Magyar Paizs, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-10-17 / 42. szám

MAGTAR PAIZS a Bemetektől öwuriük -eet i ^meeUmégtí. H& nem hiszed, nézd m«g. Menj el akármelyik magyar kézműveshez, kérded meg műszereknek a nevét s a műszavakat; azok egytől egyig mind néiaet műszók. A íiányár izatot nem is említem. H )gy a magyar iaj milyen ügyes 'fcézmflves, azt nemcsak a históriai kombináeziókból lehet tudni; haDem hogy meünyire istentől megáldott művész is: azt a ma élő és gyakorló embereknek a műveivel is meg lehet bizonyítani. A kalotaszegi parasztlegény egy bicskával olyan virágos asztalt és széket farag, hogy becs ü'.etére válhatik akármelyik párisi szalonnak ; a somogyi, zalai és vasmegyei kanász, juhász és zsákhordó, megint csak egy bicskával, olyan sétapálczát, képraroát vagy sótartót farag, hogy akármelyik fővárosi ember ékeskedhetik vele. Hol vannak ezek? Őrzik a juhot, a kecskét, a disznócsordát s emelik a zsákot a vasútállomásokon, s mielőtt a világ tudna valamit a dolgaikról, addig az unokáik már német mesterektől tanulják a csizmadia mesterséget és az asztalos mesterséget. Mert $ kormányok, ahelyett, hogy ezt az ősi magyar szellemet életben tartatnák s tovább fejíesztelnék: engedik kihalni. Ahelyett, hogy itt nyitnánk iskolát ezeknek a számukra, ahelyett iparművészeti iskolát nyitunk Gölniczbányán a tótok és németek számára. Mit csinált hát a magyar ezer esztendőn át? Amije nem volt, azt meg nem szerezte; amije volt, azt elvesztette. Na, hanem a tudomány terén. Ott mégis van, amire rámutassunk. Van. A magyar költők tiszteletet szereztek a nemzetnek. Ezek a sors nyomása alatt is fölemelkedtek. § arról nevezetesek még, hogy kezdetben komédiásoknak gúnyolták őket, később pedig bátran meghalhattak éhen. Csak a napokban ünnepeltük Garay Jánosnak százéves születési évfordulóját... A tudomány többi ágával már furcsábban vagyunk. A magyar nyelvtan szabályait például német grammatikából fordítják át. Nó, ezek nem halnak ében, mint a derék Garay. Nó, de most már igazán egy olyan dolog következik, amiben túlszárnyalja a magyar meg a műveltebb nyugati nemzeteket is. 1912. október 17. T^B^s^i^t f' mert ezer J bet sem csinált, mint est. Ez a földművelés. Kivátóan íöldmüwjiő *emzet. Igj mondják világszerte. S ha nem volaa is küftoő az általános főldmiveléabeu, a termények termesztésében, de bizonyosan kitűnő annak egyik specziális ágában: a paprikatermesztésben . . . Fenét! Kitűnői Hiszen keletről és délről, hitványabb nácziónak a gyermekei jőnek ide, a bő bugyogós bulgárok jőnek ide, hogy tanítsanak meg minket a paprika termesztésre, a földművelési konyhakertészetre. Hát nem igaz? Hát nem özönlötték é el az országot? Hát nem kertészkednek é kitűnő eredménnyel? Amilyen eredménnyel a magyarok nem kertészkedtek. Hát nem az ők műkódésök hivta fel a miniszter figyelmét, hogy munkás telepeket kell csinálni, hogy a földművelési kertészetet meg kell honosítani, hogy a magyarokat is meg kell tanítani a földművelésre — a bolgárok mintájára ? Hiszen erről ír Verner Laczi. A magyarok tehát ezer esztendőn át még nem jöttek rá, hogyan kell művelni a földet a konyha számára. Még a paprikát sem tudják termelni, csak megenni Mit művel tehát a magyar ? Káromkodik és paprikát eszik. De megművelésére még ennek a hitvány paprikának is a bő bugyogós bulgárok kell hogy ide jöjjenek. S minthogy most kiütött a háború Bulgáriában és ezek a bugyogós kertészek mennek haza hazájukért harczolni: a fővárosi lapok czikkei szerint kétségbe kell esnünk, éhen kell vesznünk, mert