Magyar Paizs, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-05 / 49. szám

XIII. év. SMfiiotéd ér : 2alaeq»r»»>g, i»!2 deczember 5 gffrS j éra* 1 kor 04 í «fcl érrt 2 kot 04 1 TJ9ÍT* 1 kor. 04 í ift 'M Hám 8 fillér, ECor^ráijii. Lajos 49 »*ím Hirdetések dija, megegyezés szériát Nyilttír sora 1 kor Szerkesztőség kiadóvatai: Wlasice-Qtcía 8. LBNGTHLFHHBNCZ G-Y Ö RQT lap ajdonos. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Adventkor. Ebben a nehezen virradó téli időben m éjszaka íátyola még erősen ráterül a falvakra,, .amikör megszólalnak a templomok harangjai és holnaptól kezdve hajnali áhitatra hivják a hívőket A templomok misztikus fényt hintenek bele a sötétségbe és mintha még azok lelkére is hatással lenne ez, akiket a szkepszis tart .karjaiban. Boldog, akinek bite van, boldog, aki bízik a jövőben, Bizzunk-e a magyarság jövendőjében ? A legutóbbi népszámlálás adatai szerint tízmillió magyar volnánk, s ebben a hazában az őstzes nemzetiségekkel számítva, mi vagyunk abszolút számerőben. Talán nem nemzeti hivalkodás, ha azt mondjuk, hogy inferioritásban is. Csakhogy ne bízzuk el magunkat. A mostani Balkán háború megmutatta, hogy kis nemzetek nemzeti lelkesedése mily óriási tényező. Hogy sokszor nem a számok, hanem a nemzeti lelkesedés beszél. És vájjon nincs é minálunk sok tünet arra, hogy a nemzeti lelkesedés lángja nem lobog már ugy a magyarban, mint eddig. Ha csak azt nézzük, hogy mily sivár küzönnyel nézzük a közviszonyok zavarát, az alkotmányos gépezet megakadását. Lehetetlen nagy szomorúsággal erre nem gondolni. A nemzeti fellendülés elmúlt szép idejére, amelyet a korszellem mivellál, mondjuk az általános nagy emberszeretetre. A nemzeti eszme amúgy is fakulóhan van. Varázsa elvesz és csak ifjú, fejlődni, tért foglalni akaró nemzetek hatalmas lenditője még most is. Egész Európán végig szapuld a kozmopolita érzés uj uralkodó eszméje, még leginkább megkímélte a Kontinensen Németországot és a sziget Albiont. Azok a jelszavak, amelyeket nemzetközileg a munkásság követel, az általános emberi szeretet érzelmeinek kedvezőek, de a nemzeti eszmének kárára vannak. Azért esik gondba sok nemzete nagyságáért aggódó hazafi, mikor e jelszavak nálunk oly hatalmasan kopogtatják a közéletnek minden ajtaját. Ki volna olyan botor, hogy a haladástól elzárkózzék és egy európai uralkodó szellemnek ellenálljon, ám mégis a nemzeti érzés megmentésére kell törekednünk. Ez volt az az őserő, ezer évig, legyen ezután is. Lehetetlen emberi természetünk szerint, hogy a nemzeti karrakter feláldozásával, egyéb téren is ne veszítsünk. Most, mikor hamar ráereszkedik a tájra az esti sötétség; most, amikor a hajnal virradásába beleszól az adventi harangszava; most, amikor ebben a ködös időben a nemzeti nagyság számbeli erejét elrnk tárják : most gondolkozzunk, elmélkedjünk azon, hogy a faj szaporodása, a nyelv térfoglalása, egyúttal jelenti-e a nemzeti erőnek szaporodását, a nemzetnek térfoglalását? És ha nem jelenti, akkor tegyünk róla, mindenki a magas hatáskörében, hogy a nemzeti eszménynek fénylő c.illaga ragyogjon fel újra. Szellemi téren is csak azt szabad támogatnunk, ami nemzeti irányú és nem kozmopolitika. Ám terjedjenek a nyugat eszméi: de lássuk el őket nemzeti tartalommal. Mikor a kozmopolita irodalom mai nagy bevonulását tartja, az ember aggódva gondol arra mennyi magyar lelket mérgez meg a világpolgárság eszméje. Vájjon ilyen Adventből következik e a nemzeti megváltás újjászületése, vagy legalább régi nemzeti eszményeinek uj és dicsőbb korszaka! ... A marosvásárhelyi Straetz-gyár csődje. A magyar ipar védelem szégyene * * Ezt a felette érdekes ipari cikket a kolozsvári Ellenzék-ben irja egy kiváló jeles ember. SM. Kolozsvár, 1912. nov. 28. Egy külföldről bevándorolt keresztény német család telepedett le Marosvásárhely közelében, Medgyesfalván. Anyagi tőkét, sok oldalú szaktudást, vas szorgalmat, józan takarékosságot, nemzetünk megbecsülését hozták magukkal. Marosvásáshely és vidékén puritán életmódjukkal, rendszeretetükkel, humánus és igazságos bánásmódjukkal ébresztettek maguk iránt becsülést és tiszteletet. A családtagok, anya, apa, gyerek, maguk között a munkát felosztották. Kijárt a fizetése mindeniknek munka értéke szerint; üzletüket ugy kezelték, mintha a nagy vagyonnak nem tulajdonosai, megteremtői, hanem csupán hü sáfárjai lennének. Hajnalban már talpon volt minden családtag. Hozzákezdett a maga osztályában vagy gyárában miudenik a rendszeres, harmonikus munka igazgatásához. Az apa egyik gyárat, az anya a gazdaságot, egyik mérnökfiu a szesz gyárat, másik a krumpli cukor gyárat, a melasz gyárat, a téglagyárat stb. vezette. Öröm volt nézni. A jól fizetett munkások Nedelcsu Kristóf. Egy éjjel a balkáni malomban. Nem most, ebben a háborús időben. Ezelőtt' husz esztendő -ve! találkoztam -'-'—« Kristóffal aki már akkor harczias v

