Magyar Paizs, 1910 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1910-05-12 / 19. szám

1910. május 12. MAGYAR PAIZS 3 állandóan zabliszt legyen. Hogy a czukorbetegnél a zabliszt miként fejti ki gyógyerejét, azt nem tudjuk, de tapasztaljuk gyógyító hatását. Mert mi a kreatinin, xantinin és a hugysav? Nem más, mint fehérnye anyag, amit a táplálékkal magunkban kebeleztünk, csakhogy a tüdővészesnek tökéletlen lélegzése, a Koch- féle baczillusok váladékai, (a ptomeinok, toxinok) a fehérnye szemcséktől az oxidálás lehetőségét, annak feltételét gátolják meg, mely miatt a bevett ételnek alig 20-ad része tápláló, mert a többi fehérnyetartalom csupán csak arra szolgál, hogy az emésztést meggátolja és az éhbalált előidézze. Hát nem látjátok, hogy a tüdövészes csak ugy lesoványodik, mint a híres Succi, a koplaló? Volna elég tápláléka a legszegenyebb tüdővészes betegnek is, de mivel hogy a dolognélküli renyhe, fiatal fekvő betegnél a hugysav ugy bedugaszolja a legfinomabb hajszálvéredényeket, miként a sörös üveget a parafa-dugó, (az öregeknél pedig a mész borítja el a véredény belső falát), mely alkalmatlan szenny, miként a porosz szénnel fűtött kályhacső belsejében a korom a kályha melegét érvényesülni, kiáramolni, kisugározni nem engedi, hasonlóképp a mészréteg a vörös és fehér vérsejteket, valamint a fehérnyét nem engedi a hajszálvéredényen keresztülhatolni, tehát a tápanyag nem juthat el az éhező sejtekhez, miért hovatovább olybbá alakul át szervezetünk, mint azon éhes ember, aki a dúsan megrakott éléstár kulcsát elvesztette. Ilyenkor a sejtek hasonlítanak az oly csecsemőhöz, akinek egyetlen gondozó anyját halálos szerencsétlenség érte. A gyermekpólyát senkisem bontja fel, senki sem szoptatja öt meg, ezért gondozás hiánya miatt, mihelyt testének zsirja felemésztődött, csakhamar meghal. Nincs oly együgyü parasztleány, aki ezen kis gyermeknek egyedüli életmentő orvosságát kitalálni ne tudná. Minden kérés nélkül a pólyából kibontja (meleg gyógyteában) megföröszti, olajjal bekeni, a czomb- és hónaihajlatokat rizsporral behinti, tiszta ingecskét ad rá, friss pólyába bepólyázza, végül szoptató anyát keres, ki öt megszoptatja. Es hogy az együgyü parasztleány nagyon ügyesen járt el életmentő munkájában, világosan kitetszik, hogy a kisded a szoptatás ulán mélyen elalszik. Mindezen elmélkedés után térjünk egy hasonlóképpen lesoványodott tüdővészes szobájába. Miként ápolják ott? Sehogyan! Hagyják heverni kiszellőzetlen ágyneműje között. Az izzadtságtól bedugaszol pórusait, elhaló felhámsejtjeit, a meleg gyógytea-fürdőben, a szappannal való lemosással senki el nem távolitaná, avagy senkinek sem villanna meg agyában, hogy talán nem ártana, ha a beteget meleg táblaolajjal bekennék, utána a fehér és ágyneműt kicserélnék. Erre már az együgyű szülőknek értelme nem terjed ki. De lássuk, hogy miként gyógyítják az orvosok az ily csont-bőrre ieaszott tüdőbeteget? Keserű növények, sürü lepárlását., keserű szörpöt, morfiumot, tehát agy bódítót ás lázelfojtó fecadetint, stb. adnak neki nyakra-főre. Kísérletképpen adjunk ezen orvosságból az előbbeni kisdednek, mert hiszen mindkettőnél azért közeleg a halál, mert a sejtek elől bizonyos