Magyar Paizs, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1909-10-21 / 42. szám

8 magyar PAIZS 1909. deczember 342. gekkel, — sebekkel; mindezekkel harczolnunk, mindezeket le kell küzdenünk; s ezért van — akaraterőnk. / A folytonos „/<>£" s „alá" közös jellege a természet életének! Emelkedésből s alászállásból áll az élet! Éhezés s kielégítés, virrasztás s álom, munka s élvezet, — mindez: hullámjáték. Világosság után jön a sötétség, s ez a változás mélyebb megelégedést okoz, mint az örökös fény; semmi sem allapodik meg; állandóan mi sem marad meg; minden emelkedik s — esik. Korlátolt helyzetükből s viszonyaikból emelkednek föl az emberek, sőt a népek is; elérik a fény s dicsőség korszakát; de azután ismét sülyednek és eltűnnek, mintha sohase léteztek volna. Ekkor látjuk leginkább, hogy mindenütt a világon s minden viszonyok közt csak a hatalom s erőszak vihet ki valamit; csakhogy a hatalom gyakran — rosz kezekben van, főleg ha túlsúlyban van a — gonoszság, a lelkiismeretlenség. * * * A történelem a népek életét mutatja meg nekünk; s egyebet alig talál, csak ellenszegülést, fölkelést, s háborút. Csak mint rövid szünetek tűnnek föl itt-ott a — békés évek. Éppen ugy van az az egyes emberek életében is; folytonos küzdelem az és pedig nemcsak az — unalommal, hanem tényleg másokkal is. Mindenütt ellenségre akad az ember, él folytonos harczban, s fegyverrel kezében — hal meg. És akik e harczban elestek a népért, az igazért s jóért: azok — nagy férfiak! A nagy férfiakat imádják azért, hogy léteztek; de azt nem bocsáthatják meg nekik, hogy — léteznek! Tanuja ez igazságnak a történelem s bizonyítják azt mindazon férfiak, akik esetleg bölcsebbek mertek lenni saját koruknál. Emlékezzünk csak Sokratesre és másokra. Kétségkívül az emberek mindig szenvedtek, mindig elégedetlenek, mindig boldogtalanok voltak. Bizonyos természetes indokolása van a pessimismusnak; s a szenvedések bizonyos mértéke igazolva is van szervezetünk minősége által. Mert hiszen saját létünknek, saját „én" jünknek tudatára csak az által jutunk, hogy — szenvedünk. Az ember tehát fájdalom által szerzi, mintegy vásárolja meg öntudatát. Bizony, bizony ugy van ez az életben; a sors mindennapi változásai: öröm és gond; kétségbaesés és vigasz egymás mellett! Ugy van az! Talán igaza is van Frenzelnek: Das Leben ist weder eine Qual, noch ein schöner Traum, es ist nichts mehr und nichts weniger als eine Arbeit, eine harte und zuweilen sehr unfreundliche Arbeit. Minden törekvésünk, minden buzgólkodásunk s fáradozásunk alig képes megváltoztatni a szerencsekerék ezen forgását, a mely majd jót, majd rosszat hoz, hol a mélységből magasra emel, hol ismét a mélységbe dobja. Amellett még az is igaz, hogy a világban tényleg rendesen máskép mennek a dolgok, mint a mi elméletünklen; hozzá még a szenvedélyeink is közben játszanak. * * * Olyan az élet, hogy az ember mindig — szeret és gyűlöl; dicsvágy, uralomvágy, boszuállás mozgatják a világot. A mit érzünk és szenvedünk, a minek örülünk s a mitől irtózunk: az sohase avul el, soha se hiányzik": megjött az mindjárt az első emberrel és távozni fog majd csak esetleg az — utolsóval. A gőg, a rosz szív és az ész korlátoltsága: ez az a három forrás, melyből a rosz életmód, a gonoszság is fakad. Az erény pedig meglehetősen idegen e világon; napirenden vannak: az önzés, ravaszság s perversitás. Mea culpa! Keserűen tapasztaltam, tudom és bevallom, hogy az ifjúságot ez iránt föl nem világosítjuk. Ennek azután az a következménye, hogy az ifjúság azon meggyőződést szerzi, hogy az első tauitója, a kire akad, — csaló volt. Az által, hogy a tanulóval esetleg elhitetjük azt, mintha az emberek mind jók s becsületesek lennének: a tanulót magát jobbá nem tesszük. Sokkal czélszerübb, ha azt mondjuk neki: nézd, igen