Magyar Paizs, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-10-03 / 40. szám

• _2 atyánkfia oly serényen rendezte be az öntöző müvet, használja a locsolót, a kis kapát, a gereblyét, hogy öröm nézi. És hogy nemcsak a bolgárok tündérkezén adja ki a szűz magyar fold az ő megcsodálandó szép piros paradicsimalmáját, hogy Mauthner diadaláról hallgassunk, — azt leginkább a Bahton parti magyar bolgárok telepeinek megszemlélése után láttuk. Minden krajczár jövedelmet ki vett volna számba, a bevallás „lélekre" ment, — de igy is mondhatjuk, hogy kataszteri holdanként, a siófoki magyarok bolgár kertészkedése annyit jövedelmezett, hogy ezzel legfeljebb a kolozsvári állami gyógynövény kísérleti telep versenyezhet. Hogy a balatonmenti népélelmezésre valami áldásosán hatott volna, a terv, ez egy kicsit merész állítás volna. De mihelyt lesz a Balaton mentén kellő szántóföldi kertgazdasági kultura, és a fogyasztás kevesebb lesz, mint a termelés, akkor majd kialakulnak helyesen az árak. Ugyanezt mondhatjuk közélelmezésünk javítására nézve általában. Minden attól függ, hogy a földmivelésügyi miniszter mily mértékben fog impulzust adni a szántóföldi kertészkedés megkedveltetésére és hány mintatelep létesül az országban. Mert azt már látjuk, nogy a magyar minden rentábilis dolog után nagy kedvvel nyul. És semmi kétségünk abban, hogy a szántóföldi konyhakertészet menni fog, ha erre buzdító kormányintézkedések tétetnek és ilyen mintatelepek, munkásképzéssel kapcsolatosan létesülnek. Talán nem politika, ha ezért a közgazdasági vállalkozásáért leginkább a gondba borult, konyha pénzükkel kijönni nem tudó háziasszonyok nevében üdvözöljük a kezdeményező minisztert 1 Az iparkamara közgyűlése. A soproni kerületi kereskedelmi és iparkamara mult kedden tartotta meg a nyári szünetet követő első közgyűlését, amelyen a Moson-, Sopron-, Vas-és zalamegyei bel- és kültagok szép számmal jelentek meg. Ullein József elnök, hegyfalusi Sugár Sándor kamarai levelező tag elhunytáról való kegyeletes megemlékezéssel nyitotta meg a gyűlést, mely megilletődéssel vett tudomást a nyugati határvidék közgazdasági életében oly kiváló szerepet játszó férfiú váratlanul bekövetkezett haláláról. A kamara jegyzőkönyvében örökíti meg érdemes tagia emlékét. Spiegel Szigfrid alelnök tett ezután jelentést a tapolczai kereskedő és iparoskörökkel való személyes érintkezéséről és e köröknek a kamarához való szorosabb viszony megteremtésére irányuló törekvéseiről. A közgyűlés e törekvések méltánylásául Neményi Géza tapolcai nagykereskedőt kamarai levelezőtaggá választotta. Az elnök Pongor Henrik gyárigazgatót, nagyelmének háttere egy szomorú esemény. Olyan csendes őrült volt s nem ártott egy légynek sem soha. Minden háznál bennfentes volt s igénybe vette mindenki. Ha valamelyik család elment hazulról, Vinczére bízták a gyermekeket. Nyugodtan rá lehetett bízni s jobban megőrizte mint tulajdon édes anyja. Nap hosszat eljátszott velük a porban s vetette nekiek a czigánykereket. Itt édegélt közöttünk, hol itt hol amott jól lakott s kapott egy-egy viseltes ruha darabot. Midőn elfoglaltam e csendes kis paróchiát, Vincze volt az első vendégem s talán megérezte, kogy vagyok, mert kezet csőholt, midőn meglátott. Nagyanyádat nagyon szerette és sokat is segített neki a gyomlálásnál. A falubeli legények el-el incselkedtek vele, amiért én sokszor megdorgáltam őket. Fájt látnom, hogy kicsúfolják a szegény nyomorultat . . . — De miért örülhetett meg — faggattam tovább nagyapát. — Nem tudom fiam. Én mindig ilyennek ismertem, pedig már ide s tova 30 esztendeje látom a májusi napot feltűnni az ég peremén, e csöndes paróchián. Nem elégített ki nagyapám magyarázata. Tudni kívántam Vincze életét s boldogtalannak éreztem magam, hogy nem volt ki feltárja előttem azt a titkot, melytől szegény Vincze elméje beborult. Talán soha sem tudtam volna meg, ha Péter ^ácsival, az öreg tiszteletes mindenes szolgájáMAGYAR PAIZS kanizsai levelezőtagot, aki ezúttal elsőizben jelent meg a kamara