korlát a fehérnye táplálékot elzárta, hiszan ugy az anyátlan kisded, valamint a tüdövészes egyaránt soványodik, egyenlő betegségben pedig az orvosság joggal egyenlő lehet! A kisded a Uinafőzettöl, keserű orvosságtól, mák készítménytől és a morfiumtól csakhamar kileheli lelkét. Most tekintsüuk be Európa összes tüdővészgyógyintézeteibe. Mit látunk ott? (A francziaországbeli Anzsikur szűr Marn-t kivéve), mindenütt a »juh szék-re, nyitott, folyosóra fektetik a beteget. Ez az egész gyógymód. Hiszen tagadhatatlan, hogy ez nagyon h lyes cselekedet, de az okszerű gyógyításhoz, az együgyü parasztleány természetes okoskodásához képest csak oly paránvi hézagos intézkedés, mint mikor valaki nagy ebédet akar adni, tehát gondoskodik fáról, vizről, gyufáról, de a többi szükséges kellékeket beszerezni már vonakodik. Pedig csupán gyufából, fából, vízből ebédet készíteni senki sem tud. Miért sorolom fel mindezeket? Egyedül azért, hogy meggyőzzem a szegény, szenvedő emberiséget a felöl, hogy „parva sapientia" — kevés j, okoskodó ész szükséges annak bizonyítására, < hogy: »Minden huzamos betegség között egyedül \ a tüdövész gyógyítható legkönnyebben.« De el- jj veszettnek tekintsünk mindenkit, akit egyedül a nyitott folyosóra való fektetéssel akarnak meggyógyítani. Mert ne higyjünk senki nagyképűsködő, tudományos köpenybe burkolt fejtegetésének, hanem saját szemeinknek, amidőn azt látjuk unos-untalan, hogy aki az ekeszarvát, fejszét, fürészt, kapát, kaszát kezéből a köhögés miatt kicsavarni nem engedi, hanem serényen dolgozik, sz ilyen ember 10—20 évig is köhög, kahicso), de nyáron az erős munkaidő alkalmával a köhögés szünetel, vagy teljesen meggyógyul. Ha pedig a földmives embert teljes egészségében a tüdővészgyógyintézetbe visszük, őt a nyitott foiyosón hónapokon keresztül fektetjük, bizony fél-, vagy egy év alatt elpusztul tüdővészben. Ne higyjünk tehát semminemű korhadt alapra fektetett intézményben, sem az álokoskodást leplezgető furfangos jelszavakban. Ne bizzuk egészségünket egyedül a tudományop mázzal bevont gyógyszeres üvegre, sem a szédelgők csodaszereire és a nagy garral hirdetett szérumokra. A czéda kapkodást, a külföldiek tapasztalati alapot nélkülöző tudományos kuruzslásait, hírlapi és kalendáriumbeli nagyhangú hirdetéseit, nagyképűsködő reklámjait ne becsüljük többre a testedzésnél, a gyógytornánál, gyógyzökcsölésnél, viz, lég és napfürdőnél. A kasztok dohos, sötét pinczéjében őrzött, titokban tartott, felületesen, mostohán müveit orvosi tudományt hozzuk fel a fényes napra, a tiszta világosságnak csarnokában vegyük azt bonczkés rlá. Az egészség legyen közkincs és ne monopólium. Egyetlenegy könyvtárból se hiányozzék az értelmes, olcsó közegészségtan. A tavaszi nagy árvíznek legtöbbször oka az, hogy az óriási jégtáblákat az áram akként kavarja, sodorja, hogy azok szelep gyanánt csaknem függőlegesen fordulva elállják a viznek folyását, amikor azután a medrevesztett viz vadul iramodva tör, zuz, szakit és temet el mindent, ami útjában van. Ugyanily veszedelemmel találkozunk a láb és karvizenyönél, valamint a vizbetegségnél (ascitesnél). Itt is, ott is, a viznek lefolyásafennakadást szenved és ha csak 2—3 napig borul