Magyar Paizs, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-12 / 50. szám

XIII. év. Zaliewrgaeg, 8312. deczember 12. 50 szám aiijüset sí i Sgjr é»r« > 04 f íél é?w 2 kor 04 f Hasytdre 1 kot 04 f Sgya* szást 6 ti lér. a ESrkewztí ZL ZEEEox-váljlfcL Lajos JVU-VJ-T-I tJratájrseiils: Hirdetések dija megegyezés szerimt. Nyilttír sora 1 kor Szerkesztőség kiadóvatai: Wlasics-atcsa 8, Ij "E N" Gr "X"JEC FEIEBKTCZ BOKBéLT3YÖHQ7 lap n ajdonos. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Adeczemheri 250 millió. (V. L.) Az áruforgalmi statisztika azzal a kérlelhetetlen és lesújtó adattal szolgál, hogy mi a behozott iparczikkek után eszten dónként ezermillió koronával adózunk a külföldnek. A helyzettel ismerős nemzetgazdák azt ;s mondjak, hogy ennek a külföldre özönlő pénznek egynegyed részét deczemberben izzadja ki a magyar: 250 millióra tehető az az ősszeg, a melyet a magyar ipar és kereskedelem deczemberben a karácsonyi és újévi ajándékok révén külföldi iparczikkekből forgalmaz. 250 millió korona! Micsoda hatalmas összeg ez! Polgári agy alig tudja e horribilis mennyiséget elképzelni! Csak néhány összehasonlító példát: Auffenberg lovag hadügy miniszter a balkáni zavar előjátékaként 68 millió korona póthitelt kért a delegációtól. Ebből kvóta szerint körülbelül 29 millió jut a magyarra. S micsoda felzúdulás lett belőle! A tervezet szerint két tudomány egyetem összköltségét 7 millió koronában állapították meg és micsoda nemzeti büszkeség tört ki belőlünk, hogy a magvar kulturának akkora szédítő áldozatok hozatalára képesek vagyunk. Van az országban egy félmillió tüdőbetegünk és nem tudunk számukra társadalmilag, a leglelkesebb p opagandával SÍ évenként egy félmillió koronát gyűjteni gyógyitóházakra E példák után hogy kell sajognunk azon, hogy százmillió megy külföldi iparczikkekért a külföldre, mely összeg ha itthon maradna, mily nagyon szolgálná a nemzeti vagyonosságot és jólétet Nem az fáj nekünk, hogy az élet kényelme és kifejlesztett fényűzése karácsony és ujévtájt talán erején felüli áldozatokba kergeti a magyar középosztályt, mert hisz a 250 millióból a legtöbbje őt terheli, — hanem az, hogy nem hazai ipartermék az, melyért a pénz kiömlik. Gondoljuk csak meg, hogy ha azok a gyárak, melyek a magyar fogyasztás számára külföldön dolgoznak, itt volnának nálunk, mennyi munkaalkalmat teremtenének, mennyi munkásnak jobblétét szolgálnák s mennyi existencia jólétének alapját munkálnák. Épenséggel nem volna a legnagyobb baj, hogy tőke szegény ország lévén, a külföldi tőke alapitana gyárakat. Hiszen az elhelyezkedett tőke méltányos kamatnyereségét ki sajnálná? Azt sajnáljuk, hogy a gyárkémények nem a mi országunkban füstölögnek és nem annyira azt, hogy a gyárosok külföldön szerzik a millióikat. Az elvesztett nemzeti vagyon leginkább abban van, hogy kiengedjük a muukaalmakat és ezer millió a külföld hatalmá,t, vagyonosságát, jólétét szolgálja. De van e az efféle sirámoknak valamelyes fogauatjuk? Bizony csak a hazafias kötelességérzet készteti tollúnkat ezekre a szavakra, a siker minden remínye nélkül kiabálunk bele a sötét éjszakába és a közeli virradást igazán nem várjuk. Ha a nemzeti fellendülés korában Kossuth Lajos lángszaváuak nem volt sikere és Magyar Védegylete olyan szépen a közöny sarába veszett, mint az ujabb kor tulipánmozgalma, — akkor mit akarsz te örök ismeretlenségben maradó szürke ujságiró a magad nemzeti panaszával, hogy ne élhetetlenkedjünk már tovább, pártoljuk a hazai iparterméket. Hogy nem lesz foganatja, nagyon jól tudjuk ! De ha csak egy-két ház karácsonyfája alá magyar iparterméket tudott szerezni ami egyszerű szavunk, — munkánk nem esett hiába, mert a magyar iparpártolási jelszó, ha lassan, de terjed és kővetőkre talál. ... Azért ujságirótársaim! csak kiabál* junk bele a reménytelenség sötét éjszakájába. Hátha igy hamarább virrad! Városi mozgalom. Tehát deczember 14-én nagy választás lesz Zalaegerszegen. Harminczhét városi képviselőt választanak, Fölér egy országgyűlés képviselő választással. Megnövekedett valamicskével a város lakosságának a száma. Nagyobbnak kell lenni a képviseletnek is. Az eddigi három kerület helyett négy kerület van. Többen lesznek a kik éidekló'dnek a város sorsa iránt és többen lesznek azok is, akik nem érdeklődnék az iránt, noha érdeklődniük kellene. Hát bizony, ugy hiszem, sokan vannak akik azt hiszik, hogy annál boldogabb a város, minél több benne a városatya. Azt mondja a logika is, a helyes következtetés, hogy annál