Magyar Paizs, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-10-03 / 40. szám

XIII. év, Za}»«S8PM8g, 1912, szeptember 26. 39. szám SHJftjiit s> AÍ : 7 évrt 04 f f'M «*?• á kor 04 f fU^adr* t kcr 04 f -.4>ü* aai i JJ éJlér. Hirdetésük dija megegyezés szériát Nyilttér sora 1 kor Szerkesztőség kiadóvata.; Wlasics-otciia 8. iö m & an & a -C± Z. Lajos j LENGYEL F3EENC2S Munkatórsai::! BORBÉLY <3-Y ó R G 5T lap c ajdonos. MEGJELENIK HETENKENT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Október 8 ül Siró, őszi szellő suhanik csendesen Aradnak pirczán. Egyre csak azt sirja, csak azt sóhajtozza: Hol lehet a tizenhárom hősnek sötét, jeltelen, [bus sirja ? Sötét, mély sírokban, jeltelen hant alatt hős [szivek porladnak . . . Álmuk nem Oditő. Éjjelük nyugtalan. Felsóhajt mindegyik hősi sziv a mélyből: Mikor lesz már reggel? Dereng e a hajnal ? Elmulóban van e a szabadság éje, amely reá [borult Árpád nemzetére? Alszik é az utód: hősök unokája? Kiért vérpatakot bocsájtott sok hős sziv, S kiért kalászt nevel szép Magyarországnak Négy folyóval szegett, virágos rónája? A jeltelen sirok egy varázsigére mind-mind [meghasadnak, Üres lfsz a sírbolt és a hős szellemek messze [elszállanak. A szellemek szeme hihetetlen dolgot lát ezen [a íöldőn: A hősök utóda, a büszke magyarság, rabigá[ban görnyed e szetelt göröngyön. Ajkán a lemondás gyáva igéjével, ölbe tett [kezekkel, sötétben bukdácsol; — Nagyok példájára — szolgalelküséggel őiszabadságának hóhérait áldja s nekik kezet [csókol! Irtózattal nézi a szellemek szeme ezt a [szolganépet: Aki százéveken bárgyú türelemmel várja az [éjvéget . . . Várja az éjvéget s gyáván nézi, nézi: hogy az az [egy bűnét hősöknek kiömlő vérével tetézi... Meginog ez a föld . . . Orkán zug felette. A hősök szellemét szárnyra kapja a szél; A kunyhók ablakát, a paloták falát megrázza [s belőle a szellemszó beszél: Magyarok ! Az a sir: ahol testünk porlad, Szeut oltár tinéktek, Hogy hol van és milyen azt ne keressétek. Életünknek árán állítottuk néktek Ődszabadságuukért azt a szentelt helyet. Párolgó, pirós vér, Köny és sóhaj lebeg e szent oltár felett. Ez a köny és sóhaj tanítson titeket az [emlékezésre, Hogy kiontott vérünk boszuért kiált fel a [napfényes égre! Lengyel ferenez. A városok olcsó élelmezése, (V. L) Már nem is panaszkodunk azon, hogy milyen elviselhetetlen a drágaság, mert már apatikus közönybe fulladunk az árak folytonos emelkedése láttán és még inkább azon a tehetetleuségen, mellyel a növekvő drágasággal szemben viseltetünk. Végre egy terv ! Ugy látszik, mintha mentő idea lenne. Serényi Béla grót földmivelésügyi miniszter a minap egy hozzáforduló újságíró előtt terveiről, szándékairól a földmivelésügyi minisztérium tárczája némely területéről nyilatkozott és szólt az előkészítés alatt álló jelentőségeseb ügyekről is. Ebben az országos érdeklődésre számitható miniszteri nyilatkozatban megcsendül ezer és ezer kis egzisztenczia aggodalma, vágya és mintha a remény sugara is felcsillanna. Á miniszter ugyanis számba veszi a fix fizetésből élő tisztviselők és az önálló keresettel biró kisiparosok és kiskereskedők mai nehéz helyzetét, az élet drágaságának elviselhetetlen voltát, és mivel leginkább Az a Tizenhárom . . . Irta : Hegedűs A. Elek. . . . Leáldozott a nap, szabadság szent napja, Sötét, bus, gyászfelhó borult rá Aradra! Sirtak a magyarok ! A hősök könnyeztek : Megölni akarják a magyar nemzetet Í?! . . . Halálmadár lebeg, A mentóhely felett — Csak siró szellócske Bus hangja kesereg! 1 . . . Sötét . . . némaság van, Csendes ottan minden, . . . Csak vésztjósló baglyok Sötét szárnya csattog Fenut ... a levegőben 1 Eltelnek az órák, szent csoportot visznek Lehorgasztott fővel jó papok lépdelnek A bus menet mellett. S Arad szent kegyhely lón, bucsujárók mennek, Áldozatot hozva a félisteneknek . . . . . . Asszony, férfi, gyerek Fájóan kesereg A magyar Golgothán . . . Imaszó hallatszik, fogadalmat tesznek, Esküvel fogadják az igaz Istennek, Hogy : a magyar földhöz ó?