0|

t

( mint most a nácziója, a bolgárság, melynek igazi bű képe ez az egyszerű" hegyi bolgár paraszt. Mintha most ls látnám ezt a derék szál embert. Egyenes tartású, 60 évnek alig deresedő hajával. Most már 80 esztendős, ha él; s ha nem halt meg előbb, alighanem részt vesz a háborúban. Mert olyau ember. Visszaemlékezem Nedelcsu Kristófra. A bulgárra, a törökre, s amit még utamban láttam. Elmondom egyúttal a körülményeket is. Scharscher Dániel ezelőtt husz évvel is ott volt a mostani helyén, Tordán, rajztanár, de lelkes sportember és poétikus, vagy inkább művészeti szellem. Azt mondja nekem egy szép reggel, gyere pájtás, amig meg nem vénülünk, bicziklizztink egyet, nézzük meg a lusta törököket, Konstantinápolyt, a Bosporust, Rodostót s hallgassuk meg a kisázsiai ciprus fenyőknek a suhogását Jó, mondom, s délutánig nem is vénültünk semmit. Már futottunk. Átnyargaltunk Románián néhány nap alatt. Itt csak a gonosz kutyákkal kellett barczot folytatni. Utolsó városuk Gyurgyevo a Duna balpartján. Eddig már eszünkbe jutott, hoey Bulgárián még sem épen olyan konnyu dolog kéjutazást csinálni épen most. 18J3-ban volt ez, s épen az előtte való héten ölték meg ott Stambulov kormány°lnököt, ördög tudja miért, s a nép kedélye nem csendes. Gyurgyevóban, bemegyünk a konzulunkhoz, tisztán csak azért, hogy tanácsot kérjünk, menjünk? ne menjünk? Rokonszenves fiatal ember a konzul. Kereken ezt mondá : Forduljanak meg áz urak s menjenek haza, £

pe

n tegnap kaptam, azt riOuaja, 6gy táviratot Bécsből, egy husz tagból álló béesi társaság épen mint önök, biczikli kirándulást akart rendezni Konstantinápolyba s kérdezik, hogy javaslom é az utat? — határozottan azt feleltem, hogy most maradja nak otthon. Bulgáriában a kedélyek forrongásban vannak. De még anélkül is, kérem, meglehetős vad nép ez, mondja a konzul, napirenden vannak a rablások, csapatostul tanyáznak az erdőkben, meglá'ják a napfényben villogó-csillogó bicziklijöket, azt hiszik, hogy az csupa arany és gyémánt, az erdő széléről lepuffanthatják önöket s ki felel érte ? Igaz, bólintunk rá Danival. Nem tanácslom, azt mondja, semmi szin alatt se menjenek. Arra ugyan bólintottunk, hogy lelőhetnek, de arra nem bólintottunk, hogy ne menjünk. Mindazonáltal kétfelé való gondolkozásba ejtett s lehajtott fővel, sokáig egy szót sem szólva egy máshoz, nagy busán sétálgattunk a Duna partján, innenfelöl, s ugyancsak szótlanul betérünk egy utczai csapszékbe. Megittunk egy pint fekete bort, mely idő alatt egyet se szólottunk. Hanem a mikor már a végső izekig is elhatolt a bor, akkor Dani az asztalra csap azöklével s azt mondja, hogy : Megyünk 1 Én egy szót se szóltam s ez azt jelentette, hogy: Menjünk! Félóra múlva a tulsóparton valánk, Ruscsukban, a bolgárok városában. Alea jscta est. Mintha Julius Cézár volnánk; pedig Stambulovok sem vagyunk, hogy megöljenek. Aug szaladunk egy órát: egy hatalmas nagy tábor jón velünk szembe az országúton. Yalami harmincz csendőr kisér egy hetven tagból álló rablóbandát, kezöket, lábokat összekötözve, kiket az erdőkből fogdostak vala össze. Mit mondott a konzul? kérdeztükmindaketten egymástól. Közösen húsöltünk s ittunk a nagy csorgó kútnál, mely még a rómaiakról maradt. A még épségben levő kutak, de az utaknak már csak fundamentumai mutatják a rómaiaknak a miénkhez képest rendkívül nagy műveltségöket. Persze, sem a kutakat, sem az utakat nem érdemlik meg, mert nem méltányolják az emberek sem Romániában, sem Bulgáriában, még kevésbé I örökországban. Nós, hüsöltünk. A bandát hozták be Ruscsukba, mi pedig rohantunk — a mappán látható Aidosba. A Balkán hegységnek délkeleti lábánál van ez a város, s két napig kérdezősködtünk bódorogva, amig elérhettük. Sokat bujkáltunk addig a Hémosz völgyeiben és oldalain. Természetes, hogy minden fa mögött rejtőzött egy-egy csapat rablóbanda s néha még hallani is" véltük, amint ránk lőttek az erdőből. (Szerenosére egy sem talált.) A hémoszi hegynek legderekába jutottunk, a hegyszorosba, a völgy fenekébe, csaknem mint