Magyar Paizs, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-10-17 / 42. szám

42. szám HirdeíéstJt dija . ff

i«g«gyezée szériát Njilttér sora 1 kor giSflntftri : °tgj ént 4 kor. 04 f !?ól tora 2 k»r. 64 f Hvíjeír* 1 bar. 64 f agyat ttám 8 flilór. Szerkesztőség liadórata. : Wlasics-atc»a 8, LBNGXE1L FfiEBNOZ GTÖEQ 5T lapu. ajdonos. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE A paprika termesztésről s A magyar jelességekröl. Ott kezdem, ahol Yerner Laczi végzi a hirlapi czikkét. „A szántóföldi konyhakertészet menni fog." Mondja Yerner Laczi. S örvend a lelke, hogy immár boldog lesz a magyar, mert már kezdi megtanulni a konyhakertészetet, lesz sok ennivalónk és olcsó lesz. Azonkívül a munkásságban való fejlődés nem egyéb, mint műveltség. Hegyiben ez a kultura még megkoronázza a magyart. Ezt a fejlődést pedig nagyban elősegítik a kormányok, mert munkás telepeket csináltatnak, ahol a konyhakertészet fejlődik stb. Milyen boldog az az ember, akit ez az állapot is tele tölt boldogsággal. Én azt • hiszem, hogy ha jól meggondoljuk a dolgot, megtelik az ember — szomorú gúnnyal. Tehát fényes tehetségünk immár nemsokára kiviláglanék a konyhakertészetben s ez nagy lökést adna közgazdaságunknak és közművelődésünknek. Szegény Bartha Miklós az ő fényes elméjével és nagy nemzetszeretetével mennyire tudta dicsőíteni a magyart ! Méltó felháborodással utasította vissza a viszketeg nemzetiségeknek követelődzéseit. Mit akarnak ők itt imponálni és diktálni? Nemcsak karddal hódította meg a magyar ezt a földet, hanem szellemével is. Magyar elme teremtette itt a törvényeket, az összes intézményeket, a népek igazgatásának a szabályait; magyar költők dala zeng a rónákon s a bérezek felett. Ez az, amit magyar fönhatóságnak és elöljáróságnak szoktunk mondani. Hódító ereje és vezető szerepe van itt a magyar szellemnek. Hát ez mind igaz és mind valóban szép, de még ezzel nem tettetek sokat. Mondaná Petőfi. Bartha Miklósnak igaza van, hogy ebben az országban első a magyar; ő lobogtatja a többiek előtt a közművelődésnek mindenik zászlóját; az ő kezében van a földmüvelés, az ipar és kereskedelem; a tudomány, művészet, mesterség. Ugy van. Mert a tót nem ment tovább a fazék drótozásnál, s az oláh juhot őriz a havasok oldalán; művészet gzámba megy, hogy megabroncsozza a csebret s szenet éget az erdőben. A magyarnak mégis csak vannak tudósai, költői, szónokai a parlamentekben s az akadémiákon. S ha németek jöttek ide és fejlesztették a bányászati tudományt: inkább magyarnak vallják vala magokat, mint oláhnak, vagy tótnak. Ez a szellemi fensőbbség és hóditó erő. Ez mind igaz és mind valóban szép. Igaz < ebben a szük viszonyban, ha csak a hitványabbakkal hasonlítjuk össze a magyart; és szép, sőt dicsőséges, ha tekintjük, hogy sajátságos okból olyan vonzó és hóditó ereje van a szellemének, hogy idegenek is az ő neve alatt dolgoznak. De mit látunk, ha önállóan vizsgáljuk a magyar munkásságot. Mit művelt ezeresztendőn át a magyar faj? Talán művelte a kereskedelmet? Nem. Már második Endre alatt el akart pusztulni, mert az idegen izmaeliták voltak a kereskedők és bérlők. Azután keleten az örmények, délen a görögök, északon a kazárok s mindenütt a zsidók voltak a kereskedők. S különösen a görögök és zsidók egy fogalommá váltak a kereskedéssel. A hol görög lakott, az nem nemzetiséget, nyelvet, vallást jelentett, hanem kereskedő boltot. Faluhelyeken ma is csak a „zsidóhoz" megy az ember, pedig nem is annyira a zsidóval van baja, hanem vásárolni akar s zsidó alatt a kereskedőt érti. Természetes, hogy ebben az eljárásában meg van a kellő lenézés, holott nem is annyira a zsidót nézi le, mint inkább a foglalkozást. S nem veszi észre, hogy