Magyar Paizs, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-27 / 26. szám

2 MAGYAR PAIZS 1912. junius 27. Most is olvasom az újságokból, hogy a siófoki gazda-gyülésen a nemzeti állam kiépítésének hangoztatása domborodott ki leginkább. Gróf Bethlen István épen ezen a gyűlésen adta elé, talán külön füzetben is kiadta nagy és szomorú tanulmányát, hogy csak néhány esztendő alatt sok millió hold földet megmegvettek még több millió koronáért az idegen nemzetiségek. (Azonkívül hogy a régi Rákóczi birtokok is mind idegen emberekéi lettek). Hát bizony ezek szomorú kiépítések. A magyar gazda, a melyiknek még van földje, szántani és vetni még csak szánt és vet, de már aratni keveset arat. A gabonát még éretlen korában learatja már az adósság. A tőidet megvásárolják az oláh bankok, a gabonat az üzérek viszik el. Hát ha még sovány esztendők is jőnének. Még a termékeny Gósen síkságán is megtörtént, hogy hét esztendeig nem termett a főid. De megelőzőleg ott volt a hét kövér esztendő és Fáraó ekkor magtárakat csináltatott. Miféle istenc3udája, u j szellem jött belénk, hogy 'alvainkban most nincsenek községi magtárak. Régen voltak. Magtárakat és pénztárakat keli csinálni a raagvar falvakban a sok egyéb „állameszme" és ,,kiépités" mellett, hogy ne sorvadjon a nemzet hátgerincze, dereka. E?eket pedig valósággal meg kell csinálni, még gyü'ekezések nélkül is, hogy ne találjon készületlenül a hét sovány esztendő, hogyne vigyék el mar a lábán a gabonáinkat, hogy ne vigyék el földeinket az idegen nemzetiségek bankjai. Igen, igen ezeket keli megcsinálni, akármilyen ósdi dolog is ez. Inkább lép;ünk vissza egyet, a repülés századának szelleme ellenére is, minisem akaratunk tllenére is kirepüljünk saját országuukból. Ha effélét tárgyal és czéloz a gazdák gyűlése, igen helyesen dolgozik és jó uton jár. De ez nem kiépítés. Csak alapozás. Minden építkezésnél legelőbb a fundamentumot keli ierakosgatui. Ha gabonánk és pénzünk után embereink is elúsznak a vizén: kinek segítségével s tanyák világa tele volt ennek a romantikusan fakadt szerelmi viszonynak hangos dicséretével. Egész költeménybe illő, ahogyan a megismerke désük történt. Egy téli éjszakán, az akkor még alig ismert fiatal és szegény festőművész, vékony, rojtos ruhájában, a didergő hóna alá szorított, festményeit (rámára sem tellett neki, ezért tekercsekbe sodorva hordta magával azokat), az egyik szentpétervári szinház előtt árulgatta maga, hogy a kenyérre, meg a festékre való kopejkákat megszerezze. Az akkor még ffatal művésznő pedig akkortájt volt feltűnőben és egy forró, teltházas, vastapsos vendégszereplése után a színházból hazamenöben, ezen az éjszakán belebotlott a didergő festőbe. A fiatal R . . . megejtő hangon kínálta neki az éjszakában egy pislogó lámpa mellett, a festményeit. A művésznő a színházban imént ért nagy sikerének örömében egy 50 rubeles aranyat nyomott az ismeretlen művész markába és másnapra a lakására rendelte őt. Kell-e mondani, hogy ez a váratlan telkarolás mennyire jól esett a fiatal festőnek. És ettől az időtől fogva, egy álló esztendeig, soha sem lehetett őket egymás nélkül látni. Hanem egy esztendő múlva a meghitt szerelmük közé odafurakodott a csábító, csengő jólétnek ördöge, egy valóságos eleven fejedelmi sarj személyében. A fiatal művésznő egy napon nyomtalanul eltűnt. A fiatal festőművészre pedig azon a napon rászakadt minden fájdalmával és csalódásával egyetemben ez a hideg, -hazug világ, olyan megmérhetetlen fájdalmakkal, amilyenek csak érhetnek egy gyönyörű áloméletü kinek a számára csinálod a nemzeti államnak akár a kiépítését, akár a beépítését ? Tessék tehát csak építeni; de elől, vagyis alól kell kezdeni. B. Visszaemlékezések. Háborús hírekkel volt tele a levegő. A lapok napról-napra