minden kulturális elmaradottságunk mindnyájunknak közös szégyene, egye tem'eges gyalázata. Levél. Maga zsarnok, uralkodni vágyó; Én amolyan kis rabszolga vagyuk . . . A maga arczán diadalvágy lángol, Az én pillámon koldusköny ragyog . . . Magának van hite, bizodalma Magát nem érte csalódás soha, Magához jó, nagyon jó az Élet, Hozzám kegyetlen . . . Hozzám mostoha! A maga dala győzedelmi ének, Az enyém pedig gyászos siralom, A maga utja rózsás, napsütéses, Az én utamat fölverte a gyom . . . Magának van hite bizodalma, Maga előtt kitűzött czél lebeg. Maga meg én más világban élünk, Miért szeret hát mégis engemet ? A maga sorsa valóra vált álom, AZ én sorsom oly misztikus sötét . . . Hit világa nem oszlatja széljel Sivár jeleuem szomorú ködét . . . Magáé minden! ... az egész világ, Magáért oly sok asszony, lány eped, — Az én lelkem is másfelé csapong — Miért akar hát mégis engemet? . . . . . . Van egy álmom. — Csipkerózsa álma, Vau egy álmom . . . mesebeli csodás, Van egy álmom, ne fosszon meg tőle, Oh engedje, hald álmodom tovább! Mondjon le rólam, feledjen el engem, Magáért úgyis annyi szív hevül, — Tudom, feledni nem olyan könnyű, De magának majd az is sikerül! F. Zsófika. A zalai szabadsághősök egyre halnak . . . 1848-ban a nemzet 10 hold földet ígért min den vagyontalan honvédnek a háború utánra, vagy öiökös eltartást. És a nemzet nem adhatott nekik — semmit. 1868 óta kapták a támogatásra szorultak, a közvitézek havi 6 koronát, tehát napi 20 fillért, — és igy tovább fölfdlé rang szerint — az életben maradottak. A szabadsághősök tehát nyomorogtak, de ám a hazaárulók megjutalmaztatok nagy penzióval, kitüntetésekkel, hivatalokkal, stb. És a nemzet ? ... A bálás utókor ? Borzaszió, rettenetes! Egyik o ásik csonka honvéd koldulni járt házról házra, faluról falura. Zalavármegye minuen falujának temetőjében nyugosznak 48 as honvédek. Kik azok? Mi a nevük? hát ezt ki tudná? Hiszen már nincsenek emberek a falvakban, akik csak a neveiket tudnák felsorolni a 48-as oroszlánosnak. A temetők melyik részében nyugosznak: hát ezt j ki tudűá ? ; De hát járja ez ? Illik ez a magyar nemzethez ? j Hiszen a 48 as honvédeknek köszönhetjük azt a j kis szabadságot, ami még van. Nekik köszönhetjük, hogy tud rólunk a világ. Ók voltak a j nemzet öklei, ók tanították meg ellenségeinket i a félelemre, nekik köszönhetjük, hogy ma sem nagyon merészel belénk harapni semmiféle nemzet, hanem csak ugatnak bennünket. Hogy Zalában is kik voltak nivszerint a hősök, vértanuk ezek legtöbbje megvan egy könyvben, i «Zalavármegye az 1848—49. évi szabadságharcz ban» czimü történeti munkában. Nóvák Mihály zalaegerszegi áll. el. iskola igazgató 17 éven át ásogatta ki hős honvédeink neveit és tetteiket az örök elfeledés sírjából, átadva a jelen nem zedéknek, sót a jövő század nemzedékének is a hazaszeretet örök példájául. Vegyék meg ezt a könyvet, (ára 4 korona), mert minden zalai család megtalálja benne rokonát, a nagyapát, apát, söt följegyezve találjuk benne nagyanyáink honleányi áldozatait is, me^fosztváQ magukat arany-ezüst ékszereiktől, letették azt a szorongatott Haza oltárára. A japánok miuden faluban oszlopot állítanak, amelyre rávésik a csatában elesett falujokbeli i hősök neveit. Azért oly elszánt a japán katona, mert tudja, hogy ha egyéb jutalma nem lesz is, de ha elesik, neve ott fog ragyogni a hősök oszlopán. Nálunk az ilyen nemzeti bála nincs szokásban még. De hát ha akad egy kutató, aki szabadsághőseink neveit összegyűjti könyvb«n: vegyék meg ezt a könyvet, hiszen a családi büszkeség is paranczolja ezt, nemcsak a hazafias kegyelet és nemzeti hála. Hát hiszen miért harczoltak ők és miért haltak meg, ha még egy kis emlékezés sem jár ki nekik az utókor fiaitól és leányaitól ? Márczius a szabadság hónapja. Az ébredő t természet és az ébredő nemzetek hónapja. Ebben j a hónapban snézzetek belé a történet könyvébe lt ; Ott találjátok zalai nagy elődeink, hős honvédeink i és vértanúink neveit és tetteiket. Nagy szüksó• günk van arra, ebben a kalmárvilágban, hogy ; az önzetlen hazaszeretett örök példáival megemlékezzünk — névszerint.