sok ember rossz; de te légy jobb s ne hidd, hogy minden tanitód haszontalan ember! így legalább elővigyázattal s okossággal fölfegyverezve lép a világba és nem lesz kénytelen keserű tapasztalás által tanítója hitegetéseinek hamisságáról meggyőződni. * * * Az emberek általában véve hálátlanok, ingadozók, képmutatók, gyávák s nyereségvágyók. Addig, mig jót teszünk velük, teljesen mienk; felajánlják nekünk vérüket, vagyonukat, életüket, érzik s látják, hogy ezekre nincsen szükségünk; de mihelyst esetleg szükségünk volna reájuk: azonnal hátat fordítanak nekünk. Ilyen keserű tapasztalatok után talán némi joggal is kérdezhetnők, hogy mi jobb s czélszerübb: az-e, hogy szeressenek minket, vagy pedig, hogy legjobb s legczéiszerübb — mindkettő. Minthogy azonban mindkettőt egyesíteni igen nehéz sokkal biztosabb, ha félnek tőlünk, ha már szeretetüket megnyerni képesek nem voltunk, s azt minden törekvésünk daczára, nélkülözni kénytelenek vagyunk. Ugy hiszem, főleg a közügyek vezetői e tekintetben helyeselni fogják nézetemet. Akármerre forduljon is az ember, vállaljon el bármit, mindig vissza fog térni saját útjára, melyet neki a természet egyszer kijelölt. Olyan ő, mint a növény, a melynek természetes, vagy benső erőinek kifejlődéséhez szüksége van alkalmas talajra. A mi benne erkölcsi, vagy fizikai létezik, az mind fejlődik lassanként, változik mindennap és szüntelenül átalakul. Természetesen, az egyéniség lényege megmarad, mindig ugyanazon ember az; de mennyire változnak nézetei, érzelmei és akarata is! Mennyi vész el s mennyi uj járul hozzá! Az ember életének bármelyik pontját is vesszük, egyikben sem volt ő olyan, mint a milyennek pályafutásának bevégzése után látszik. A táplálkozás, nevelés, a tapasztalat, a környezet: mindezek meghatározzák az egyes ember életmódját. S akármivé lesz is az ember, — azzá lesz — összefüggésben embertársaival, a természettel, a helylyel, a nemzettel; azzá lesz — kapcsolatban e korral történelmi eseményeivel, idegen behatásokkal és személyi élményeivelMindenki — fia a népének, gyermeke saját idejének, korának. Innét van azután, hogy a Világon annyit érünk külsőleg, a milyen értéket neküak szabni mások jónak találnak. Törekednünk kell tehát megnyerni — ajkaikat, hogy igy hatalmunkba keríthessük sziveiket. Az egészből láthatjuk, miszerint alig van olyan percze életünknek, melyben külső vagy belső ellenségtől nem kellene őrizkednünk. Az emberek még a legjobbak is, egy botlásunkat sem nézik el, egyet se bocsátanak meg nekünk. Még a szerelemben sem szabad magunkról megfeledkeznünk s még a legszeretetreméltóbb nő is uralkodni akar fölöttünk. Ez tagadhatatlan igazság! Mielőtt jelen czikkecskémet befejezném, még csak ezt mondom: Jóságunk erre tanit: »bocsássunk meg mindent /« Okosságunk azonban ezt parancsolja: „de ne felejtsünk el semmit!" Talán éppen ez az — életfilozófia. Mit gondoltok? Cselkó József. Függetlenségi népgyűlés Zalaegerszegen. Lelkesedéssel demonstrált Zalaegerszeg város és környéke választópolgársága a vasárnapi népgyűlésen az önálló magyar nemzeti bank és a függetlenségi törekvések mellett. Már napokkal előbb folytak az előkészületek, hogy a nemzet vezéreit, az igaz ügy, a magyar ügy lelkes harczosait méltóképen fogadhassa a zalaegerszegi választókerület színmagyar polgársága. Az egész város lobogódiszt öltött, a Kossuth Lajos-utcza bejáratánál hatalmas diszk apu volt felállítva. Már vasárnap kora reggel megnépesed. Séta — jobbra. Irta: Tivolt János. Minden félreértés kikerülése végett, — bár nem dicsekvésböl, — előre bocsátom, hogy ha szivemben, csak egy ideg volna is, a mely nem függetlenségi, ugy azt is kivágnám! Igaza van Lovászynak, hogy a mig Magyarország ki nem vivta függetlenségét, addig más pártnak nincs létjogosultsága! Legyünk azonban bármennyire