Magyar Paizs, 1908 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1908-03-05 / 10. szám
1 MAGYAR P A IZ S 1908 márczius 5. lefelé, csak távolabbra. A fű között eltakarva volt hangyabolyra hágtam. Későn vettem észre, hogy gyilkossá lettem. Megtörtént 1 Egy rendezett köztársaságot töröltem el. Széjjel romboltam egy hazát. Vájjon maradtak-e benne árvák? Hány apának és anyának az életét rövidítettem meg? A megtörténtet nem tudtam meg nem történtté tenni. Lehajoltam, hogy a pusztulásnak e képét közelről láthassam. Azt a látványt sohasem felejtem el. Az egész otthon eltűnt a földről. Egyenlő lett azzal. A hazatérő hangyák eszeveszetten futkostak a halottak körül. Keresték a gyilkost. Közben egy néhány a simára taposott helynek egyik pontjára tódult. Alig egy-két percznyi idő alatt lyukat vájtak. Mérnöki pontossággal megtalálták a földbe vezeti utat. A lyukat akkorára tágították, hogy három hangya is befért abba. Tűnődtem, vájjon miért ásták azt a liliputi vermet? A magyarázatot is bevártam. Mintha csak parancsszóra dolgoztak volna. Minden halottat ketten fogtak meg és a szerintük feneketlen vermecskéfce hurczolták. Tisztábban dolgoztak még az sEntreprise des pompes funebres«-nél is. A gyilkosságot csak a simára taposott hely és a mikroskopikus hagyautak jelölték. Én tovább mentem. A szivemben azonban még most is ott van annak a gyilkosságnak az emléke. Nem is törli ki onnét más, csak ... De másról akarok beszélni. A levegőben egy pityer himbálódzott. A földhöz majd közelebb jött, majd eltávolodott attól. Gyenge csipogás ütötte meg a fülemet. Az anya a fiókáit hívogatta. Vagy pedig azt a mérhetetlen birodalmat mutatta meg nekik, a melyből ók is részesek lesznek. Mikor megelégelte a pajzánságot: lefelé szállt, hogy befedje őket. Suhanás hallatszott. Olyan forma az, mint a minőt a gyorsan forgatott bot okoz. Egy pillanat alatt az anya a sólyom karmai között volt. Az ádáz ellenség ott a fiai szemeláttára fojtotta belé a pajzán jókedvet, az anyai szeretetet, gondosságot, a szabadság utáni vágyat. A gyilkos ott a fészek szélén falta fel a halott anyát. A fiókákat nem bántotta. Mit érezhettek azok a kis árvák? Van-e, aki ezt a gyilkosságot megtorolja? Ki tudná azt megmondani? Vérző szivvel fordultam hazafelé. Utam egykét kenderáztató mellett vezetett el. A tócsákat fűz bokrok köritik. A tócsákban 4—5 kamasz gyerek fürdött. Csendesen ballagtam, nem vettek észre: csak akker, mikor már közelükbe értem. Még most is előttem van az a jelenet, amit akaratlanul láttam. A kamaszok szemérmetlenül játszottak a szeméremmel. Megtudnám nevezni a résztvevőket, de minek nevezzem meg? Hiszen ez sem volt undorítóbb kép, mint a »Fidibusz,« a » Figaró,* a »Kis É'czlap,* a »Friss Újság,« íA Nap« vagy a »Flirt« újságoknak a lapja. A kamaszok elbújtak a füzesbe, csak a véletlenség vitt arra avatatlan szemeket. Ezek a fentebb irt lapok pedig a piaczon dobolják ki, kogy milyen a bukott emberiségnek a szótára; miért nem tűrik meg a Moltke urakat a "snagyok« köreben. A »Fidibusz«-ról azt hirdeti az »A Nap,« hogy a február 14-iki száma rendkívül érdekes. Valamelyik szemfüles »iró« szenzácziós felfedezést cselekedett. Sőt meg is irta azt. A czime is elég érdekes: »Nagynéném a fürdőben.