Magyar Paizs, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1909-11-18 / 46. szám

X. év. Zalaegerszegi 1909. november 18. 46< szám. Előfizetési te : SFgy évre 4 korona. ?él érrt 2 korona. Negyei én® 1 kor. Iftfn száa 8<i!lér. Hirdeti s»k dija megegyezés szerint. Nyiltíír sora 1 Sroi Szerkesztőséi és kiadóvataf: Kossuth-ntcsa 43 Beerkeszti Z. ZEEozt-vátiltL Lajos r L E 3STG TE L. FBBE 3ST C Z M-aniiatársai: = | BOEBÉLT GTÖR G-Y laptnlaidonos. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE A zalai főispán. Gróí Batthyány Pál, Zalavármegye főispánja, lemondott a föispánságról. Zalai főispánunkkal együtt lemondott Fernbach Károly Báesbodrogmegyének és Zombor sz. kir. városnak a főispánja, továbbá Gróf Yay Gábor Szabolcsmegyének és Balla Aladár Újvidék sz. kir. varosnak főispánjai. Négyen. A politikai alakulások okozták e lemondást. A hogy a íüggetlenségi párt számra nézve megkevesbedett: Juszth Gyula házelnök azonnal otthagyta diszes állását, azonképen e főispán urak is azonnal otthagyták fényes és magas állásaikat. Másokra nézve is csak meg vannak ezek az alakulások. Azonban eddig ez a négy főispán mondott le. Bizony az önérzetesség vezeti őket. Nyilván a tiszta magyar függetlenségi elvet vallják ezek az urak. Ha homlokegyenest a legelienkezőbb párton vagyok is velők szemben, ha a legnagyobb pecsovics vagyok is: a legnagyobb tisztelettel vagyok irántok, mert mélységesen tisztelem bennök az önérzetességet. Hiszen itt most egyébről nem is lehet szó. Csupán Gróf Batthyány Pál zalai főispánra nézve van még egyébről is szó, egy pár szavunk, egy becsületes Istenhozzád — bucsuzásul; mert a miénk volt s mert szerettük. Nem tudom, hogy a tőrvényhatósági termeken kivül Zalaegerszeg társadalma s Zalavármegye közönsége elbúcsúzik é méltóképen ettől az ideális embertől. Azt tudom, hogy ha idejövetelekor, beiktatásakor fényes pompával ünnepelték: kétszeres okunk van most távozásakor ünnepelni megismert érdemeiért. Zalavármegye közönsége ritkán lehetett abban az állapotban, hogy többségileg őszintén egyetértsen főispánjával országos elvekre nézve. Gróf Batthyány Pál főispánnal többségileg egyetérlett, egyetérzett. Zalavármegye közönsége s Zalaegerszeg társadalma sohasem volt abban az állapotban, hogy társadalmilag és emberileg együtt éljen főispánjával, mindaddig, amig Gróf Batthyány Pál ide nem jött. A közönség most aztán ki is vette a részét, az elmúlt hiányokért is. Nagy családját hivatali székhelyére telepitette a grófi főispán s nem félt, hogy az embérek közé vegyülve elveszíti neve varázsát, fénye-zománezát. A korcsolya egyletektől elkezdve a fenséges vallási társulatokig mindenikben családi otthont leltek a grófi csálád tagjai. Egyik teremben maga fogadja vala a diszelnökségre kérő deputáoziót; másik teremben grófné-felesége fogadja a zászlóanyai tisztségre kérő députácziót; harmadik teremben anyósa, özv. Inkeyné őméltósága fogadja a védnökségre kérő députácziót. Hivatali szobájának és családi lakásának az ajtaja boldog-boldogtalan előtt állandóan uyitva vala. Tanácsot és kalácsot aki kért: üres szivvel s üres zsebbel nem távozott. 365 nap van egy esztendőben s mig az Írnoknak is öt-hat hét dukál pihenésre, a főispán 15 napi pihenésen kivül nem hagyta el irodáját. Mint a jó orvos, a vármegyének mintegy a szivén tartotta a kezét — politikai, megyei közigazgatási és társadalmi betegségeket vizsgálgatva. Ám sajnálják benne mások a függetlenség bajuokának távozását; had fájlalják mások hivatali nemes ügybuzgalmát: távozásakor benne én az embert siratom. — ö. A csatasikért. i. Tudjátok-e, mi a csata? Fohász, amely az élő Istenhez szól. Bűvös, lélekemelő dal, mely a szabadság egét ostromolja. Hősköltemény, melynek a szereplői névtelenek. Tisztító tüz, amely a nemzeti életet megújítja, megaczélozza, mint a vasat is aczéliá edzi a tüz. Ebben az izzó tűzben olvad együvé a nemzeteknek hatalmas, nagy