Magyar Paizs, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1909-11-11 / 45. szám

% magyar PAIZS 1909. november 11. hiába, van az! Én is éreztem, — sót mindenki engedelmével, itthon is szoktam érezni — mások is, érezték és fogják még mindaddig érezpi, amíg ez a világ, elkezdve a notre-dame toronytól a kecskeméti toronyig és piég azóú s túl, el nem sülyed és helyettük egy szecessziós Attila nem méri ki a pogány templomok helyeit. Addig azonban, bár el kell térnem e tárgytól, minthogy q, hazát nem én fedeztem föl, — lesz! Csak valami hasonlat okából kerestem elö. Azt akartam vele mondani, hogy a ventimigliai kis állomáson szerzett vagy fölujult, felébredt érzés, bár kevesebb tűzzel, a mult héten, a pesti utczákon is elfogott. A Belvárosban, a kongresszus idején. Nézegettem a boltjaink kirakatjíit és a szivem megdobbant, A kongrasszisták kedvéért csupa magyar speczialitással volt tele az olyan üzletek kirakata, ahol már magyar speczialitás is terem. Vagy. mondjuk ugy: ahol újra terem. Mert ha jól emlékszem, pár évtized óta szőnek, fonnak, faragnak, gyúrnak magyar speczialitást, ve többnyire a magazinok számára, honnét egy-egy országos kiállítás, kongresszus vagy más ilyesmi dobja ki újra napvilágra. A gyönyörű hímzéseket, bőrmunkákat, csipkéket, szőnyegeket ós agyag-tárgyakat. Amelyeket, j — elég nagy szégyen — nem magunkért, minden- j napi, fogyasztó magyarokért alkotnak, — ilietóleg I alkothatnak — hanem csak a külföldi vendé- j geinkért. Melyeket azjnban — külföldi /endégeink sem vesznek. Azt mondják: drága. Még nekik is drága. Es nem vettek most sem, sem halasi csipkét, csetnekit sem igen, kalotaszegit az olcsójából, i máramarosi szőnyeget szintén nem, néhány torontáli párnát, a gyönyörű Fischer-féle agyagáruból is csak 10 koronáiy meuaek fel, És az ember dondolkodik. Mi ez ? Miért nem vásároltak ezek a jó jövedolmü franczia, angol, olasz német orvosoknak, professzoroknak a feleségei ? Talán nekik sincs pénzük, mint uekünk, vagy olyan nagyon nem vesznek bennünket komolyan, mint, — mit mondjak : a Monaco fejedelemsé get — és a művészeti iparunkban nem látják a mövészetet, hanem csau: a Kotányi-féle paprikát, a távíró-oszlopokon függő Hunyadi Jánost, a czigányprímásokat, a hortobágyi kanászt és a bakonyi zsiványt? Köszönjük szépen. De alighanem igy van. Mert bolond beszéd az, hogy a német vagy angol asszony három esztendeig visel egy tiz forintos kalapot. Elmúlt az a világ nemcsak itt minálunk, hanem még az okos, józan Német- és Angolarszágban is. Más szelek fújnak ma már s az uri asszony mindenütt egyforma. Szereti a szépet, a selyem szóra, csipke szóra csak ugy megdobban a szive, mint a szerelem szóra s a divat ép olyan vasmarokkal tartja madáreszü koponyáját, mint a magyar asszonyét, akinek az ura ötezer forintot keres s ó tizet költ el. Más itt a bibi!. Mondom: kis kanászoknak, barbároknak, czigányoknak néznek bennünket, akiknek a nagy játékaikból csak a kis, apró, az olcsó játékszert érdemes megvenni. Halasi csipke!? . . . Még csak a német doktorné se hallotta hírét. E szerint: nem szép, vagy: szép, szép, hisz elvégre azért asszony, hogy megsúgja a szépérzéke, hanem hát — nem divat. Nem híres. Nem világhírű! A velenczeit, a brüsszelit, még a doktorné szobaleánya is ismeri, a halasit, a csetnekit azonban a doktorné sem. Még a szerény kis fehérneműre való górög csipkét is ismeri, melylyel krétai szegény házalók járnak külföldi városokban, de a mienket nem. Nem és nem! De mit beszélek én: német, franczia, angol és olasz doktornékról, mikor a magyar doktornék is alig ismerik. És nekik: a magyar asszonyoknak sem divat. Mintha a csipkének lenne divatja! És m atha a kalotai csipke nem lenné szebb, mint a iegízebb velenczeí csipke! Bi/.ony Isten, szebb az! Szebb, még a hazaszeretet scegreakasztása után is. S hogy mégis hany jómódú, sót gazdag asszony csipkés kasszettájában találnám meg a velenczeí, brüsszeli csipkék között, nem tudom. Vagy nagyon is tudom. Hogy drága, hogy majdnem drágább a velenczeinél is, az bizonyos és ez némileg