lelkes függetlenségiek, elvakultaknak azért mégsem szabad lennünk, mert avval, vagy a dolgok szépítésével Önmagunkat ámítanók, magunkat csalnók meg! Zászlónkat árulnák el! Lezajlott a nagy bankgyülés, nagyon csendesen zajlott le! A rendezők s a leránduló képviselők lelkesültségén és fáradozásán nem múlott! Öles plakátok hirdették heteken át, hirdették szép, leli.es, szavakkal, meggyőző érvekkel, hogy mindnyájunknak ott kell lenni a tiltakozó népgyűlésen, hogy a trón zsámolyáig kell szavunknak elhangzani ! Nos, hát kérem, nem voltunk ott mindnyájan 1 Igen, igen elszomorító állapot volna, ha csak annyian volnánk függetlenségiek, mint a hányan ott voltunk! Szó bincs róla, nem volt fiaskó a mi népgyülésünk; de mégis hiányzott onnan valami, hiányzott a lelkesedés, a tiltakozó moraj, a harczi lázi Hiányzott a vidék, a földműves nép; a kik nincsenek kellőképen tájékoztatva, a nemzeti bank mibenléte, annak gazdasági előnye felöl! A bankkamatláb, a záloglevelek, arany járadék, pénzpiacz, államadósság, aranyvaluta, készfizetés stb. nehezen megérthető, fogalom, az egyéb bajokkal túlterhelt kisemberek előtt! Ezeket könnyen megérthető szöveggel, jó nagy hetükkel, millió és millió példányban kellene a nép közt szétosztani, terjeszteni. Hiányzott onnan, az — emberekben való bizalom! A vasúti fogadtatás szép volt, imponáló volt! A népgyűlésen azonban, tízszer annyi embernek kellett volna ott lenni! Föl, egész a Kossuth Lajos utcza közepéig! A banketten, tizével állottak az üres székek! Öt-hatszáz embernek kellett volna azon is résztvenni, s alig voltunk kétszázan! Mi lehetett ennek az oka!? A néppárt ereje, nem! Mert azt csak nem hiszi el józan fővel egyetlen ember sem, hogy a csupa, kegyelmes és méltóságos, arany és ezüstgyapjas, (és jó puha, birka gyapjas! . . .) nagyúr, mint a kikből a néppárt áll, tényleg a nép barátja volna! ? Valamint, hogy azt a hülyeséget sem hiheti el senki, hogy a függetlenségi párti nem lehet jó katholikus és vallásának hű őre csupán mert ő függetlenségi! Buzgóbb katholikus nem kell főispánunk családjánál s ki meri róluk állítani, hogy nem lelkes magyarok! Az igazi néppárt, majd akkor lesz meg, ha a nép maga közül választ! Nos uraim, én megtudnám mondani ennek az okát, vagy legalább egy részét azon okoknak, a miért nem ugy sikerült az a nagygyűlés, mint a hogyan azt szerettük volna! Megtudnám mondani; de megmondja helyettem az alábbi halva született beszéd, a melynek konczeptusát, tessék elhinni ... a bankettről való eljövetelem alkalmával a Bárány szálloda lépcsőházában találtam... Ki veszthette el? nem tudom; de valószínű, ezért rekedett benne a beszéd az illető szónokban, mert a képviselő urak a kikhez czimezve volt 1/i3 órakor még a rétes feltálalásakor már el szállingóztak a vasútra! A konczeptus szövege szószerint a következő: »Tisztelt uraim! Igen nagy szerénytelenség volna tőlem, hogy ha ebbe a diszes gyülekezetbe, a hol megjelentek az ország elsőrangú szónokai, — azért jöttem volna el, hogy itt szónokoljak. Miután azonban, az én kedves jóakaróim, jobbról is, balról is, erősen ugratnak, mert — amint mondják, — megkívánja a polgári becsület, hogy valaki mi közülünk is fölköszöntse a képviselő urakat, én tehát engedek az ugratásnak, leolvasom mánzsettámról, az imént odajegyzett slágwortokat, s a szivemben levő keserűségnek kiöntöm legalább egy kis részét! . . . Nem szívesen szólalok föl tisztelt uraim, mert én is azok közé a függetlenségi polgárok közé tartozom, — és haj! de mennyien vagyunk ilyenek!? — a kikből az utóbbi évek politikai eseményei, kiölték az emberekben valő hitéti A kiket, bizonyos pessimismus, bizonyos fásultság fogott el! Másrészt viszont tagadhatatlan, hogy látva a mai napon körünkbe érkezett képviselő urak lelkesedését, hallván az Ő lelkes s biztató sza-