ereje. Az igy egyesült erő megrázza a zsarnokok trónját, mint a szélvihar az erdők királyát: a tölgyet. Sárba, a dicstelen feledés sarába dönti a szolgaleikeket, mint ahogy a kasza letarolja a bogáncskórót. Tudjátok már mi a csata? Jajkiáltás! A szabadság után vágyó, epedő lelkek jajkiáltása . . . A magyar nemzetnek két ilyen nagy jajkiáltása volt. Az egyiknek a hőse a kassai dómban pihen. A másiknak a lelkét, vezető fáklyáját a kerepesi uti temetőnek hantjai takarják. Számkivetett, üldözött volt mindkettő, mintba csak rákfene lett volna a nemzettesten, amelyet ki kell vágni. Súlyos teherként hordták az életet, mint a rabságban sínylődő ember a bilincset. Idegen nép között, idegen földön imádkoztak a magyar szabadságért. Onnét nézte az egyik a majthényi sikon történteket, a másik a Világosnál befejeződött hőskölteményt. A két végpont között sok-sok megállóhely volt. Trencsén, Vácz, I?aszeg, Branyiszkó, Budapest, Nagysarló, Szeben, Piski, Segesvár . . . Az utolsó jajkiáltásunknak ez a legfájóbb szintere. Lelkünkben sajgó érzés üt tanyát a visszaemlékezés hatása alatt. Az a csatasik otthonná vált. A nagy, hős nemzeti dicsőségnek édes, gyermeki emlékekhez hasonló otthonává. Ott ragyogott reájuk a dicsőségnek fényes napja. Ott jutottak be azok a Nagyok a halhatatlanság révébe. Ott, abban a dicsőséges otthonban bolyonganak azoknak a lelkei, s oda vágyik az a lélek is aki rokonságot érez azokkal. Van-e sziveitekben vágyakozás? Voltatok-e távol attól a helytől, amelyen gyermekségteket átálmodtátok? Feltünnek-e emlékeitek között a szülői háznak édes, megszokott sajátságai? Tudjátok-e mi az az otthon? Látjátok-e álomképben azt az udvart, kertet, erdőt, mezőt: amely nektek játszóteret, gyümölcsöt, madárfészket s kenyeret adott? Ha mindezeket látjátok: akkor vágy kel a sziveitekben. Vágy, amely éget, nyugtalanná tesz. Vágy, amely oda vonz titeket. Titeteket azért, mert élők vagytok. Azért, mert éreztek. Mert gondolkodtok. Azért, mert mégegyszer szeretnétek átélni a gyermekkornak sejtelmes gyönyöreit. A boldog gondtalanságnak mámorító érzéseit . . . Ne mondjatok ellent! Hiszen élők, érzők vagytok. Az édes és bus érzéseknek teljességével birtok. Ezekből az érzésekből a túlvilágra is visztek magatokkal . . . Ne mondjátok hát, hogy a sziv megállásával megszűnik a gondolat is. Ne higyjétek, hogy elhalnak a vágyak. Él a halottnak a gondolata. Lobognak a vágyai is . . . Hiszitek-e, hogy azok a félistenek élnek, éreznek és gondolkodnak, akik ezelőtt 60 évvel a Hazáért, Nemzetért azon a csatasikon vérzettek el? Mondom nektek: ők ott élnek Segesvárnál. Meg ne ijedjetek, ha a kisértetek járnak. A szellemvilágban forradalom van. Nézzétek csak: amott jön egy szellemtábor. Vezetőjük délczeg, fiatal ember. Oldalán kard van. Arczán a hősi bátorságnak pírja ég. Ajkai bűvös igéket mondanak a mellette, körülötte haladó bajtársainak. Szemei: sasszemek. Átható tekintettel méri végig azt a sikságot, ahol 60 évvel ezelőtt az ágyú dörgött. Ahol kardok villogtak. Ahol emberi izmok feszültek az istenek igéjéért: a Szabadságért. A tábor szellemei otthonosan érzik magukat. A hálás utódok megtestesítették a szivükben lobogó csodálat és szeretet érzését. Petőfi-emléket állítottak a csatasikon. Akadt aki gondozta is. Dédelgette, mint az anya gyermekét. Virággal ékesítette föl, mint a vőlegény menyasszonyát. A virág nem hervadt el. Sajgó szivének hulló gyöngye: szemeinek könyzápora hullott a virágra. A nagyok lelkei éjfélenkint körüllengik azt az emléket. Játszi szellő formájában csókolgatják, mint a visszatérő vándor boldog gyermekkorának ép tanújelét: a szülői háznak küszöbét. Az ég csillagai világítanak az emlék fölött, mert hanyatlóban van az az erő, amely az emlékezés fáklyáját lobogtatta fölötte. Érzitek-e, hogy ez nemzetünknek a szégyene? Hát csak egy embernek a lelke van rokonságban azokkal a névtelen hősökkel, akiknek