közgyűlésén, meleg szavakban üdvözölte, mire a közgyűlés a napirend tárgyalására tért át, Az állati nyersbőröket kezelő telepek iparfelügyelői vizsgálat alá helyezése és az ily telepek munkásai egészségének a megóvásáról alkotott szabályrendelet-tervezetet, amelyet a kereskedelmi miniszter véleményezés végett leküldött a kamarának, a közgyűlés Freyberger Sándor kőszegi és Spitzer Emil kismartoni kültagok felszólalása után nem találta elfogadhatónak. A tervezet ugyanis oly szigorú óvintézkedések terhét rakná a bőripar és bőrkereskedelemre, hogy e foglalkozási ágak kis- és közép méretű képviselői fenn nem maradhatnának. A közgyűlés tehát a tervezet mellőzését kéri a miniszter úrtól. Ugyanily álláspontot foglalt el a közgyűlés a vándoriparról szóló törvényjavaslat-tervezettel szemben, melynek az a nagy hibája, hogy a vidéki kereskedelemnek és iparnak a házalási nyilt parancsban, főképpen azonban a megrendelések gyűjtését korlátozó 1900. évi XXV, törvényczikkben rejlő védelmét megszünteti és a vándoripar és kereskedelem, valamint a fővárosi ipar és kereskedelem versenyét valósággal rázuditja a vidékre Már pedig a vidék ipara és kereskedelme a közterhekből oly nagy részt visel, hogy minden védelem nélkül nem tudja helyét megállni és félő, hogy képviselőinek jó része, mely most a vidéki községek és városok polgárságának értékes részét teszi, az ipar és kereskedelem vándorszerü gyakorlásának nyújtott nagy kedvezését maga is igénybe veszi, vagyis állandó üzlettelepe feloszlatásával a közterhek elől menekül és maga is mozgó iparossá és kereskedővé lesz. Ily fejlődési irány a hazai közgazdaságra hasznos nem lenne és ezért ennek a tervezet mellőzésével eleje volna veendő. Minthogy azonban a vándoripar és vándorkereskedelem ágainak törvényhozási uton való szabályozására szükség van, a kamara oly törvény alkotását kívánja, mely a kereskedelem és ipar vándorszerü gyakorlásának mai korlátain inkább szigorít, mint enyhít. Tárgyalnia kellett volna a közgyűlésnek az építőiparról alkotott törvényjavaslat-tervezetet is, minthogy azonban az érdekelt körök ez ügyre vonatkozó nyilatkozatai még mindig beérkezőben vannak, a közgyűlés a tervezetet a napirendről levette és a jövő közgyűlés napirendjére tűzte ki. Sopron sz. kir. város lépéseket tett a kereskedelmi kormánynál iparszakiskola létesítése érdekében kifejezve abbeli készségét, hogy az intézmény számára 60.000 koronát érő ingyen telket,200.000 K építési hozzájárulást és évenkint 3—4000 K ösztöndijat hajlandó volna rendelkezésre bocsátani. A város e lépéseit a kamara í is támogatta, fölterjesztéssel sürgetve a kamarai < kerület által már évtizedek óta kért intézmény J létesítését. i val össze nem barátkozom. Péter bác*i olyan hetvenes évre hajló legén ember volt már s végig harczolta az olasz háborút is. Sok szép mesét tudott mondani vitéz dolgairól, különösen, ha megtömtem sallangós zacskóját a nagyapám jó íéle muskatály dohányából, három napig is tudott volna beszélni szebbnél szebb történeteket. Egy este, midőn már Juczi is megfejte a teheneket s Péter bácsi más dolog hijján át adta magát a pipájának, ki mentem hozzá az istállóban s kértem, hogy meséljen nekem valamit a Vinczéröl Kérelmem egy köcsög jóféle karczossal is támogattam, mely argumentum előtt ö kigyelme is meghátrált és egy két becsületes köpés után bele fogott a mondókájába . . . — Nagy sorja volt annak ifi uram! Nem tudja azt még talán a tiszteletes uram sem, pedig ö már bölcs ember ... Én ismertem a Vinczét még gyerek korátul, egy faluban jöttünk a világra. Én már olyan serdültes kölyök voltam, mikor ö kelme született. Az apja a tiszavidi molnár volt, becsületes tehetős ember hírében állott. Vincze az apja mellett tett vett bummi egymást, de az ördög megszállotta a fránya emberét s ott hagyta az öreget és át ment a jándi malomba segédnek. Azt beszélték akkortájt, hogy a jándi molnárné szemet vetett az ebadta kölykére aztán magához csavarta a fejét. Nem is bocsátotta meg neki az öreg, hogy ilyen 1912. október 