a viz a növényzetre, azt többé learatni nem fogjuk, mert ott újra kell szántani, vetni, í A végtag kezdődő vizenyős daganatát leggyorj sabban a gyógytiprással mulaszthatjuk el, de ' csakis azon esetben, ha a sziv teljes erőben van, ha a vesében, májban, tüdőben levő akadálylyal a sziv megbír küzdeni, továbbá, ha a vizenyönek nem szervi szívbaj az oka, hanem pl. a testnek huzamos ideig történt lehűlése, amikor ís a vér negyedrésze a bőrből nagy aránytalanul a nemesebb részekben, p. o. a vesében, májban oszlot

;, el, ott a nyomás következtében a sejtek táplálkozása meggátolva lévén, csakhamar bekövetkezik azok elhalása, mely elhalás hamaros j tovaterjedésével az életet komoly veszély fenye| geti. A vérkeringés fennakadása következtében a vérsavó a véredény falát, mint a dobot kifeszíti, melynek lukacsain nemcsak maga a ritka vérsavó, hanem a fehér és vörös vérsejtek is kivándorolnak, átszivárognak, helyet foglalnak a ! közeli kötőszövet*halmazban, azoknak, valamint a közeli izmoknak és bőrnek táplálását az összepréselés folytán jelentékenyen hátráltatják. Ugyancsak a nyomás miatt a nedvet elvezető csatornák még jobban összelapulnak, elzáródnak, s emiatt has- és a végtagok, különösen a lábfej és lábszár rohamosan dagadnak. A gyógytiprás lehetetlenné teszi azt, hogy a szervezetben a szénsav felhalmozódjék, mert az a tüdőn és bürön keresztül eltávolodni igyekszik. Azáltal, hogy a vörös vérsejtek oxidácziója gyorsabban történik ezzel egyidejűleg a xantin testek elégnek, melyről csakhamar meggyőződhetünk, mert a betegnél éhség érzete támad. Az itt felemlített kifáradási anyagokat, nemkülönben a bomlástermékeket, a ptomein és toxint minden gyógyzökcsölési gyakorlat között a gyógytiprás távolítja el a leggyorsabban. Le a kalappal! — Egy kis kultúrtörténet. — Régen volt olyan forrongó a világ, mint manapság. Meggyökeresedett elméletek recsegni, ropogni kezdenek, örök időre erősnek hitt alkotások talapzatából ki-kihúznak egy-egy téglát és a résen, amely igy keletkezett, tovább folyik a lazítás munkája. Egy uj világ van készülőben, uj szokásokkal, uj jelszavakkal, uj renddel. Nyűg minden, ami régi, akár nagy dolog, akár csak társadalmi szokás jelentéktelen, vagy jelentéktelennek látszó részletkérdés. A sokféle reform között időnként felüti fejét az, amely hadat üzen a le a kalappal! jelszónak. A minap irták az újságok, hogy küllöldön ismét liga alakult a kalappal való köszönés ellen. Ki tudja, a köszönés uj módjára törekvők talán férfiúi méltóságukat érzik megsértve, látván, hogy téli hidegben, nyári hőséeben le kell venniök kalapjokat, holott a hölgyek egy kedves mosollyal, bájos fejbi'cczentéssel tesznek eleget a köszönés udvariasságának. A megokolás, mely a reformot hirdeti, ezt ugyan eltagadja és egészségi szempontokkal vonul harezba a kalap levevése ellen, azt állítva például, hogy télen a kalap levevése nemcsak kényelmetlen és fárasztó, hanem káros az egészségre is. Mi kerüljön a helyére, a Kossuth Lajos utczában például a kalappal való köszönés helyett, hogyan mutassa ki a gavallér hódolatát, arra nézve még nincs megállapodás. Az egyik'reformátor azt hirdeti, hogy elég lesz a katonás szalutálássa másik ezt is