Magyar Paizs, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-05-16 / 20. szám

XIII. év, Zalaegerszeg, 1912, május IGi 20* ftszám üfcéflMtési ár : éfrt i kor. 04 f érn 2 kor. 04 f 1 kor. 04 f tyfwi izáR 8 fillér. Hird^s-.k díj* megegyezés szerist. Nyilttír sora 1 kor Szerkesztóseg kUdóvatu, . Wlasics-ntc-i 8. Bierkeszti Z. Hor-vátli Lajos Munlcatérsak .1 - V Xj E! T<r <3r "STJ&í XJ FBHENC3 BOEBÉj_T Q-TŐHG7 isp ajdonos. MEGJELENIK HETENKENT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Áldozó csütörtök. Lélek nemesítő gondolatot fűzött az egyház ebez a naphoz. Ez e nap a felhők fölött ragyogó csillagok mögé rejtette el a szeretetnek nagy mesterét. Hivő emberek, naiv lelkek ugy vélik, hogy testestől-lelkéstől oda költözött az, aki h'vői közé számithatja a mérhetetlen vagyonnal birókat, s az útszélen didergő koldust. Vágyódás és reménység ; mélységes hit és bizalom emeli fel odáig az emberi gondolatot. A mythosnak ködét az egyház az évenkint ismétlődő emlékeztetéssel akarja eloszlatni, megvilágítani. Jézust feltámadásának napjától idáig gyakran szellemi alakban állítja hivői elé. Itt- ott feltűnik a nagy reformátor s a kételkedésnek eloszlatására, meggyőzésére a kínzások közepett kapott sebeknek helyeit mutatja meg. Tamás: a kételkedő, ujjával érinti a sebhelyet Ö az, akit nem a vakhit, hanem a tudás bizonyossága sarkalt. Korunknak anyaghivői őt tarthatják mesterüknek. Az ő tudásvágya mértföldjelző a mythosnak ködbevesző utján. Jézusnak az istenségét vonta kétségbe azzal a tudásvággyal. Olthatatlan tudásvágya egyoldalúvá tette őt. Nem számolt az embernek a kifejező képességével. Jézus volt az, aki szivének érzését tökéletesen ki tudta fejezni, mondani. Ellenségeit a szónak Jebiiincselő hatalmával fegyverezte le. Hivőit, követőit az érzéseknek közvetlen kifejezésével tette rajongókká. Felemelte őket abba az országba, amelyről elmondotta, hogy: ,,nem e világból való." Elképzelhető-e, hogy a rosszat jóval, a bántalniat megbocsátással s a haragot szeretettel viszonozza a mai kornak embere. ? Sok csalódás, még több rosszakarat az, ami Jézus születése után a 20 ik századot érte, uralja. Rabságban sitiy lödnek a nemzetek. A hatalmi őrület nem ismeri el azt, hogy a szikla is porszemekből áll. Szemet huny ezelőtt a megd nth*:tetien, örök igazság előtt, hogy a szikla ledőlhet, de a porszem akkor is porszem marad. Megmarad vele az egyesülési tulajdonság, erő és szabadság is. Tehát újra alkothat sziklát. Csakhogy az már az előbbinek nem szolgai mása, hanem a szabadságnak s az erőnek uj müve lesz. Rövidlátó ember az, aki Jézusnak következetes tanításából nem látja azt, hogy a hatalmon levők és azoknak bérenczei időrőlidőre elnyomhatják a szivükbe oltott szabadságvágyat s az eraberszeretetet, de ahogy tanításának révén Jézus kikélt sírjából: ugy a szabadság is feltámad, s diadalmasan emelkedik a csillagok tölé, ahova az egyház a szeretetnek nagy mesterét: a legnagyobb embert helyezte. Lengyel Ferencz. Sliotesí a hasonlóságban. Verseny a tüdőbetegek javára. Kiváló kelléke a jó stílusnak, gyönyörű szépség a poétikában, legértékesebb része a tropusoknak és figuráknak. T. i. az ellentétes hasonlat. Egy példával is illusztrálhatom, ime : Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldéi a nyárfa az ablak előtt; — De látod amottan a téli vi'ágot ? Már kó takará el a bérezi tetőt. Milyen szép ez a — költészetben ! A valóságban már nem szép. Még a természetben is van egy kis csalárdság. Egyik kezében virágot tart és kinál vele, A másik kezével, jéghideg kezével, kiüti. S hoppon maradsz. * • * Keresve keresem a szót, hogy valami találót találjak, valami szépet és jót és nagyszerűt, hogy erőmön felül méltatván, gyönyörűen jellemezzem azt a szép cselekedetet, amelynek Zalaegerszegen tanúi lehettünk e hónapnak 12 én s 13-án, vasárnap és iiétfőn. Mintha hirtelenében pönkösti csuda történt volna. Nem látott, nem hallott, nem sejtett erőtől indíttatva, talán csak egy intésre, legyintésre, egy varázsütésre mintha angyalok