nem lesz, aki nekünk paprikát termeljen. Ugyan miben vagyunk hát kiválóak? Mi, élhetetlen náczió! Oh csak ezt a magyar büszkeséget, oh ezt ne emlegessétek. „Vájjon szánni kell é, vagy megvetni." Borbély György. Nagy rozstermés homoktalajon. — Lapunknak irta egy okleveles gazda. — Ezelőtt két esztendővel homokbirtokot vettem bérbe éppen aratás idején, s arattam kataszteri parancsol, a balkáni népek behúzzák szépen a — kardjokat. J^enis, lesz háború. Mert a háborúra egy örök emberi ösztön sarkalja az embereket, minden interparlamentáris konferenczia, az egész világot behálózó békeegyesülések és a szociálisták antimilitarizmusa ellenére. Ez az örök emberi ösztön : a kapzsiság. S mióta az emberi társadalom államokat alkot, mindig voltak gyöngék és erősek. És az erőseknek mindig jogczimük volt: a gyöngét szétosztani maguk közt. A legbrutálisabb szétosztás Lengyelország fóldarabolása volt. Nem volt a kapzsi európai államoknak semmi jogczimük, hogy ezt a nyelvileg egységes, nagy nemzeti erényekkel megáldett, ámbár viszályos nemzetet eltöröljék a föld színéről. Dehát a lengyel urak állandóan torzsolkodtak azon, hogy ki legyen a hirály köztük? Végre is ebben a nagy királyi játékban elvérzettek. Da szomorú nóta is a lengyel nóta. Lengyelország felaprózásával és az úgynevezett nagy hatalmak, ez az igazi boa konstriktor egyelőre jóllakott. De napjainkban újra megéheztek ós kell egy másik Lengyelország. Persze az, amelyik leggyöngébb. Mi lenne ez más, mint európai Törökország, amelyre nagy jogczime van a nagyhatalmaknak. A kultura. A szent kultura nevében akarnak osztozkodni, azt állítván, hogy a mohamedánság az ó elmaradt haladásra képtelen hittételeivel, többnejüségével az európai szép erkölcsöket sérti, a fajrokonokat rablánczon tartja. A kultur emberiség közös ügye, hogy a török a jövendőben az arib pusztákon legeltesse lovát. Itt nincs maradása. Hogy ez egy kicsit égbekiáltó igazságtalanság, vakmerő hazudozás és egészében álokoskodás, az a diplomácziát nem feszélyezi, valamint az sem, hogy egyik nap rácáfol a tegnap hazugságaira és egészen mást beszél az orosz külügyminiszter Párisban, mint ahogy odahaza Atyuskája cselekszik. De ugyan ki háborodna ezen föl? Világ fennállása óta igy volt ós igy lesz. Ám ha a gondolatlánczot tovább huzzuk, mi lesz akkor, ha a boa konstriktor megint éhes lesz? Vájjon ki következik? A spanyol, a portugál, avagy — mi. Ahogy kis játékainkat ujabban csináljuk és ahogy a társadalmi dekompjziczióra törekszünk, — alighanem mi. Ez a sötét jöveudölés már pártpolitikának is látszhatik; pedig Kassandrának hazaszeretettől, aggódó lelkében született. Azért végezzük a háborús tárczalevelet azzal a hazafias felhívással: „Magyarok tartsunk össze! Ne azt nézzük, ami elválaszt, hanem ami egyesit. Nézzük a vérszegény, a viszályos nemzeteknek szumoru sorsát. Átkos kéz, amely arra munkál, hogy mi is a nemzetek nagy temetőjébe á viszálykodás révén jussunk. Pedig a mostani kardcsörtetés nevezetesen figyelmeztet arra, hogy meg kell oltalmaznunk hazánkat . . . V. L. i

mé

JaHato

