Magyar Paizs, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-04-18 / 16. szám

XIII. év Züi8a»fler«ieg, 1912, április 18 16. szám i£lőfix«tési ir : Sic? é?r« 4 kor 04 f íéi éws 2 hot 04 f aíigytéra 1 kor. 04 f ssáa 8 SJlér. Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttér sora 1 kor Szerkesztőség kiadóvata. : Wlasics-atc&s 8. SIS ss ® © S A; T;± ZL IEEo:i?^árb~b_ Lajos Mianiíatársals; { LSXTGX.H!L, FBEENCa B O E. B é J_"2- Q-TÖHG ST íap v aidonos. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Az eperf áról. Már Gróf Széchenyi István is nagy hangsúlyozással mondja 1840-ben, hogy öltessünk minél több szederfát. A nemzeti erőnek minden forrását meg kell nyitni. S bünt követünk el, ha a hazai iparnak csak egyik mezejét is elhanyagoljuk. A selyemtermelésről irva mondja, hogy: „Ha kötelesség a honi gazdagulás, akkor hazai kötelesség kimeríthetetlen mennyiségű szederláknak az ültetése, ápolása és fentartása". Tudom, hogy gazdáink közül sokan azt mondják, ne töltsük az időt az ilyen apró haszoutalansággal; van nekünk ennél fontosabb és több dolgunk. Azonkívül a szederfa igy meg amúgy elfoglalja a szántóföldet, akadályozza a gabonatermést stb. Nem tartok ezekkel egyet. Nem is tudom elképzelni, hogy a felnőtt bajuszos férfiú foglalkozzék evvel az apró bogárral. Az erős férfiú menjen kaszálni. De hát édes Istenem, csak felnőtt bajuszos emberekből ál! a nemzet? A selyemt nyésztést, ezt az apró pepecselő munkát elvégzik az otthon ugrándozó apró gyermekek s az otthon ülő vén asszonyok is. Aztán senki sem mondta, hogy a búzaföldbe kell ültetni az eperfát. Mennyi hely van az udvarokon, az országutak, vasutak sánczain s mily nagy területek vannak a faluk szélein és a nagy határon, még csak a disznóktól turkáltan! S valami féle fát csak kell ültetni. Inkább gyümölcsfát. Nós, az eperfa is gyümölcsfa. Azonkívül a levele hernyót táplál s ez a bogár selymet ad. Fája azonkívül finum szerszámfa, legfinumabb orsót készíthetnének belőle textiliparunk számára, ha volna ez is. És az eperfa épen ugy védelmez tűzvész idején, mint akármelyik másik fa. — Amint ültetünk különféle gyümölcstelen díszfákat: legalább egyharmadrésznyire eperfákat is ültethetnénk. Érdeklődéssel, élvezettel és gyönyörűséggel lapozgathatjuk Bezerédy Pál urnák a selyemtenyésztésről tett évi jelentéseit. Az 1911-ről szóló könyvben látjuk, hogy 31 vármegyében foglalkoznak selyemtenyésztéssel. Ebben az egy évben Bácsbodrogmegyében a termelők 1.263,542 koronát kerestek e téren tett munkájukkal. Legkevesebbet Hajdumegyében szereztek: 1746 koronát. Zalavármegyénkben 19,489 koronát A 31 megye összesen kapott ez évben 3.468,807 koronát. 1880 tó!, vagyis a felügyelőség működése óta pedig 82.424,999 koronát. Zalavármegye e 30 év alatt 225,828 koronát szerzett. Zalában 1881-ben kezdődik a selyembogár tenyésztés. Ebben az évben csak 42 korona jőn be a megyébe ezért; 1891-ben már 692 kor., 1901-ben 7110 korona s a mostani évben már 19,489 korona. Vármegyénkben 93 községben foglalkoznak kisebb-nagyobb mértékben kisebb-nagyobb eredményre evvel a kis selyembogárral. Felsőpáhokon 2 koronát hozott csupán ez évben. De Muraszentmártonban Nóvák Ignácz 1874 koronát szerzett ebből. Több éven át pedig 16,908 koronát. KisJcomáromban Nagy László ez évben 1502 K s több év alatt 8516 boronát; PölösJcén Horváth Imre 1605 kor. s több év alatt 9495 koronát; Türjén Jobb József 1285 koronát, több éven át 9733 koronát. Zalaegerszeg a közép uton van. Itt Unger Ferencz ez évben 482 koronát szerzett, több éven át 2420 koronát. Nagykanizsán Leidl István 36 koronát, több éven át 728 koronát. Magyarországon és Horvátországban kerestek e foglalkozással az egyes emberek 30 év alatt 64 millió 7 ezer 262 kor. és 51 fillért. Gyárakban és raktárakban kerestek 31 millió 731 ezer 670 K 57 fillért, összesen 95 millió 738 ezer 934 koronát ds 8 fillért. Tessék elhinni, hogy ezt a pénzt és még a tízszeresét is meg tudják szerezni az egyébként játszó gyermekek s üldögélő vénasszonyok is; s az eperfák nőhetnek ott is, ahol csekélyebb értékű fák nőnek, vagy ahoi épen semmi sem terem most disznóvirág, kutyafej és pipacs viritásán kivül. A jó ügyhöz Gróf Széchenyi István szavát hiva segítségül, ismételhetem az óhajtást: Ültessünk szederfákat. Borbély György. Báliky Borcsa tragédiája. Irta: Enyedy Barnabás. A juliusi nap már magasrn járt az égen. A kövér fekete sjmogyi humuszt hajnalban friss, langyos zápor nedvesítette meg s amikor korán reggel a csordát végig hajtották a falun, már alig látszott meg, még a szekérút szálló porában is, hogy a föld ma erősebben megtisztálkodott a tegnapi szennyétől, mint máskor. Künn, a