3. A miniszter válaszában hajlandónak nyilatkozott a szakiskola Sopronban való létesítésére, de a telken és 10000 K évi ösztöndíj összegen fölül 600 000 K építkezési költség hozzájárulás biztosítását kívánja. Minthogy ily nagy összegű hozzájárulást a város magára nem vállalhat, a kamara kötelességének véli, hogy a megkívánt hozzájárulás egy részének magára vállalásával a város segítségére siessen. Ezért a közgyűlés 100.000 koronát szavazott meg a czélra, évi 4000 K-ban állapítva meg, ezenkívül az ösztöndíjak összegéhez való hozzájárulását. E nagymérvű támogatás nyújtására a kamara meglévő iparszakiskolai alapja 40.000 K összegének négy éven át évi 12.000 K-val való gyarapítása fogja képesíteni. A közgyűlés ezzel egyidejűleg határozatban kimondta azt is, hogy az évi 12.000 K rendkívüli tételt költségvetéseibe a négy év lejárta után is fölveszi és a kerület iparszakiskolát létesítő többi városa (Szombathely, Nagykanizsa) ugyanoly mérvű támogatására fordítja, mint a milyent Sopronnak juttat. A közgyűlés ezután a kerület keleti kereskekedelmi akadémiai hallgatói számára 3350, felső ipariskolai és iparszakiskolai tanulói számára pedig 6850 K ösztöndíjat szavazott meg a folyó tanév tartamára. Zalamegyében az ösztöndíjban részesülők a következők: Kalmár Géza (Nagykanizsa) és Steiner Miksa (Nagykanizsa) budapesti keleti kereskedelmi akadémiai hallgatók 400—400 K. Kovács Imre (Szentantalfa) 100, Tobak Béla (Sümeg), Kalmár Rezső (Szentantalfa) iparszakiskolai tanulók 200—200 K. A közgyűlés a kamara 1913. évi költségvetését is megállapította 4°/°-os illeték kivetési kulcs alapul vétele mellett. Dr. Keresztes Gyula fogalmazót eddigi működése elismeréseül a kamara segédtitkárrá léptette elő. A polgári iskola reformja gondolatát a közgyűlés még nem találta elég kiforrottnak ahoz, ho^y a már fennálló ily szakiskolák ipari szakmák felkarolásával való hétosztályuvá fejlesztése tervét elfogadja. A polgári iskolák reformja érdekében megindult mozgalomban két áramlat vehető észre; az egyik az iskola 5—7. osztályát annyiia szakirányúvá kivánja tenni, hogy a végzett növendékek vezető szakmunkásokként legyenek alkalmazhatók, a másik árgmlat az ipari szakmákat a három felső osztályban az általános nevelés szolgálatába kívánja állítani. Az előbbi feladatoknak nem tud a polgári iskola megfelelni, mert nem egy-egy iparágat, hanem iparcsoportokat, sőt ezeket mezőgazdasággal is kapcsolatban tanítana és igy alapos szakképzettséggel végzett növendékeit nem ruházhatná fel. Az utóbbi cél viszont az ipari és kereskedelmi érdekekre közvetlen hatást nem gyakorolna. A zalaszentgróti járási ipartestület megkerekutyául elhagyta. Ott volt aztán és igen megszivellette mindenki, mert jó dógos ember volt a Vincze. A lányok is igen bomlottak utána s a Bögözi uram Borissá, mikor a Horvát Gáspár megérte, kereken ki is tálalta az apjának, hogy ö a Vincze mátkája és ha az nem lesz a férje, hát neki megy a Tiszának. Mit volt tenni az öregnek ? Ő is szívesen látta, ha Vincze a lányánál estézett, beszélte is már a faluban mindenki, ha Vincze leszolgálja a katonaságot, hát elveszi a Bögözi Borist. Még akkor ősszel elment Vince katonáékhoz, szép Erdélyországba. Ott szógált a a kölyök becsülettel 3 évet a huszároknál és firer volt, mikor haza került. Apja mesterségét megutálta, s felcsapott vasútinak. Sok esztendeig váltósőr volt Záhonyban, a Tiszahid mellett. Jól ment a sora. Elvette a Bögözi Borist s becsületben éldegéltek. Többször megfordultam nállok, mivel én meg a tuzséri herczeg parádés kocsisa voltam s gyakran vitt el utam házuk előtt s ilyenkor bizony nem átallottam befordulni hozzájuk. Nem sokáig éltek együtt, mert az asszony harma&'fél esztendőre meghalt s szegény Vinczének tenger bánaton kivül hagyott egy aranyos kis günnyögő Mariska leányt. Ez volt Vinczének egyedüli szemefénye, boldogsága a világon. Takargatta, őrizgette s lassanként fejlődött a gyerek. Nem egyszer láttam, különösen nyáron, hogy az egyik karján tartotta a leánykát, a másik