rémesebb híreket hoztak. Küszöbön a háború ! Biz ez nem tréfa dolog. S vájjon miért volt a nagy zaj, ez az óriási, mindent lenyűgöző félelem ? Hát a hires magyar lelkesedés kiveszett a szivekből ? Boszniát annektálták. S hogy az önállóságnak még a jövőbeli reménysége se születhessék meg a bosnyák szivekben, a katonai hatalom ráfeküdt az ő félelmetes szuronyerdejével egész Boszniára. — A magyarok elnyomására cseh hivatalnokok voltak kirendelve. Az olasz háborút magyar katonákkal akarták elnyomni. Szóval idegen népfaj leigázására idegen faj fiai alkalmazandók. A küzdelem, a harcz az idegeneké — a harczban leigázott nép kereskedelmi és ipari kihasználása azoubau már nem az idegené, azt megtartja az osztrák a maga számára. Igy volt ez mindig, igy volt ez a legutóbbi időben is. Basznia tékentartására és a külföldről fenyegető veszély elhárítására ezerszámra vitték fiainkat Boszniába. Kanizsán az állomás tömve volt katonákkal, folyton vitték a zalai fiukat le a halál torkába. Élesrefent fegyverrel oldalukon s a legnagyobb elkeseredéssel szivükben mentek véreink. A magyart oly igen jelemző harczi tűz, lelkesedé* hiányzott. De hisz ez érthető is volt. A bosnyákkal nem volt annak szabari magyarral semmi összeküiömbözése. Miért bántsuk mi őt; Vagy tán bántotta a bosnyák a magyar nemzetet ? Nem, hiszen öiül szegény ördög, ha élhot, nem hogy még bántson valakit. Vagy tán különös érvényesülési, hóditási tervei vannak a magyar nemzetnek odalenn? Szósincsróla. Az osztrák nagyhatalmi álláspont, az osztrák ipari és kereskedői körök érdeke parancsolta ezt a katonai mozgósítást. S mikor az osztrákoknak módjukban áll magyarokat küldeni a harczba, miért küldeuék saját fiaikat? Ezért mentek a mi fiaink Boszniába! E'iy délután ott sétáltam a kanizsai állomáson. A vidékről behívott katonák a városi kaszárnyákban már átöltöztek. Mikor a vonathoz kijöttek, szüleik, hozzátartozóik itt. mégegyszer elbúcsúztak tőlük. Hauein azt a búcsúzást senki nem tudta könnyek nélkül végignézni. Amit itt láttam, örökre felejthetetlen lesz i:ekem. Fiatal szégyenlős arczu parasztleány kezel az egyik bakával Látszik az arczán, hogy szégyeli ily nagy nyilvánosság előtt legényekel kezelni, de fiatal művészt, egv született idealistát az első szerelme megcsalattatásakor. Aztán jöttek az életáimokat eltemető, a leg szebb szűzi ifjúi érzéseket megsemmisítő, lélekvergődéses hosszú hónapok, esztendők eseménytelenül, szomorúan . . . szegényesen . . . tompa egyfolyamuságban ... És amikor a művésznő évek múlva a saját neve alatt ismét felbukkant az orosz színpadokon, akkor már a megsebzett szivü festő régen magába vonulva dolgozott csendben magának, a maga megérzett jövőjeért, szivében az első szerelme csalódásából kelt rezígnációnak érzésével. A nő később megpróbálta megbékíteni öt, az első lovagját. De a férfi minden meghallgatás, minden közeledés nélkül élt a maga látszólagos egyhangú műterme magányában. Pedig milyen gazdag értékes magány veit ez az ö számára I Erről majd a legujabbkori műtörténelem fog egyszer beszámolni. Most váratlanul, harmincz év fájdalomfelejtö múltjának emlékén át, ismét összehozta őket a — szivük. Itt élnek a csendes Mentonnak egy fejedelmi fényű hófehér villájában, árnyékot adó pálmák és platánok mögött. A tenger lágy szerelmi szonátákot mormol be hozzájuk, a nyitott, árkádos erkélyük széles, virágos ablakain át. Gyakran ott lehet látni őket, a két fehérbe borult hajú művészt, gyöngéden összeölelkezve egymással, amint ma is ifjú szivük, hangulatimádó lelkük, szín-szomjas szemeik hosszan elmerengenek, elboronganak a Cote d'Azur napsugár-játékában. A beivatottak azt mondják, hogy ez a késői az a szemérmes pirulás megmond mindent. A szerelmesét féltő sziv elnémította az illemtudást. Keserves