« Gondolom, hogy mit irt az az ur és mit tett. Leskelődött. Megrabolta a szemérmet. Ezzel sem elégedett meg. Piaczra dobta a művét. Az idealizmusba döfte a kardot. Parlagiassá tett egy-két lelket. Mondják meg kérem: nem gyilkos-e az, aki a lelkeket megöli? Kötelesség-e az iróembereknek Zolát majmolni? Mióta lett élethivatássá a lélekgvilkosság? Ki a bűnösebb: az első, második, vagy a harmadik helyen emiitett gyilkos? Én nem tudok ezekre megfelelni; de azt az embert önkezemmel megtudnám fojtani, aki az Istentől való lelkeket sivárrá teszi. Li Teünf. Hamvazó szerdára. Homo, pulvis es, et in pulverem re verteris! Komoly nap ez és komolyak a vallásnak hozzánk intézett szavai: por vagy és porrá lesz esz! Ellenben a világ gőgje azt mondja nekünk: nem halunk meg; olyanok vagyunk, mint az i Isten! Kinek van igaza; a vallásnak, vagy a viíág j dölyfének? ( Fát vagy köveket imádni, valamely teremtés iránt, még ha az oly kitűnő, oly nagyszerű is volna, isteni tiszteletet tanúsítani: ugyan ki lenne erre képes a mi fölvilágosodott korunkban,, amidőn még az igaz Isten is csak kevés tisztelőre és imádóra talál ? Ki nem csodálná vagy nem nevetné az ilyen föltevést, legyen az bárki is, aki ilyesmit rólunk gondolna? Igaz, hogy már elmultak azon idők, midőn a fa és kövek az imádás tárgyát képezték;, igaz hogy alig van ma valaki, aki istentiszteletet tanúsítson a föld teremtései iránt: de éppen azért a világ dölyfe magát az embert állította azon emelvényre, ahol egykor a bálványok állottak. A világ gőgje tehát igy szól ma az emberhez: te, te ember vagy — magadnak az Istene! És a mai kor embere elhiszi ezen csodálatos szavakat; leborul önmaga előtt, tömjénezi önmagát és lldozatokat hoz önmagának l És ahol van az ember istene, ott van az ő törvényhozója is. Az igaz Isten nem hozott törvényeket számára, ha azok az ö nézeteinek és eszének meg nem felelnek, ó nem ismer más igazságot csak a maga igazságát; nem ismer el más bölcseséget — a saját öuimádta bölcseségénél! Azonban tegyük föl, hogy senki sincs köztünk,, aki önmagát tömjénezze, önmagának áldozatokat hozzon. De váljon nem é találjuk méltóságunkon alulinak azt, hogy magunkat az isteni törvényeknek alávetjük? Vagy mit jelentettek azon félénk tekintetek, ha esetleg az Isten templomába lépni szándékoztunk? Honnan az a zavar, ha vallásunkat külsőleg is nyilvánítanunk kellett volna? Menjünk tovább! Nem tömjéneztük önmagunkat; de hogyau van az, hogy csak akkor éreztük jól magunkat, ha a dicséret tömjénfelhői es a hízelgők illatszerei környeztek mioket? Nem hoztunk áldozatokat az önimádás oltárára. De váljon barátunk becsületét, felebarátunk jó hírnevét nem áldoztuk é föl gonosz szeszélyünknek? Nem lestük é meg epedó pillantásokkal az ártatlanságot, hogy azt tisztátlan szenvedélyeinknek áldozatul vigyük? Ezek csak egyes, gyönge vonásai azon emberistennek, aki éppen ellentéte az igazi — Isten ! embernek! j És ez arra figyelmeztet minket: te — önimádó. í ember, — te por vagy 1 i * * * : De a világ dölyfe még egy másik, sokkal nagyobb hazugsággal is biztat minket, azt hirdetvén : te nem fogsz meghalni! Ámbár a legbensőbb érzelmünk azt sugallja nekünk, hogy halálra születtünk; ámbár ugyanezt hirdeti az egész természet az ő összes múlandóságával, ámbár a legkedvesebbjeink elköltözése ; is ugyanazt tanúsítja, mégis igen sokan vannak köztünk, akiket a fönt idézett hazugság elámit, ' elbolondit. í Igaz tehát, hogy minden figyelmeztet minket i mulandóságuukra; de éppen ez annál inkább bizonyítja a könnyelműségünket, mellyel odavetet; tűk magunkat a tobzódásnak, féktelen szenvedélyeinknek s élvezet — vágyainknak még esak a j hamvazó szerdát megelező éjjelen is, hallgatván a világ dölyfének hazugságára: sohasem halunk meg! Te, aki előtt semmi sem szent, aki becstelenül, jogtalan uton