Magyar Paizs, 1910 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1910-06-16 / 24. szám

XI. év, Zalaegerszeg, 1910. junius 16, 24. szánt KHfiiatÉri ár : Bgy évre i bor 04 f i?él évra 2 kor 04 f íí»gy«dr§ 1 kor. 04 f 3B7«s szán 8 fillér. ÖEeriteszti Z. HorvátiL Lajos MTinfeatársals: - { Hirdetések dij» megegyezés szériát. Nyilttér ior» 1 kor Szerkesztőság ís kiadóv*ta

: . Kossuth-ntc;» 43 XiE3 3ST<3-"2\EL FBEENCZ BOKBÉL-5T GTÖEG ST laptulaidonos. MEGJELENIK HETENKENT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Ad pristinum amorem. Vissza-visszatérek régi szerelmemhez, a magyar iparhoz. Czimem nem iparos, holott iparkodom. Iparkodom én is, mint hajdan Sziszifus, s mint most a magyar nép iparkodik újra, vérrel-verejtékkel hengergetve kövét. Veteményes kertem Én a földnek a müvelésében is ipart látok. Legalább én most ebben iparkodom. Kis kertemben ásogatok, ásogatok. S ez a törés munkája. Mondhatom, nem könnyű dolog; hull a viz a homlokomról. De minél nehezebb, annál kellemesebb. A test fáradtságán játszva pihen az elme. Ezt egy szóval sportnak hijják. De én nem csak sportból ásom a földet, hanem azért, hogy teremjen burgonyát, babot, borsót. Mert nem csak szájjal és tollal kell hirdetni a magyar ipart, hanem meg kell fogni a kapa nyelét. Jól esik a munka, mert n héz az ásás; s nehéz, mert kemény a föld, néha az ásónyél is kettétörik. Tele van kővel, téglával, cseréppel, üvegdarabokkal, fa-gyökerekkel. A gyökeret kitépem, a követ eldobálom, a cserepet, üveget összegyüjtögetem s mindeniktől megtisztítom a földet, hogy teremjen. Nekem, vagy másnak, de haszontalanul ne alugyék ott. A göröngyöket összeaprítom a kapával, — a vasgereblyével puhára és simára fésülöm az egészet, aztán megöntözöm langyos vizzel, mint a gondos, tiszta asszony mossa haját a rózsavízzel. Igy a föld szellőzik, melyre épen ugy szüksége van, mint a lakószobának, s neki ez épen olyan alapfeltétel, mint embernél, állatnál és növénynél a lélegzés; s beléje hatol igy jobban a napsugárnak a világossága és a termékenyítő forrósága, és hogv a forroságtól ki ne asszék, el ne tikkadjon: azért öntözöm meg. Olyan szükséges élet-elemei ezek neki, mint a tőle származott embernek, állatnak, növénynek. Iparkodásoimna! eljutottam tehát az eredménynek első fokáig. A föld rendben van. Másodszor a mag s a palánta is jó. Bevetem s beültetem a kertet mindenféle hasznos zöldségfélével. Aztán sóvárogva, lesve várom, tágra nyitott szemmel nézem naponként ötször-hatszor: melyik mikor búvik már. Kinézem a földbői őket. Nemsokára jön az éde3 törökbuza, borsó, bab, murok, répa, retek, petrezselyem, burgonya, paradicsom alma s már a palacsintát is enni vélem az erős kapor illatára. Nő a legjobb zöldhagyma, hát a szegény saláta? az sem maradhat hátra. Mondja a nép-nóta. Ugorka, káposzta, karalábé s igy tovább. Legkésőbb búvik ki a dinnyeféle: a spárgatök, döblecz, görögdinnye. Nem csu a. Nagy küzdelmet viv meg. Kis pikkely levélkéjével meghasítja a földet s félretaszítja útjából a követ. De kijön, mert nagy és erős benne az életakara*. S többnyire ilyenek. Azonban, habár nagy bennök az élni akarás: sokan elpusztulnak már a földben. Nem kelnek ki mindnyájan. Mindegy. Amelyik kikél, az már megél. Azt hisszük. Azt hisszük. De nem ugy van. Jőnek a paraziták, akiket senki sem várt s az ördög sem hívott, de az ördög küldötte őket. Csak ugy magától előjön, magasra hág s feslett erkölcsével és pirosra festett pofájával rájok vigyorog a pipacs: Mit akartok ti? hiszen én vagyok itt a szép. Mellettem mi az a kis törpe tök-inda? — Nem is jőu, csak ott van a szemtelen szulák s a ragadály, odatapadnak, mint a rüh, szétterpeszkednek, mint tenger fenekén az ezerkaru polip, átfogják, átfonják s fojtogatják szegény veteményemet; észre sem veszed, felnő a laboda, bürök s a czigányszapora vadkomló, a bolonditó csalmatag, disznóvirág s a büdös pukkantó, elszívják veteményem gyökeréről az életnedvet s bozontos fejőkkel eltakarják előle a napot. Ott a csipkedő csalán, s ha egyebet nem csinál, szurkál. Persze, ez uti czirra és