szálltak volna le az égből: Zalaegerszegnek angyalszivü szép assszonyai és kedves lánykái jártak keltek sokan és pénzt gyűjtögettek, az országban szanaszét sínylődő tüdőbetegek gyógyítására, a József Főherczeg-féle Országos Szanatóriumoknak alapítására. Áldassék a neve, aki e varázeütést megtette. Vasárnap volt a gyűjtés, mert akkor jobb kedvök van az adakozó'embereknek, és hétfőn, mert akkor a megyei gyűlésen itt valanak a vidéki urak is A József Főherczeg-féle Szanatóriumok épülnek Nagykárolyban és Orsován is, mindegy ; ha ott nem a zalaiaknak épül is, de magyarországiaknak. — s ha nem magyarok volnának is ott: emberek. A humanizmus! Hat megolvadtak a jégkeblek! Nagyszerű áradatként folyik a nemes cselekedet Az egyik ember lót-lur,fárodozik, — a másik nagylelkűen adakozik, áldoz — mások javára, a nyomorultak felsegéiésére, a beteg szenvedők fájdalmainak csiíitására, veszendő magyar fajtánknak a megmentésére. Hát ha ez nem szép cselekedet, ha ez nem a legszebb erény: akkor én ne érezzek több örömöt és ne lássam többé a napot s a nap alatti világot. Becsületes szivemnek minden áradozása, logikus agyvelőmnek minden gondolkozása kevés ahhoz, hogy méltóan szép jellemző szót íalaljuk ennek az erénynek a festésére. Hát megolvadtak a jégkeblek. Emlékszem, ezelőtt, nem is tudom hány évvel ezelőtt, de rég volt már, itt járt személyesen Verner László, annak az országos szanatóriumnak a titkára, hogy csináljunk itt is egy gyűjtő fiókot. Közbenjáróként megkértem az alispán urai, igazán nem tudom, hogy akkor már alispán volt e a mostani, vagy még főjegyző, de megkértem, hogy legyünk többen segítségére Verner Laczinak, vagyis elnökének, Lukács György urnák — ebben a tekintetben, — s József Főherczegnek — dehogy ! az országos szanatóriumi üsrynek. Kemény, de találó szókkal elutasított. Mit akarok én? Ne kezdjünk mindenbe, hogy mindent félbe hagyjunk! Ez igaz. Gondoláin. S az igazságot helyeseltem, csak a hangulatot viseltem nehezen. Nem érdemeltem én leczkét. Verner Laczi azért összegyűjtött ötünkethatunkat. s öt-hat asszonyt is, csak ugy a társadalomnak középső rétegéből, előadást tartott s valami fiók egyesületet csináltunk, de másnapra eloszlott, mint a buborék. Annyi maradt meg belőle, hogy irtam néhány újság czikket az orsz. szanatórium szelleméről Horváth Jánossal bált is rendeztünk s Horváth Jánosnak a lánykái néhány társukkal évenként főleg halottak napján gyűjtöttek néhány K-át az orsz. szanatórium javára. Azóta egyebet igazán nem tudok — azaz, hogy mégis tudok. Épen azért nem maradhatott meg ez a fiók-egyesület s nem mehetett teljes egészében itt ez az országos szanatóriumokra való gyűjtés, mert Dr. Thassy Gábor előre jelezte, hogy Szombathelyen lesz valami értekezlet, s onnan hátha kiindul valami Dunáníuli érdekű, vagv nláne zalai szanatórium féle eszme. Hát ne forgácsoljuk az erőnket. Ne akarjuk a tengert növelni csepek'kel, hanem tartogassuk kis erőnket kisded körünkben a magunk számára. Igy volt A szombathelyi konferencziának azonban semmi látható eredménye nem következett el. Soha azóta még a hátha hangot sem hallotta senki. S igy telt el az a néhány esztendő. Multadban nincs öröm, jövődben nincs remény. Zala nem kapott szanatóriumot, ilyesféle egyesületet sem, s az orsz. szanatórium Zaiából nem kapott nagyobb mennyiségű pénzt, tudtommal csak Horváth tanítónak a lányaitól. E pár lánykán kivül más gyűjtő alig akadt. Filléres adakozók is inkább caak Halottak napján. Természetesen azért, hogy tartogattuk a pénzt speciálisan a magunk számára. A József Főherczeg — Lukács György — Verner László-féle országos szanatóriumnak éveken át tartó kemény ostromát türelmesen tűrtük. Keblünk hava nem olvadozott. De most, miután lát ;iuk, hogy pénzünket hiába tartogatjuk, speciálisan a mi számunkra nem lesz itt semmi: tehát uramisten! nekilódultunk s két nap alatt ezer koronánál is többet küldünk az országosnak, semhogy zsebünkben penészedjék. Teljesen érthető tehát a szent lelkesedés. S részemről a magasztalás. Csak egy a bökkenő.