Magyar Paizs, 1910 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1910-10-27 / 43. szám

XI. év, Zaíeegerezeg, 1910= október 27, 43. sxá<nr. 3S15fli«tési ir : Igj érre i kor 04 f íél évr« 2 kor 04 f N«ej«dral kor. 04 f Sgjta szán 8 fillér. Hirdetek dija megegyezés szerint. Nyiltcír jóra S Kjl-ftítCíég é kituóvata.: Kossnth-atcís 43 Seer^eszti Z. Hox'-^rátilti. Lajos MianlcatársaJs; = / LE^TG TJEI Xj FSEEKCa " \. BOZRBSL^R Q YÖEQ 2" laptnlajdonos. MEGJELENIK HETENKENT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Emlékezzünk,... wkwá! Minden község határában a legérdekesebb és legbecsesebb földdarab a temető földje. Nern azért, mintha aranyat, ezüstöt, gyémántot rejtegetne magában, hanem mert ezeknél sokkal többet; azért mert az élők a legdrágább kincseiket, sokszor az egyetlen mindenüket, boldogságukat teszik le abba. A temető területe földjének alkotórésze egy öl mélységig nem csupán agyag, homok vagy televény; hanem apák, gondos anyák, szerető testvérek, — aztán feledhetetlen földi ideálok, női szépségek, imádott iíjak és szüzek, tériek és feleségek, embervirágok és letört bimbók, kis angyalkák szépséges testei porából alkotott. Aggok, öregek, fiatalok és gyermekek, — azután nagyapák és nagyanyák, fiak és unokák, jó barit tok és ellenségek, — hősök, bátrak és félénkek, rettenetesek és szeretettek, gazdagok ós szegények nyugosznak ott sorjában és egymás mellett, nem ritkán egymás ölében. Keresitek az örök békét? . . . Menjetek ki a temetőbe! Mert nincs az másutc és nem i

r:! lösz, csak a temetőbea. Amig eiL- -jz ember, vagyis mig a szive dobog, addig abban minden van: harag, irigység és gyűl Jet, éppen azért a föld felett örök bt ke nem lehet. A bf ke birodalma csak a temető. A halál a béke. Az élő ember mindig mozog. A mozgásból súrlódás, összekcczczanás, érdekek összeütközt se .szármázik és mindjárt kész a kisebbnagyobb háborúság. Ha két ember ütközik ÖSÍ >•»•: előáll a perpatvar, gyilkosság; ha meg két nemzet kerül szembe: kész az emberirtó háború, a törvényes gyilkosság a következemén v. A háborúság az élők mozgásának a következménye és réges-régi tüneménye. Szóval az életnek elmaradhatatlan járuléka a tülekedés, viaskodás. A föld felett tehát nem lehet és nincsen is béke. A béke csak a halottaké; a temetőben van csak a nyugalom, a végleges, az örök Egyszer azonban mindenki eljut az örök béke birodalmába. Nem is gondolunk rá, vagy csak igen ritkán. Pedig oly bizonyos a sir, a temető végső állomásul, hogy semmi sem bizonyosabb. És mégis ugy dolgozunk, patvarkodunk, veszekedünk, élünk és gondolkozunk, mintha örökkké a föld hátán maradnank. Pedig minket is csak ugy letesznek végre, amint letettük mi is halottainkat, szeretettjeinket. És letüzik fejünk folt a keresztet, fejfát, vagy ha ti. ; éle utódainktól: hidek kőre bizzák tini • :.n; fenntartása*. És azután ? . . . Anug csak a hozzánk tartozók közül egy-kettő lesz •). főid felett, ezek csak e.zárándoko'nak sírunkhoz, de minden évben ritkább és ritkább lesz a látogatás. S amikor elhalt az utolsó i , aki ( létünkben szeretett minket s el-ö ; sírunkhoz egy évben legalább egyszer, halottak estéjén; mondom, amikor nr vm