mentség is. De ennél sokkal lényegesebb az a kérdés: tisztában vannak-e legalább a magyar assonyok a magyar ipari munka becses és művészi értéke felöl? Mert ha nincsenek, legyen szabal ajánlani azoknak az előkelő társaságoknak, akik régi franozia, angol porozellánokról, szőnyegekről, csipkékről tartatnak maguknak előadásokat, bogy tartassanak a magyar művészi iparról is. Ha történetesen nsm értik meg azt problémát: hogy ha két chinai váz^t akarnak venni háromszáz forintért, de szeretnének két magyar vázát is megvnnni ugyanennyiért, hát melyiket vegyék meg? A magyart! — orditnám én a távíró-oszlopokról, ha a jóizlése, a lelkiismerete lennék a gazdag, vagy legalább is jómodu embereknek. Meglehet, agyagban nem kapnának chinai porczellánt, de kapnának: nemes formát, nemes szint ós mindenek fölött: magyar rajzot. Specziális, fgazi magyar rajzot, melyre megdobban a szivem, ha magyar vér kering bennem. Hogy milyen rajzot? Mit tudom én! Egy hóban, fagyban baktató baktert, betlehemes gyerekeket, magyar falut, megy a juhász szamáron . .. költeményt, meg Petőfinek a többi költeményét. Meg Arany Jánosét. És tele hordatnám a jómódú ember lakását magyar porczellánnal, szőnyeggel, csipkével és inspirálnám, kényszeriteném, követelném a magyar lestötöl, iparművésztől, hogy ne azért menjen ki külföldre, hogy a szivét, a jobbik eszét künn hagyja, hanem, hogy odakünn találja meg és hozza haza. Kényszeritném őket, ha a gazdag ember lelkiismerete, jóizlése lennék, hogy ne utánozni tanuljon meg külföldön a magyar művész és iparos, hanam önállóan alkotni. A szépan összeszedett tudását magyar kohóba, magyar vegyi konyhába rakja le és onnét szűrje, gyúrja, égesse ki a diadalmas magyar művészetet. Hogy nincs magyar művészet? Ha van magyar költészet, ha volt: Petőfi, Arany, akkkor kell lenni: magyar csipkének, magyar szőnyegnek, magyar cserépnek és mindenféle magyar művészetnek. Csak nem kell megbolondulni a párizsi és londoni piaczön. Nem kell minden pléhdarabra, rongyra, bolond betűre rámondani: művészet! és hasravágódni előtte. S főképen nem kell bután, ostobán belécsöppenni Párizsba, mert akkor a Szajna hidja alóli rongyokat is ugy húzza elő a tiszte,t művész, mint a selyemkereskedő a legdrágább brokát darabot. Aki előzőleg nem tanult itthon művészetet, az Párisban sem kaparja a koponyájába a tiz körme fáradságával sem. Hogy nem vagyunk született művész nemzet, az nem egész bizonyos. Művészeti multunk nincsen, de ennek majdnem egészen földrajzi fekvésünk az oka. A magyar termés/.et borongós alaptónusa s a másik végletbe csapó: heves temperamentum, kitűnő földje a teremte művészetnek. Csakhogy e?er évig mi nem tettünk egyebet, mint törököt vágtunk, a leégett falunkat újra épiteltük, a békességben meg üresre ettü: a speizunkat, azután reggeltől-estig pipáztunk és nagyokat köptünk minden olyan komédia előtt, amit a nem köpködő müveit nemzet réges régen művészetnek nevezett. Hogy ez is van a világon, ezt a magyar közönség, közönséget mondok ós nem egyeseket, alig ötven esztendő óta tudja Mikor meg megtanulta, a maga meddő utazásai és a külföldet járt hamis művészetekkel tele tarisznyáju művészek, hamis irányba terelik. Most aztán ott tart, hogy azt se tudja: szép e, jó e a maga gyereke? És tévelyeg, bukdácsol a közönség, a művészet, s gyanakvólag nézi egymást, mig a külföldi szemét dolgot vakon megveszi s átveszi. Mit lehet itt tenni? Hogy lehet ezt a már a kintornából is kirongyolódott kottát eljátszani teremtsünk magyar ipart! Magyar művészi ipart! Sehogy! Amíg be nem nö a magyarnak a fejelágya, amíg a hánya-veti kozmopolitaság színpadi rongyát le nem dobja magáról, amig szamárvezető nélkül nem tud látni, ítéletet formálni, gondolkozni, addig nem lesznek nagy gyáraink, sok, — mert most még kevés van, de van — művész iparosunk, sőt nem lesznek festő, véső és iróművészeínk sam. Egy kis nemzeti érzés nélkül nem megyünk semmire. Ha külföldön minden rongy, minden szó és minden lé jó, de itthon minden rossz, szóban és írásban, akkor nekünk szövik már Bizáncz