szerencsésebb és jobb sorsú a város, minél több ember gondoskodik róla, üti naplómból. Ott, hol a Pojána havas összeölelkezik a keleti Beszkidek hegységével, hol még az évszázados erdők állanak, van egy kicsiny fa!u. Házikói épen ugy néznek ki, mintha több száz évvel ezelőtt tették volna ide s még fatemplomccskájuk is bizonyítja, hogy a kuruez világból maradt ott. És az, aki a régmúlt idők titkaiba be akar tekinteni, ne resteljen fáradságot venni ezen kis falucskába ellátoga'ni, biztosítom, hogy ott a czivillizácziónak még semmi nyomát sem fogja találni. A falu népe íulhén, szép szál emberek s szőke hajukat, mely hullámosan omlik alá vállukra, a férfiak is hosszura növesztve hordják. Takaros és szorgalmas kis nép ez s oly egyszerű és kevéssel megelégedő, hogy s:>ha egyik nek sem hagyja el elégedetlen szó ajkát. Hogy az 1897. év nyarán — kóborlásaim kőiben — a véletlen oda vitt, sohasem bánom meg, hiszen másként nem is tudtam volna meg azt, hogy felsőmagyarországnak még létezik olyan népe is, hol Rálcóczynak emléke gyöngjcsillogon fen maradt és hogy az a mélységes mély szeretet, amellyel megemlékezik az ottan lakó iuthén n^p róla, a rajongásig megy, — hiszen ók még az ő visszatértét \ árják . . . Beregmegye veieczkei járás K . . . falujából indultam ki egy gyönyörű juliusi reggelen hajnali négy órakor. Az éjjelt a falu iuthén lelkészénél töltöltem, aki magyaros vendégszeretettel fogadott házában, s reggelre kelve egy kis fiút is rendelt mellém kalauzul, hogy a »Sablonka« lengyel községbe vezessen, mely már a határszélen feküdt. Czélom az volt, hogy azon nyáron lengyelhon déli és délkeleti részét fogom »per pedes apostolorum« bejárni s az ottani nép szokását tanulmányozni. Az átpihent éjszaka után fürge léptekkel haladtam kis vezetőmmel fői a Pojána hegység csúcsára, gvönyörü bükös erdőn vitt utunk s a juliusi nap hevét egy cseppet sem éreztem, mert kellemes hüs szellő fújdogált a havasról. Órámat megnézve már hat órát gyalogoltunk s még mindig csak a hegy közepén lehettünk, mikor kis vezetőm megmagyarázta az ut irányát, bizakod tam egyedül megtenri azt, igy hát őt megajándékozva elengedtem és neki vágtam a meredek hegyi ösvénynek, örülve annak hogy már nem sokára elérhetem a határt. Igen ám, csakhogy a sok hegyi ösvény amely már a hegy közepén kezdődött megtévesztett és én ahelyett hogy északra tartottam volna, leiértem az északnyugati oldalra, tévedésemet észrevéve rábíztam hát magam a szerencsére és azon ösvényre, amelyen mentem. Közbe meg megállva hallgatóztam, hogy valamely neszt vagy hangot nem fogok-e hallani, mely ez útvesztőből kivezetett volna. A nap már alacsoman volt, s én — a browning revolvert kivéve — útitárs nélkül voltam, s mi több, ez elhagyatott és emberlakta tani ától sok órai távolságra. Mindamellett vagy hogy máskor a vakmerőségig bátor voltam, bizony akkor az egyszer a félelem borzongása futott át rajtam, hiszen számíthattam azon eshetőségre is, hogy egy erdei medve leskalpírozásának esem áldozatul. Megkettőztetett lépteimet tehát a roham lépésekkel cseréltem fel, mely a zig zeges lejtős hegyi uton nem is volt nehéz. Pár perez múlva énekszó ütötte meg a fülemet, gondolni lehet, hogy milyen megváltásnak tekintettem azt és hogy milyen örömmel követtem a hangot. Egy éneklő ifjú leánykához értem, ki ott fönt a hegyi réten szénát gyűjtött s a hogy meglátott énekét abba hagyta és ruthén nyelven köszöntött. Köszönését viszonozva beszédbe ereszkedtem vele s kértem őt vezetne olyan helyre, ahol éjjeli szállást kapnék. Kis gereblyéjét vállára vetve, szólt, hogy kövessem őt, szüleinek házához vezetett, ahol örömest felajánlották kis viskójuknak egyetlen szobácskáját, de én szivesebben választottam fekvő helyül a kertjükben letarolt szénát. Mikor már némileg kényelembe helyezkedtem fekvő helyemen, a kis Olenkát (az volt a leány neve) arra kértem ismételné meg a hegyen dalolt nótát. A szomorú melódiáju dal felkeítette figyelmemet még pedig azért, mert Rákóczi fejedelem d'csöitéséről szólott annak minden verse. A dal végeztével azt kérdem, ugyan tudja e azt hogy ki volt Rákóczi, öreg anyjához (szép anya) utasított, mint mondá, az majd sokat fog beszélni a nagy fejedelem életéről. És csakugyan egy töpörödött, csontvázzá aszott anyót vezettek hozzám, ki már a 102 évet éite akkor, s ki mellém ülve az illatos szénára, mesélni kezJett mely mesében sok olyan 'ész is volt beleszőva' amit már én második Rákóczi Ferencz életrajzából évekkel azelőtt emlékezetembe véstem