amíg e gőgje tart, szakadatlanul szakad le a ruhája, rongyosodik és koldusodik. Talán ipart műveltek a magyarok ezeresztendő alatt és ebben jeleskedtek? Oh nemi Pedig ezt már igazán lehetne okunk hinni. Kereskedők nem voltak soha, s nem is lesznek soha. De iparral foglalkoztak még előbb, mint földmüveléssel, még a kulturátlan időszakban. „'Vasat vernek, nyilt hegyeznek erdős Kárpát oldalán." Mondja róluk a vers. A fa, vas és bőriparban kitűnőek voltak már akkor. A nyeregszerszám készítésben mesterek voltak. Szekeret ők csináltak először. S hol van ez a tudomány és ennek a tovább fejlődése? Égszakadás, földindulás jött, mely agyonnyomta. Megnyílt alatta a told s elnyelte. Híre van, de nyoma nincs. Hát nem foglalkoznak ma a magyarok fával, vassal, bőrrel ? Hogyne ? De ezek már mind Dalnokok halála. Egy újsághírre.*) Irta: Ágh Abel. A vásárhelyi sétatéren — Hol Béla czigány húzta szépen, Aa is szegény már bus halott, Ötszáz csalogány megfagyott. A vásárhelyi sétatéren, Ott gyűltek össze utrakészen. »Nyár, csalitok ! Isten veled! Visszahoz majd a kikelet !< Bőszen az Ösz — a zsarnok Edwárd — »Nem üdvözöltök sok welszi bárd ? örüljetek! Már itt vagyok! Hozsannát zengjen dalotok, i Nem felel rá a dalnoksere?, Szemökben némán hós dacz remeg. Nyár melege, nyár csalitja, Nem bősz parancs a dal nyitja. »Mít ? Nincsen dicsőitni dalotok ? Szolgák ! Hóhérok ... Hát haljatok !« Kora fagy, az ösz pribékje — Orozva rájuk . . . Vége . . . vég« . . . *) Az 1911. é» szeptember régén irták a lapok, hogy Marosvásárhelyen a sétatéréi, mintegy 600 ntrakész esalegány fagyott meg egy éjszaka. Jajgat a szél — az avar zörög — Az ösz fülébe sivit, hörög, »Zsarnok király! Hóhér király! Nyugtot keres, ám nem talál. Erdőt bújja, a mezőt járja, Hulló levél sir a nyomába': »Oh mit tettél gyilkos király ? Holtak vére fejedre száll!« Gyötri, hajtja haragos orkán, Jég aczélkar feszül a torkán . . . Hebeg, hördül . . . hull a földre. Leplet sző a hó fölötte. Ha majd a tavasz újra megjő: Némán gyászol liget, az erdő Yásárhelyen. A dal halott! Ötszáz csalogány megfagyott. Háborús tárczalevelek. — Fővárosi tudósítónktól. — Kell e Dekünk a háború? Izlós dolga. Ki-ki a maga feltogása, vérmérséklete és foglalkozása szerint folel erre a kérdésre. A nemzetgazda azt mondja : értékeltoldás az egész. A töke cserél helyet és az iparkodó, a munkás és termékeny népek győzni fognak végre is. Az erdész azt mondja : nemcsak bükkfa, nyírfa és tölgyfa van Isten erdejében, hanem vannak emberek is. És az embererdőt is éppen ugy kell művelni, mint a faerdót. Ennek is rendes üzemterve van, mint az erdőnek. Ha a szálerdőt időnként nem ritkítanák, — bozóttá válnék. Az embererdőt is ritkítani kell. Ezt cselekszi a háború. Az asszony, vagy mondjuk némely asszony felfogása ez a háborúról: Elvégre nem beszélhetek mindig a cselédkérdésről. Legalább van uj thémám a délutáni tracscsra. Az újságíró: Éppen ideje. Az emberek egészen megunták sikkasztásokról szóló tudésitásomat. Dolgozzunk vérben ! A királyok: Szeretett népeim már unják a rendes haderőre szükséges adófilléresek fizetését. Gondoskodnom kell néhány millió emberről, akik ki fogják izzadni a többletet. A nagy bankár: Nekem a háború meghoz százmilliócskát. Az őrdógbe is, ezért érdemes egy kis vért kíeresztetni. A nép: Mi köze hozzá ? Mióta az országlást kitalálták, mindig ugy volt: a népet nem kérdezték. Vigye bőrét a vássárra. Hogyan is hangJk az egyiptomi jelenetben az a megfélemlitóen szép mondás ? »Millíók egy miatt.« • Dehát lesz-e háború? Mert hiszen ez a kérdés még ma is felvethető. A vajúdó hegyek szülnek é egerecskét? A balkáni népek kardkihuzása efféle csárdabeli virtus. Mihelyt az Atyuska mást