pk«®?tü»k az élőkből: akkor élje hozűnk az Idő, s az eddig gondozott sirhalmunkat végig törli kegyetlen kezével. Eijő a tavasz is, és gyeppel vonja be az egyenesre törölt fekvőhelyünket s vad virággal hinti be azt; és eljő a nyár, amikor a temető őre kaszálgat felettünk. És a rettenetes, a pusztító Idő vasfogaival nekiront a fejfánkt'ak és tövéből kidönti emlékezetünk jelét. Neki megy i márvány sírkőnek, obeliszírnek is, lerágja az aranyos betűket; megőrli a gránitot is, kidönti alapjából; szétporlasztja a legdrágább > irboltokat is és irgalTeuietőben. A tömegnek esztetikai nevelésénél nincsen elsöbbrangu helyünk a temetőnél, mondotta még nem is oly régen Mikszáth egyik velem való beszélgetése közben. Mert tisztább saruval és hangulatra fogék nyubb lélekkel még a templomba se lép az ember annyira, mint a temetőbe, A templom misztikus. Fillérei felérnek az égig. A sírkeresztek ellenben csak az ember szivéig érnek, de aztán ott belenyilalnak. Itt nyugszik ez az isteerös. Ki hitte volna, az a fürge ember. Ott nyugszik a másik, a ki még egy hét előtt azzal a szívvel búcsúzott ezrekre menő ünneplőitől: »Menjenek haza és mondják meg, hogy láttak egy boldog embert.« Pedig ha halála előtt senki sem boldog, mondotta Solon és Mikszáth is meggondolhatta volna, hogy előtte áll a mármarosi mandátum szerzés. Most már ö is halott. És jeltelen halott, mint annyian. A Kerepesi temető a mi Pantheonunk s a tiz ujjunkon el tudjuk mondani, akinek érdemeihez méltó sirr fúja van. Arany János szarkofágja talán csak nem az? Nemcsak hogy nem művészi, de még a zordonan banális sirkőfaragófaragónak is szánalmas mesterkedéséül ludnók be. Vagy a régiek »nemzeti áldozatkészségből« való emlékei, az Egressy, Laborfalvy, Vahott emlékei? Mily szegények és mily együgyűek! Itt ugyan az ember nem állhat meg hangulatos kegye.ettel. Ezeknél egy gránit piramis már igazán többet mond, mint a banális lant, lárva, hogy több ilyen lehetetlen szót fel ne halmozzak. Polonyi Géza egyszerű közember volt akkor, mégis apai bánatában mily monumentális emléket tudott az Ilona leányának emelni. Hát Gsukásinak a bitvese milyen »kőbe vésett fájdalmat" helyezett a sírdombra. Még szerencse, hogy Kallós, Teles, Ligeti az utóbbi években a síremlékek művészi elkészítésére vállalkoztak. Klapka, Irányi, Gerlóczy, Falk igy kaptak igen szép és megtekintésre érdemes síri emléket. Ám mégis a besüppedt sirok vannak többségben. A korhadt fakeresztek, a jeltelenek. De talán egy besüppedt sir sem oly bántó, mint Jókaié. Az ember nem képes megérteni, hogy miért tudta ezt a nagy irodalmi alakját kora elfelejteni? Mert elfelejtette Zedlitz jut eszünkbe, a ki egy helyen igy énekel: »Ki kedveseinek emlékében él, Nem halt az meg, csak elutazott, Halott az, kit elfelejtenek!« E szerint nem nyugszik a Kerepesi temetőben olyan igazi halott, mint Jókai. \Sirja besüppedt és a mult évi halottak napján az egyetemi polgárok halotti orácziója már koszorutlan sírjánál hangzott. Szobrára, síremlékére a lanyhán gúilt összeg kamatos kamatra vár s nincs az a mérges orvosság, a mit nagyobb dózisban ne adnának, mint a milyen orvosságszerü dózisokban mutatkozik a magyar közönség adakozó kedve a Jókai monumentumra. Nem lehet annak matlan haraggal zúgja le a halott fülébe: mit akarsz? . . . ember! Hiszen meg van irva: porból lettél, porrá leszesz. És ekkor jön az Enyészet, az igazi megsemmisülés s ránk borul a sötét, az örök elfeledés. Ekkor igazán halott a halott. Mert „halott csak az, kit elfelejtenek." S,áz esztendő sem kell neki, amikor a drága sírboltok és piramisok, szóval a temető helyén füstölgő gyárak kormos kéményei emelkednek az ég felé, amikor az alapozás alkalmával a munkások kiszórják maradék csontjainkat és czinikus megjegyzések mellett gurigáznak koponyáinkkal. Talán nem igy van ez most? Vagy a jövőben nem igy lesz? . . . Amikor az élő ember mindezt elgondolja, bizony önkéntelenül arra fakad: nem érdemes szü!e;ni, küzdeni, haragoskodni. De mert életre hivattunk, rendeltetésünket be kell tölteni; amint betölti a virág, amely kikelvén a magból, fejlődik, kibontja szirmait, felölti ékességeit és kedvessé teszi azt a kis helyet, ahol áll. Aztán bevégzi a reá kiszabott rendeltetést, kötelességet s állítva utódot, lehajtja fejét, elmuljk és — várja a feltámadást . Ilyen az emberi élet is. A halottakról megemlékezni: gyönyörű vonása az emberi léleknek. Ugy érezzük, hogy halottunk njugalma könnyebb, ha beszélünk róla legalább egyszer egy évben. Titkos sejtelem az emberben, de meggyőzni iparkodó hit is, hogy halottaink — csak alusznak; hogy tudják azt, hogy mi élők ott járunk sírjaik körül. Ez a megmagyarázhatatlan titkos sejtelem ösztönzi az élőt arra, b- gy zarándokoljunk el a sirok közé és ott fáklyát, gyertyát, mé eset gyújtva — emlékezzünk, imádkozzun^ más magyárazata. Jókait ez a generatió nem olvassa. Ha olvasná, akkor Barand Iván, Tatrángi Dávid, Kárpáthy Zoltán és Jókai más regényhösei meghoznák az emlékezet és kegyelet koszorúját erre a süppedő, puszta sirra, melynek szürke homokrétege kegyetlen szemrehányás e hálátlan nemzedék ellen. Általában a Kerepesi temetőnek még az a része sem művészi, a hol a nemzeti kegyelet és hála állított momentumot; a hol pedig a családi szeretet kegyelete hívná ki a kritikát, ott a „de mortihus nihik elvénél fogva jobb ha — hallgatunk. Mert sok a hivalgás és az Ízléstelenség. Nem volt szerencsém a mausoleumokkal se. Csak a történeti kegyelet áll meg Batthyány, Deák és Kossuth monumentálisnak kívánkozó emlékeinél. Ez utóbbival majd ugy vagyunk, mintáz Erzsébet királyné emlékkel. Több volt a rendelkezésre álló pénz, mint a mennyi a szegényes művészetünk el tudott volna költeni, hogy több természetesség lássék és kevesebb hivalgás. Mikor a kerepesi temető sirmezöit járjuk,, akkor sóhajtunk föl: mulandóság földje, de szegényes is vagy! Hiszen egyre másra hordja ide ezreit a kegyelet és mégis mily kevész a művészi. Mi más hangulattal járkál az ember a genuai temetőben, a hol valóban borzongós hangulatunkat enyhíti a művészet varázsa, a lágy márvány, mely oly igaz könyekről és annyi szeretetről szól beszédesen, megindítóan. V. L.