Magyar Paizs, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-07-25 / 30. szám

XIII. év. Zaieegerszag, 1912, juüus 25 30. sz.ám £tófis«téal ii : Sgy é?re * fcor. 04 f STél éne 2 bor. 04 f Határa 1 kor. 04 f ágyas száus 8 Síié?. Buer-lteSEiti Eí- _t3Zox*-"crá-fcli- Lajos ISAix-n a.tá.j^salg. : A Hirdetéssk dija megegyezés szériát. Nyilttár sora 1 kor Szerkesztőség kiadóvata.:' Wlasics-utcsa 8. L EJ 3ST <3- "X"® UJ F£!KEK"CS B O E 13 É J_ &TÖEG ST lap o aidonos. MEGJELENIK HETENKENT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE i i n ii »ij*ii" " n: I. Jó nagy darab terület ez az édesvizű magyar tenger. 690 • kilométer. Tehát elég nagy a területe is, akár gyalog vagy bicziklin, akár lóháton vagy gőzössel tartasz itt szemlét. A \iznek és száraznak ölelkezése, e két ellentétes elemnek változatos gazdagsága s itt-ott mégis nyomorúságos állapota különböző, sőt ellentétes indulatokat, érzelmeket kelt íöl benned, hol kéjes gyönyörűségben ringat, hol káromkodásra fakaszt és különböző vágyakat ébreszt. Diákkoromban 1886-ben egy nagyobb körutat tettem s keresztül kompoztam a Balatonon is. Beszéltem Tihanynak riadó leányával s a kisméretű arácsi völgyet olyan dus gazdagnak találtam, mintha a Jura hegy tetejéről szállnál le a genfi tó partjára s a nagyméretű Rhone völgyében kalandoznál. Balatonfüreden ezt irtam uti jegyzeteim közé : Sétál a sok drágalátos uri nép, áll közöttük derék szobra Kisfaludy Sándornak, — de amott tul három vagy négy lépesre szemétdombra locsolgatja kristály vizét a királyi Balaton. (Nem olvastam én akkor még az 1845. Pesti Hírlapot. Még a jelenlegit sem.) A szemétre nézve . . . Naiv diák azt tartottam, nem csuda, mert hátha talán csak tegnap fedezték fel Balatonfüredet, majd elseprik innen ezt a szemetet. Hát éppen ma olvasom egyik lapban, hogy de bizony hires fürdő volt ez 1886. előtt, már 1845-ben is, ott pihent egy nyáron Kossuth Lajos is börtönéből kiszabaduitan, sőt ujságezikket irt e fürdőzéséről. Fölséges stilusában játszik a poétika, politika és história s ugy dicsőíti a Balatont, de megjegyzi, hogy itt a parton „jobbról is szemét, báliról is trágyadomb

K s felsóhajt a nagy ember : „Micsoda Isten átka van ezen a nemzeten!" De tekintsünk egyéb viszonyokat is. Becsületes igyekezettel telekiabáljuk honfitársaink fülét, hogy maradjatok itthon magyarok s kikiabálunk az idegeneknek, hogy gyertek hozzánk külföldiek a világhírű Hévízre s a gazdag Balatonra. Aistán egy nádfedeles és agyagtapaszos szobácskáért egy hónapra 80100 K-át vesz a tulajdonos, ki egyébként gazdaságában van elfoglalva, részint tyúkjait és réczéit etéti s vendégét semmi kényelemben sem tudja részesíteni. S legtöbb helyen az a tantalusi paradoxon van, hogy a Balaton partján lakóknak nincsen ivóvizük. Jó ugyan ivásra a Balaton vize, de mégis csak frissebbet kíván az ember ivásra. A kutásás nehéz ; kövek alatt és mélyen van a viz. Inkább nem ásnak kutat. Ez a vizszegénység egyetlen szegénysége ennek a gazdag tengernek. Tudnivaló dolog, hogy ez az anyagi szegénység is inkább csak lelki szegénység, mert könnyen lehetne ezen segíteni. Ilyen paradoxont, kislelküséget, magyarán mondva : műveletlenséget tapasztal a jámbor utas, kit arra vet a sors, egyebekben* is. Minél közelebb jutsz a vízhez, annál nehezebben juthatsz hozzá a vízben levő gazdagsághoz. Ha halat akarsz enni, bizony megtörténik, hogy nincs, mind elvitték Bécsbe. Ha pedig van, adj hálát az Istennek, ha bele nem törik a bicskád. Ha már ide vet a sors, Sí fueris Romae, Romano vivito more : hát csak meg kell kóstolni a halat — s háromszoros-négyszeres áron fizettetik. Igazán fel kell sóhajtani Kossuth Lajossal : Micsoda Isten átka van ezen a nemzeten ! Mert higyjétek el, hogy ezek az apróságoknak látszó dolgok : a szemetes udvar s az egy-két koronás, egy-két filléres kapzsiságok bizonyságos jelzői