szemfedőjét. Igen rossz jóakaratnak tartom az újságok örökös szemrehányásait, gúnyolódásait is, melylyel a magyar ipart, kereskedelmet nevelik. Ez rossz rendszer olyan országban, ahol az emberek fejlett kritikai érzékkel, önbirálattal, tudással és lángoló, mély szeretetével a földnek, ahol születtek, nem bírnak. A nagyan erős kritikát csak nagyon erős egyéniségek birják el. É? a magyar közönség még nem erős egyéniség. Csak leszi Kitűnő anyag hozzá, de a teljes megérést mi, most élők, már nem érjük meg. Csak dolgozhatunk megteremtésén. Azzal az érzésnek köteles nevelésével, amit én a vartlmigüai kis határszéli állomáson éreztem, mikor a Marseillaise hangjainak forró zuhatagja ömlött reám. Nem igaz, nem frázis a haza ma sem. Királya minden érzésnek: vallásnak, szeretetnek, családnak. LUK Terka. Városi bank. II. folyt Tisztelt Képviselőtestület! Eddigi okfejtésem eredményeként tehát azzal az első indítvánnyal állok a tisztelt képviselőteslet elé, hogy : 1. Határozza el a köziégi takarékpénztár lét*sitését. Minthogy ezek szerint nem rejt magában veszedelmet senkire a takarékpénztár felállítása és más mód nem áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy a várost az ó nagy bajaiból kisegítsük, nincs más hátra mint ennek az indítványnak az elfogadása. Az a kérdés merül itt fel, hogy a létesítés mivel és miként eszközöltessék. A felelet egészen közel fekvő példákból kapható: a részvénytársaságokat képező pénzintézetek alakulási módjától. A részvényes a takarékpénztár létesítése czéljából részvény tökét fizet be abban a reményben, hogy annak tisztességes kamatai részére biztosítva vannak. A községi takarékpénztár természete kizárja azt az alakulási módozatot, mint a részvénytársaságoké s ellent moud ennek az a czél, hogy a tiszta nyereség ne a részvényeseknek, hanem a város egész közönségének javára essék. A községi takarékpénztár létesítéséhez tehát szintén szükséges az alaptőke, ép ugy, mint a részvényesek alkotta takarékpénztároknál, csakhogy az alaptőkét részvénytársulatoknál a részvényesek adják össze a maguk hasznára, a községi takarékpéntároknál pedig a város közönsége a város hasznára. Tudok esetet arra is, hogy egy város lelkes polgársága, — ez nem Magyarországon esett meg, — önkéntes adakozásból hordtq össze, a lyjzségi takaré :pénztár alaptökéjét, de erre mi nem számithatunk, amint hogy példát erre itthon egyáltalán, a külföldön is nagyon keveset ismerek. A hazai példákon okulva előterjesztem második, ezzel kapcsolatban a harmadik és negyedik indítványomat : 2. Határozza el a képviselőtestület, hogy a községi takarékpénztár létesítése czéljából 200000 koron ít, ad az alaptőkére. 3. Határozza el a képviselőtestület, hogy a váró; kezelésében levő összes készpénz alapokat, beleértve az árva alapokat is, a létesítendő községi takarékpéuz árba helyezi el. 4. Határozza el végül, hogy az alaptőke megalkotása czéljából s a végből, hogy a város által kezelt alapok készpénzei a községi takarékpénztár' ban legyen k elhelyezhetők, 300000 kölcsönt vesz fel, melyből 200000 koronát a községi takarékpénztár alaptőkéjére a klzségi takarékpénztárnak ad. Mig a többivel megfizeti az alapoknak járó tartozását. Veszedelmesnek látszó kísérlet, amely érdemes a megfontolásra. Szörnyűséges gondola iij!c tűnik szembe az, hogy a város, mostoha körülményei között 300 ezer korona kölcsön kamataival terhelje meg évi budgettjét, holott a pótadója hamarosan eléri a 120—130 perczentet. Ennek az indítványomnak a megokolására legyen szabad azt a kérdést intéznem a tisztelt képviselőtestülethez, hogy akkor, mikor a pénzügyi palotát, a postaépületet megkészítette és amikor az uj lovassági kaszárnyát megépítteti, nem kellett-e s nem kell-e majd milliónál többre menő kölcsönért folyamodni? Ugye, hogy kellett? Szaporodott-e tehát a város adóssága? Természetes, hogy szaporodott, de a vagyon azért mégse fogyott, mert hiszen a lovaskaszárnya, a pénzügyi palota és postaépülete a város közönségének a vagyona s eddig még nem kellett ezek jövedelmeire a városnak ráfizetnie.