fölöslegesnek tartja és megéri a barátságos fejbicczentéssel is; a harmadik mindkét formát túlzott udvariasságnak véli és azt javasolja, hogy a szembetalálkozók és egymást üdvözölni óhajtók valami barátságos, kedves, pajkos szót kiáltsanak egymásnak. Forr e nagy reformátorok agyában a gondolat, annak bizonyítékául, hogy ezeknek az uraknak nem sok dolguk, vagy nagyon jó dolguk van. Az emberiség történetében ez a kérdés mégis csak alárendelt jelentőségű a világot mozgató nagy eszmék mellett, de azért ennek is meg van a'története, különfélesége a népek szerint. XIV. Lajos udvarában különböző formái voltak a kalappal való köszönésnek, aminthogy az etiket legaprólékosabb részleteinek ez a királyi udvar volt a magas iskolája. Minden urnák, minden hölgy előtt le kellett vennie a kalapját. XIV. Lajos maga minden szobalánynak is előre köszönt. Ha valamely hölgynek kezet nyújtott a férfi, előbb keztyüt kellett húznia és arra kellett ügyelnie, hogy a kézfogáskor a hölgy keze kerüljön felül. A köszönés változott alkalom szerint és a szerint, hogy kivel került szembe az ember. A meghajlásnak egész skálája volt. Az egyszerű fejbicczentéstől egészen a térd mély meghajlitásáig. Az udvari hölgyek köszönése is igen finom eltérésekben bővelkedett. És ha a szalonba lépett az ember, igen nagy mesterség volt a jelenlevők mindegyikét az őt megillető külön köszönéssel üdvözölni. Egyáltalán régente fontosabbnak tartották az illendő köszönést, mint ma. A középkorban igazán ez volt a jelszó: le a kalappal! A kalaplevevésnek akkor az a szimbolikus jelentősége volt, hogy a köszönő elismeri a másiknak nagyobb rangját. Később ez a jelentőség elveszett" és a kalap levevése pusztán udvariasság lett. üe azóta is tartotta és tartja magát következetesen. Fehérhajú vagy már semmi hajú bácsik is leveszik kalapjukat ha köszönnek is csitri leányoknak és ma még ugy áll a dolog, hogy neveletlennek tartják azt, aki nem veszi le a kalapját. Ue a reformot követő e régi szokásnak hadat üzentek és a maguk uj eszméit akarják a helyére ültetni. Kinek van igaza? A megszokott tormát követöknek, vagy azoknak akik újra áhítoznak?Igaz-e, hogy az ember testi épsége és egészsége egyre sürgősebben követeli ezt a reformot is? Mindezt nem akarjuk bírálgatni, tegyen mindenki ugy, ahogy jónak látja és csatlakozzék ahhoz a párthoz, amelynek okoskodása, érvei is jobban meggyőzi. Csak arra az egyre akarunk rámutatni, hogy a világ nagyszerűségében, a természet fönségességében és az emberiség történetében igazán semmisnek látszó e kérdés fölvetése uj támadás a franczia forradalom után életre kelt finom udvarias érintkezés megdöntésére. A mi szemünkkel nézve ebben az érintkezésben *ok volt a nevetséges, de az emberek lelkületének szeliditésére a társas együttlét kellemesebbé tételére bizonyára nagy hatásuk volt. A világ nem fog összedőlni, ha eltűnik a köszönés mai módja is és kétségtelenül hamar megszokottá válik az uj forma. Ha ugyan igy lesz. Mert egyelőre és jó sokáig még ez marad a jelszó: le a kalappal! —jó. Uradalomba bognárnak, faragónak Vagy mezőőrnek ajánlkozik 34 éVes, családos egyén, ki ilyen minőségbei} alkalmazva Volt. Gim: Pék perenc, £alakoppárjy ü. p. Kefrida.