a müveletlenségnek s amennyire elősegitői egyes kapzsik meggazdagodásának, annyira kerékkötői a közgazdaságnak s szégyene a nemzeti közművelődésnek. Fölemelő, jóleső érzés, a boldogságnak és a büszkeségnek az érzete keletkezhetik minden magyar emberben, hogy ez a gazdagság a miénk ; hogy ez a 690 • kilométer területű viz az ő mélységével, halgazdagságával s hajókat emelő erejével a miénk ; hogy az őt környező hegyes-völgyes vidékével, erdeivel, fekete és piros földjeivel, bazalt és márványbányáival, tüzes boraival mind a miénk. De feltámadhat ugyanekkor minden magyar emberben a bánat és a harag, hogy az ősi isteni kincsek mellett is inkább szegények vagyunk, mint gazdagok; hogy ez isteni ősi kincsek hátán ezer esztendő óta nyüzsgünk s e kincsek hátán alig ötven esztendőnek kulturája látszik, ötven esztendőnek kezdetleges kulturája. Igen, a kezdet világosan megvan. Már a keleti parton is kezdik feltörni az ezer éven át parlagon heverő földeket ; gőzös megy végig mind a két parton; s kezdetleges, mezei utacskák ugyan, de mégis utak, szekérutak futnak végig szintén a vasúttal párhuzamosan. Tehát megkezdődött. Ezer éves munka helyett 50 éves munkának az eredménye. A kezdetnek kezdete ez csupán a fejlődésben. Mert szándékosan emiitettem meg azt a kulináris témát, hogy nagy itt az éhség és szomjúság, hogy ennek a halgazdag tónak a partján legnehezebben lehet ivóvizet és ennivaló halat kapni. S ugyanekkor és ezek miatt édes remény és erős vágy keletkezik minden magyar ember szivében, hogy talán csak nem járunk ugy s ne járjunk ezekkel a kincsekkel ugy, mint a zsugori, aki éhenhalt a pénzes ládáján, és úgyse, mint az abrudbányai aranybánya tulajdonos gazdag gőgös oláh, aki turó helyett aranyporba mártotta puliszkáját, ugy vacsorált s másnapra megölte, kihasította gyomrát a sok drágakincs. Az az óhajtás keletkezik bennünk, hogy bárcsak tudnók értékesíteni, tudnók használni heverő kincseinket. — Oh, ha több bogáncskórót kivágnának, több gyümölcsfát A Rákos legendája.*) Te vagy a Rákos .... Homokon fakadó csodás patak. Vized a forró nyárban, bogy ki nem apad csodálva nézik tudós emberek, s bár tisztelik magyaros, szép neved : titkodat nem tudják megfejteni .... — A magyar nem tud elfelejteni .... Legendás nagy időkből maradtál, egykor a fájdalomból fakadtál, miként a könny. Partodon öreg rezgőnyárfák a szellővel együtt susogják vized történetét, — legendás szép meséd. Mikor magyar láb nem taposta még Rákos mezején a homokot, *) Rákos müveit közönsége junius 8-án „Péterfy-esf-et iendezet a székely iró tiszteletére, ki 20 éve irogat. E szép költeményt ekkor irta Péterfy. egy szép királylány ide hozta, itt szőtte az édes ábrándokat. Várt egy daliás leventére, kinek fejedelmi a vére ki szeretni fogja igazán és — királyné lesz az oldalán. Kis neszre, hogy vissza tekintett, .... Ifjú levente hallgatást intett és jött a lányhoz egyre közelebb, ki azt hitte, hogy csupán képzelet, álomlátás a vágyak szárnyán, délibábos fényben szivárvány . . . . Édes beszéd az ifjú ajkán, boldog pir a leányka arczán, ki a félelmet elfeledte. Az ifjú pedig, hogy elkezdette, mindeciől sok-sokat kérdezett . . . Es szorította kéz a kezett. .... Amikor már eleget tudott, a királylánytól elbúcsúzott, de távozáskor megígérte, hogy nemsokára eljön érte .... De titok legyen az, titok, csak igy lehetnek boldogok. Másnap ellenség riadója kellé föl a királyleányt és a betörő hadak élén az édesszavu ifjú állt. Az ősz király gyorsan lóra kapott, de átkozta a hitvány árulót, kitől az ellen mindent megtudott. — S az átkozott a saját leánya volt! Nincs kegyelem. Halál fejére ! Ki folyt a szép királyleány vére . . . Az ajka néma. Tartása bátor. Csak könnye hull, miként a zápor. .... Hasztalan temették jó mélyre, könnye feltört a főid színére és a homokon árkot mosva patakba folyt, ugy mosta mosta