w mmi, febéi czekély mennyiséget, amely nemhogy a bérösszeget megfizetné, de aera fizette meg a vetőmagon kívül a szántási költségeket sem. Azóta csupán két év tett el, oni&s ugyanazon a talajon ma olyan fozst0Kai6s«m *#n, hogy közbámulat tárgya. AZ óriási terw&et&bMetet nagyon egyszerűen értem el. Az egyik elvem, amit sikeresen keresztül vittem, hogy talajomnak egy napig sem volt szabad szántatlanul maradni. Tarlót egy pillanatig sem tűrtem, hanem aratás után azonnal nekimentem tárcsával, majd azután keresztülkasul megboronáltam, amikor pedig szántásra került a sor, az eke után ment a borona, a borona után a talajtömörítő, azután megint a borona. Igaz tehát, hogy gyakran boronáltam, de minden taíajomat csak egyszer szántottam. A gyakori boronálás pedig még sem okozott annyi munkát, mint hogyha talajomat rendszeresen háromszor száatottam volna meg. Második elvem, amelyet sikeresen keresztülvittem az volt, hogy sok pillangósvirágú növényt termesztek, nem learatás, hanam elszlntás czéljából. Az egyik táblámon termesztettem szöszösbükkönyt, a másikon laposmagu fehér csillagfürtöt, a harmadikon biborherét, hol tavasszal, hol nyár derekán vetettem el azokat, de mindig a virágzás teljében alászántottam. Istállótrágyát vajmi keveset használtam, mert azt tapasztaltam, hogy az istállótrágya nagyon nehezen és lassan korhad el a homokban, hogy odagyüjt mindenféle férget és káros rovarokat, ellenben a zöldtrágyákat kitűnő hatásuaknak tapasztaltam, s azok mindenike, különösen a szöszösbükköny óriási terméseket adott, s igy humuszhan és nitrogénban nagyon gazdagította talajomat. Harmadik elvem az volt, s ezt is nagy következetességgel hajtottam végre, hogy megadjam talajomnak mindazon tápláló anyagokat, amelye k abból hiányzanak. A nitrogén hiányt pótoltam zöldtrágyákkal, a foszfor- és káli hiányt azonban, — mert hiszen a homokból ezen tápláló anyagok is hiányzanak — műtrágyákkal pótoltam. Két évben egymás után adtam kataszteri holdanként 2—2 métermázsa káliszuperfoszfátot, amelyet mindig vetőszántás előtt szórtam ki, s ezen műtrágyákon kivül ott, ahol annak szüksége mutatkozott, a chilisalétromot sem sajnáltam, s 50—60 kilogrammot is kiszórtam kataszteri holdanként. Ilyetén mólon elértem, hogy már a mult évben is volt olyan táblám, amely 11 métermázsa termást aclott gazdaságom túlnyomó zöme azonban még csak a 7 métermázsáig jutott el. Ez idén azonban rozsvetéseim nagyobbik fele 12 métermázsán felül fog adni, a kisebbik fele 8—9 métermázsánál fog tartani és csak mintegy 5 — 6 hold fog 4—5 métermázsát adni, az tudniillik, amelyet még nem tudtam megkötni, amelyet még elfúj a szél, amelyből az idén kora tavasszal néhány hétre terjedő bőségesen ki is jut. Ima tehát a rossz futóhomokon is nagy rozs terméseket lehet elérni, amelyeknnk eléréséhez három dolog szükséges: zöldtrágya, műtrágya ós jó talajmivelő eszköz. Ez utóbbiak közül különösen kiemelem azt, hogy nézetem szerint homoktalajoknak három nélkülözhetetlen eszköze van, a tárcsásborona, a talajtömörítő és a közönséges borona. Ezzel a bárom gazdasági géppel minden homokbirtokosnak fel kell szerelve lenni, mert alig tud Dm elképzelni, hogy ezek nélkül homokon nagy terméseket lehessen elérni. Én legalább egyes táblámon minden egyéb eljárás nélkül, csupán a tárcsásborona és a tömörítő segélyével az előbbi csekély terméshez mérten 2—3 métermázsa terméstöbblotet értem el. Ha példámat követnék azon gazdatársaim, akik homokon gazdálkodnak, nemcsak önmaguknak tennének hasznot, de működésüknek az egész ország is hasznát látná. Elhagyatott kisdedovó. Kisiparosok pörlJk az államot. A Sümeg és Vidéke irja a következő czikket : Négy és fél évvel ezelőtt Sümeg átadta a kisdedovóját az altamnak. Tette abban a reményben, hogy az állam hatalmas szárnya alatt a kisdedovó kiszabadul szűkös, szegényes viszonyaiból s gyors fejlődésnek iudul. Elismerjük, történt annyi, bogy az agyonzsúfolt kisdedovót ketté osztották s a kisdedek felét uj épületben helyezték el. Csakhogy ezt az építést maga a város végezte, igaz,