ök emlékéhez — Örök — hűek lesznek. . . . A tömeg elhallgat, útban hazafelé Nagy, szent fogadalmát nem felejtve többé . . . Szent búcsúra mennek : Gyermekek, öregek, Ezután örökké . . . . . . Szenthely lett Aradból, zarándokok mennek, Fájdalmuk nem múlik, — örökké könnyeznek, Siratják a hazát, bus lelkük kesereg „Nemzeti Vértanuk, Ti hős félistenek . . . Csendben pihenjetek!!" Az a szegény Bódi Yincze. — Szerencsés jó reggelt kívánok Tiszteletes nagymamnak. Egy kis szógálat erányábán kastoltam be ilyen rögvest korán reggel . . . Meghótt a Vincze . . . -- A Bódi Vinczs? — Kérdé az ősz tiszteletes, közben székkel kínálja meg korai vendégét, Nemes Tarpai Balázs uram őkigyelmét. — Meghótt biz az szögény teje, de jól is járt. Ugy se vót már egy íikareznyi böcsüllete az árva emberének. Ott hótt meg a Cséri uram tengeris a városban lakók érzik ezt, itt akar mélyre ható intézkedéssel segíteni. A segítés módja reális és ügyes. A helyi fogyasztás czéljaira akar állami segítséggel a városokban nagyobb zöldségtermelő telepeket létesíteni és egyúttal a keitgazdaságra ismereteinek terjesztésére munkásképző iskolákat állítani. A piaczi drágaság a termelési rendszer mai állása mellett nem enyhíthető. Valóban sürgősen szükségünk van arra, hogy áttérjünk a szántóföldi kertgazdaságra, mely olyan egészen újnak hangzik, hogy olvastára hirtelen megállunk: mit akar ez a jó ember a szántóföldi kertgazdaság emlegetésével ? Semmivel sem többet, mint ha a bolgár kertészetet emlegetnők. Mikor azt látjuk, hogy egy bolgár paraszt minden szívfájdalom nélkül képes százhatvan kétszáz korona földhaszonbért holdanként fizetni és mégis egy nyáron át, termelve salátát, hagymát, zöldséget,, főzelékféléket, ugorkát, — nemcsak, hogy a földárendát könnyedén fizeti, hanem őszre kelvén az idő, felszedvén a bolgár káposztáját is, bő nadrágjával elmasiroz bolgár hazájába és bizony jó csomó pénzt is visz haza. Mikor ilyesmit látunk, lehetetlen, hogy ne kívánjuk a szántófö'di kertgazdaság terjedését,, annál inkább, mert nem jön mindazonáltal hozzánk elég bolgár, aki egymással konkurálna, és ezek a ravasz keleti emberek ugy helyezkednek el az országban, hogy egymással versenyezniük ne kelljen és igy a piaezon majdnem maguk uralkodnak, amellett daczára intenzív termelésüknek, a keresletei kielégíteni nem tudják. Azt szoktuk mondani, hogy a magyart kertkultúrára megtanítani és még inkább vele a pepecselő munkát megkedveltetni, nem bírjuk. A tapasztalat mást bizonyít. A Balaton mentén létesült, hogy ugy mondjuk magyar bolgár kertészet fényes példája annak, miként simul a magyar az uj korszellemhez és hogyan, miíy serényen tanul el uj gazdasági fogásokat. Somogy déli partján, talán éppen Koppány magyar vezér ősei, kóstoltak bele a bolgár kertészetbe és mivel a Balaton mentén kitűnő értékesítési piaezok vannak, — daliás somogyi góréjába az éjszaka. Hajnálvást vette észre az éjjeli csősz Hosszú Kovács Máté. — Szegény Vincze, szegény Vincze! ... De sokat szenvedett, de soka' is kicsúfolták, megfuttatták az árvát vasárnap délutánonként azok a gonosz legények, pedig higyje el biró uram: az Isten nem ver bottal — mondá az öreg lelkész reszkető hangon . . . — Holnap vón a temetés, tessék megadni neki a végtisztességet, a község fizeti a salláriumót. — Ott leszek biró uram s átadom az anyaföldnek Isten segedelmével, hiszen ő is egy juha volt az én nyájamnak. Nemes Tarpai uram még egyszer a lelkére kötötte a lelkésznek a temetést s aztán engedelmet kérve a korai zavargásért, eltávozott. Engem, ki soha sem ismertem Bódi Vinczét, igen elszomoritott halála, mert a jó öreg tiszteletes — az én drága nagyapám — reszkető szavaiból kivettem, hogy valami sors üldözött ember lehetett a Vincze. Kérdeztem is az öreget, hogy meséljen valamit róla. — Egy szegény őrült volt gyermekem, senkisem tudja honnan való, merről jött és ki fia, csak egy napon itt láttuk az utczán kódorogni, kezében egy somfa botra tűzött piros kendővel Ezzel integetett hol jobbra, hol balra s valami »Mariskát« hívogatott. Bizonyára van valami sötét dráma életében, mert minden beborult