gorilla otromba ellenségeket rendre kitépegetem, kigyomlálgatom, még az ironikus csipős csaláLt is. (Kerti burjánnak tartják a szegfüvirágot — pipitér — s a dongóvirágot is. Én ezeket nem bántom. Tele mézzel édes illatuk van, mint a hársfavirágnak, bodzafavirágnak s az akáczfa- virágnak.) Kis kertemben igy gazdálkodom és igy iparkodom én. S mikor már kiirtottam ezt a sok durva ellenséget, akkor látom, hogy a finum, tolvaj ellenségeknek a számuk milliószorta több. Ezekkel szemben nagyobb küzdelmet kell kifejteni. Aprók, de sokan vannak. S természetük az, bogy elbújva rabolnak és ölnek, mint az orrgyilkos. Ezek a férgek. Mint hajdan az országot a tatárcsorda, ugy elborítja a hamutéreg a káposztást. Hol a hangyaboly tanyát ver, ott minden egyéb élet elpusztul. A csimmasz és a lótetü a földbe búvik s a sötétség vámpírjaként kiszívja a növény vérét, kettérágja az élet gyökerét. S szép veteményesemnek zöld reménysége már-már sárgulua, száradna és pusztuins. De fölveszem velők is a harczot. A hernyót eltaposom. A hamuférget pipám füstjével űzöm el. Földbe vágok a kapával s szétszóródik a hangyabolynak mindenik lakója a világnak minden tájéka felé; nem sajnálom, had bujdossanak, ha ők csak mások életének az elpusztításával tudják fenntartani életöket. Még jobban bevágok s kiásom az elbujt, legundokabb férgei, a csiramaszt és lótetűt s a kapafokával verem agyon. Ha találtok ilyen undok férget, ilyen csuszó-mászó vipera fajzatot, úton-utfélen bottal verjétek agyon, mint a dühödt kutyát s égessétek el, hogy ne romoljék tőle a levegő. Én megtisztítottam kis veteményes kertemet ezektől a csúnyaságoktól. Gyom áltam, kapáltam, tisztogattam, öntözgettem s kis ültetményeim, veteményeim, mint a reménység, oly büszkén emelkednek vala megint zöld levélkéikkel. Naponként ötször-hatszor megnézem, hány millimétert nőttek már. Ugy nő vala bennem is a boldogság, hogy lesz, mit egyem; és nő vala a büszkeség, hogy megérdemlem. S ime a legderültebb napon, sötétül az ég, gyülemlenek a felhők, egykettőre vihar kerekedik. Egy kis égi háború. Akárcsak egy kis választás. Nem is kell az én kis kertemnek olyan nagy égi háború. Egy kis istennyila s szakad a jégeső, üti-verl a munkámat: borsót, babot, Lukoriczát. Reményem s zöld levélkéim rongyosak, mint koldusruha. A jég megszakgatta, a zápor tövestől kimosta s a vihar gyökerestől elsodorta. v Állok a barázdában s nézem a helyét. „Áll a hajós a parton S a tengeren tekint szét, Mely koldussá tevé, mely Elvette minden kincsét." S elől kezdhetem, mint Sziszifus a kőhengergetést. Sziszifus sorsa. Sziszifussal pedig az történt volt valamikor réges-régen, hogy megharagudtak rá az istenek, mert nem akart butának maradni s kemény büntetést szabtak ki rá. Az volt a büntetése, hogy egy óriási nehéz követ kellett a hegy tövéből tüskön-bokron, vért izzadva, a hegy tetejére taszigálni; de ugy ám, hogy a hegy tetejére sohase jusson. Mert ugy határozták az alvilágnak kinzó istenei, az Eriniszek, másnéven: Fúriák, hogy mikor már csak néhány lépés volt a tetőig, akkor a kőnek mindig vissza kellett gurulnia a völgybe és Sziszifusnak mindig elő! kellett kezdenie a munkát, mely küzdelmes, de eredménytelen munkájában nem egy verejték csurog vala végig orczáján. Kettős kár. Akárki mit beszél, tenger kárunk van nekünk külön külön egyenként is, s együttesen nemzetileg is. Egyenként igen-igen sok pénzt adunk a szemétdombon maradt áruczikkekért, vagyis a leghitványabb portékákért. Családonként és egyenként izzadjuk ki ezt a préda-pénzt. Ez egyéni kár. De ha az egyenkénti prédaságokat összeadjuk, az már nemzeti kár. Én szegényedem s a nemzetnek a vére fogy. Ha egy rossz ruhát veszek 50 koronáért, én csak 50 koronával károsodom, de a nemzet akkor épen 1000 millió koronával károsodik. A hivatalos statisztika 1200 millió koronáról beszél, hogy ennyit adunk évente Ausztriának az iparczikkeiért. Összes iparczikkeiért. Nem is sok. Tudniillik nem sok arra, hogy elhigyjük. Tessék számítani. Nézzétek meg gyermekes apák, a gyermekeitek hetenként havonként elnyűnek egy-egy nadrágot,