jajveszékel.'ssel támaszkodik egy beesett arczu fiatal menyecske a falnak. Mellette az ura katonaruhában. Mindkettőjük arczán ott tükrözik az az irtóztató félelem. Mi lesz, ha pár hét múlva megszületik az a várvavárt s az anya magárahagyva künn a tanyán, apja pedig valahol a bosnyák hegyek között vívja a haláltusát ? Elpusztulnak mind a hárman. Egy egyszerű feketére festett fakofferra ültek ketten ; az asszony és az ura. Szomorú tekintettel mered a? ember szeme a földre; szóra nem nyílik ajka, de ez a szótlanság a néma, a marczangoló fájdalom megtestesülése. Egyik kezével a feleségét karolja át, a másikkal egy kis három éves ártatlan tekintetű fiút szőrit magához. Az asszony már nem tud sirni. A fájdalomtól elgyötörve hajtja fejét ura vállára (ki tudja, hajtja e még valamikor?) és nem sir, csak nyöszörög. Köténye egészen átnedvesedett a sok könnytől. S mint riadt galamb simult az anyához is egy két évesnek látszó könnyesszemű leányka. Ezt a képet nem tudom elfelejteni. A szűkszavú magyar ember nem érzeleg. Nagy érzelmi felindulás az. mely egy ötvenéves magyar parasztot csókra, könnyre késztet. Ezt is láttam itt. Egy piros képű erös baka legéuy ült a padon, mellette egy összeaszott sovány, borostásképü bácsika. Egy ideig hallgatnak, majd egymás nyakába borulnak és sírnak. Könnyeik összefolynak, ajkuk összeér s nyalják egymást. Ezek ugy látszik még sohasem csókoltak. Most azonban a nagy érzelmi ellágyulás csókra készti őket. — Ki lesz az én fiam, mi lesz velem, ha odaveszel ? Egyszerre csak felugrik a baka, az apjára rá se néz. — Gyere Pista, ma édes apámat se kívánom látni! — És beszálltak a kocsiba. Amint öregapám elmesélte a negyvennyolezas eseményeket, akkor nem igy szálltuk harczba a magyarok. Az is igaz, hogy akkor a szabadságot védeni kelett, most pedig elnyomták azt. —ma A magyar üzletember. Vagyis a nem-magyar üzletember. ( É-'et- Kiisármáson czim alatt irja a Kolozsvárt meg|elenő Ellenzék, hogy Kissármáson három ujabb gáz kutat tártak fel a kutató mérnökök. Az uj kutak kö/.ül az első mely a régi gázkuttól 200 méternyire északra fekszik s mélysége 55 méter naponta 50 ezer köbmétert tud produkálni, etlől délre vau a második fúrás, melynek mélysége már 80 méter, de napi gáztermelése csak ! korban visszatért szerelem tele van megannyi gyöngédséggel, megértő rajongással egymás iránt. Beszélik, hogy a két romantikus lélek legszívesebben uyy szórakozik, egymással, hogy a férfi, a festőművész, magairta szerelmi verseket olvas fel a nőnek, ö meg a zongoráján azokat az egykori kedves dalt játszsza és énekli, amikkel harmincz év előtt lángolásra birta maga iránt a legnagyobb orosz festőművészek egyikét. A szelid danája tenger napsugaras párájában két hosszú szárnyú, karcsú testű fehér sirály kergeti egymást halk, csipogó viljogással. Aztán leszállanak egy ringó bárka árbóczára és nevető, turbékoló arcczal csókolóznak ogymással. Ennek a boldog tengerparti világnak minden hangulatában az örök szerelem dzsinjei játszadoznak az érzéseinkkel. Örök a vágy itt az életnek ébren való szép átálmodása után és egy itt élő magyar idegorvos éppen az előbb dörmögte a fülembe azt az axiómát, hogy ennek a pazar pompájú vidéknek ezer változásu hangulatai még a legexaltáltabb kedélybeteget is biztosabban meggyógyítják, mint a világnak leghíresebb orvosa. Hát van ebben az axiómában sok valószerűség, mert . . . ecco I — la canzone della vita ... éppen most kezdi játszani a zenekar a beteg, megbántott szivet is magával ragadó, gyönyörű áriáju nápolyi dalt: »A mi szerelmünk legszebb a világon!... Dalolj I... ölelj!... csókolj meg, Máriám!... amelyet elkap a tenger szellője s amelyhez fehér, karcsú, csipogó vijjogásu sirálymadarak adják meg a halk kíséretet.—Enyedy Barnabás.