bronz — aranysárgává érett, szélesen terjengő búzatáblák fölött, az ázott rögből finoman vibráló párafoltokat csókolgatott föl a nap. A rögnek ebbe a nehéz illatába az alig megérett termésnek és a búzában élősködő vadvirágoknak szaga vegyült bele. A párás gabonatáblák fölött kövér, jóllakott pacsirták énekeltek isteni trillázással a természet urához. Nincsen ennél szebb imádsága a magyar földnek. Messziről pedig ide hallatszott a mezei munka vidám zaja, aczélkasza kopácsolása, meg a nóta-szóra menő rendvágás, amelyet még a nyáj-teregetés korai órájában kezdtek meg. A faluból éppen egy ujabb arató társaság indult el a földekre. De amig összeverődtek a korhadó fáju harangláb mellett, ki az egyik kapuból, ki a másikból huzakodván ki, addig egy nyoszolyó lányt is ellehetett volna készíteni az öltöztetéssel. Hol az egyik legény ment vissza lomba kényelemmel a házukba a pipájáért, bol a másik leányzó felejtette el a pötyögős szájú kókorsót magával hozni. Ezeken meglátszott, hogy kommencziós munkába készülnek, azért nem volt sietős az utjuk. Végre összeverődtek mind és aztán hangos össze-vissza beszéddel elindultak a határba, a többi aratókhoz, ahol azok már néhány rendet szép sorjában levágtak. Amig az uton komótos lépésekkel haladtak tovább, a csapatból hátra maradt Molnár Gábor, a Sibrik uraság cselédje, meg Bánky Borcsa, a kisbíró leánya, ók már a farsang óta együtt jártak és ugy tudta mindenki, hogy Szent-Mihályra már egy pár lesz belőlük. Hanem a farsang után való böjt idejében valami történt a faluban, ami a kettejük között való egyetértést kikezdte ^s lassan egészen elhidegitette őket egymásól. Bánky Borcsa nem volt az utolsó leány a faluban. Mindenki tudta, hogy az apjának, Bánky István kisbirónak van vagy ötven hold földje, még éppen a legjobb déli fertályán a falunak. Van egy uj cserépfődeles, igazi téglából épült h

;za, néhány marhája és minden gazdasági szerszám ehhez a birtokhoz. Az is igen emelte az öregedő Bánky tekintélyét a polgárok között, hogy a faluin a legelső gőzcséplőgépet is ö vásárolta, még Batár József gazdával s hogy ez elhalt, hát a tekintélyszerző masina az ö egyedüli tulajdonába ment át. Mindezeknek a javaknak az egyedüli örököse pedig Borcsa volt, mivel hogy rajta kivül nem volt több gyermeke a kisbirónak. Bánky István, aki az emberi ker delelőjéről már lefelé hajló korban volt, nem sok ellenvetést tett az egyetlen lányának, hogy ez a kezét és szivét a szegény urasági cselédnek készül odanyújtani egy hosszú életre. Hiszen ő maga is egyszerű zsellér sorból küzdötte föl magát a kisbirtokos tekintélyes tisztességébe. Aztán meg ismerte is a leendő vejét. Tudta, hogy jézan, dolgos ember, aki nem iszik, meg az asszonyok után sem futkos. Ugy gondolta, hogy az ilyen emberekből lesznek a legjobb gazdák. Meg volt róla győződve, hogy Molnár Gábor nem fogja elpocsékoíni az ő nehezen összeszerzett vagyonát, hanem még meg is fogja gyarapítani. Ám a rokonság körében annál inkább ellene voltak ennek a házasságnak. Ha esténkint összegyűltek Bánky gazda asszony-testvérei meg a komái az ő házában, ugyancsak tüzelhetett a Molnár Gábor füle a sok oktalan pirongatás miatt. Lett volna mit hallgatnia, ha véletíenül meghalotta volna ezeket az ö becsületét beszennyező beszédeket. Falusi szokás szerint ilyenkor a vén asszonyok bevonták a kártevő beszélgetésükbe Borcsát is, akinek igy eleinte sok keserű órát szereztek. Nem egyszer hangosan el is rítta magát miattuk és a könyü a szemében az igazolta, hogy szereti azt a legényt. De mennél jobban igyekezett Borcsa ilyenkor megvédeni a távollévő legényt, a vén asszonyok a maguk rágalom szóró, folyton kerepelő szájmalmából annál tübb hazugságot szórtak Molnár Gáborra, amik végre is kikezdték a Borcsa szerelmét, mint a szu a fát. Borcsa gyönge akaralu leány volt. Nem bírt sokáig ellenállani ezeknek az érzelemgyilkos rágalom-rohamoknak és lassan azon vette észre magát, bogy már nem is szereti annyira azt a legényt. A sok rágalomból valami mégis megfogant a lelkében. Ez észrevétlenül mindjobban kiszorította a szivéből Molnár Gábor képét. A szerelmét lassan megölték benne a hazugságok. Az azelőtt együtt eltöltött óráknak sok kedves, apró emlékeit lassan elmosta benne a gondolattalan 'feledékenység s egy napon szinte ijedve állapította meg magában, hogy már csak nagyon ritkán gondol Molnár Gáborra. Már talán nem is szereti. A legény meg büszke volt a maga férfiasságára s mivel egy hívására nem jött el a leány, hát ó ettől fogva puszta rátartiságból sem ment el mégegyeszer érte. Ezt a szépen megindult szerelmi kettőst megölték a vén asszonyok, akik már azt is elfelejtették, hogy