gyűjtőd kincseidet a szegény nép csalásával; te, aki előtt semmi eszköz sem rossz arra, hogy minél nagyobb tekintélyt, tisztséget, pompát, szerezz magadnak a becsület, a tisztesség árán is; te, aki csak gonosz emberek hazug dicséreteiben, aljas hizelgéseiben tudsz gyönyörködni te tudod, hogy meg kell halnod; s mégis úgy élsz, ugy cselekszel és követed a világ gógjének hazugságát, amely azt hirdeti: nem halsz meg! Pedig csalódol is utóvégre azt a keserű tapasztalatot fogod szerezni te is, hogy csak az igaz, amit az irás mond: az ember sorsa az, hogy | meghaljon. S igy igaz az is, amire az egész egyI ház szolgája komolyan int minket azoi megren] ditő szavakkal: por vagy és porrá leszesz! » Teszi ezt pedig hamvazó szerdán. Cselkó Józiof. Zsukátya. Az oláh falukban vasárnap délután összeözönlik a nép az utczán s .huhuráznak," vagyis lökdösődnek, sipolnak, bőgnek mint a marha, ordítanak, mint a sakál; a műveltebb (?) csoportban egyik előveszi a hat lyuku furulyát s monoton hangon valami oláh nótát furulyázik, a másik oláhfiesor előveszi öles botját, leböki a földre, megfogja, aztán hol jobbra, hol balra kerülgeti, mint macska a forró kását, forog körülötte ezammogó lépésekkel, mint a medve a szűk ketreczben; de néhanéha nagyobb időközökben neki keseredik, elkiáltja: hopp! hopp! s ugrik egyet-kettőt csoszogó bocskorával. Ez az oláh zsukátya. Zalaegerszegen, az idei farsangnak a báljain, de hála istennek, csak az úgynevezett előkelők báljain, az előkelő társaságokban, a szalonban, a legünnepélyesebb hangulat idején, e furulya és az öles bot kivételével ezt a hopp-hoppos oláh zsukátyát tánczolják vala. Gondolom, azt tartják róla a tánczolók, hogy ez nagyon szép, mert ritka. A mai idegbolond embereknek az a logikájok van, hogy ami a legvadatb, a legotrombább, a legsivárabb, ha nemzetellenes is, ha a legkárosabb és leggyalázatosabb is, épen azért, mert ilyen: ritka, s minthogy ritka: felette szép és nagybecsű. Eszembe jut egy tanárnak a kérdése: Miért drága a gyémánt? Mert ritka, mondja a diák. Hát a fejér kutya... . a kertek alatt nem ritka? Az is drága ugye? Eszembe jut a fővárosias úgynevezett Adybandynak a költészete. Az is ritka egy alkotmány. Annak még a czime is igy kurjant felénk: Vér és arany. Ilyen összefüggés van ebben is: A zalaegerszegi Vendel czipőjének a sarka és Attilanak a hadi tudománya. Ez is értékes, mert ritka összehasonlítás. Ilyen nagy értéka van Zalaegerszegen az oláh zsukátyának is, s a fejér kutyaizének a ksrtek alatt. Mest ritka, Éa édes istenem! milyen gyönyörűséggel járják ifjaink a német czeppelit s a nyulóa polkát s még deresedő embereiak is a gyermekjátéknak való bizony már sületlen tranczia tánczoí. Hanem még ezekkgl sem elégesznek meg; Zalaegerszegen megtanulták már az oláh* zsukátyát is — a boszton mellett. A Horváth Laczi bandája Nagykanizsáról jött. Ott sincsenek oláhok. Hol tanulta ezt a nótát? Vagy ki adta neki ezt a kertek alatti ritka drága kincset? Vagy hogyan lopódzott ide? Csudálkozom, hogy Zalaegerszegnek íánvai és asszonyai, akik mind magyarok és mind műveltek, nem botránkoznak meg a magyar nótának-táncznak s a magyar Ízlésnek éa szellemnek ilyetén való elárulásán Bizony mondom néktek, van szűkség a magyar közművelődési egyesületre. Borbély György. Séta — jobbra. Irta: Tlvolt János. Tehát: sRévbe jut a hányt hajó! . ..« amennyiben Dr. Korbai Károly személyében uj kormányost kapott városunk! Szerény magam nem voltam ugyau az ó pártján; azonban szívesen meghajoltam a többség akarata előtt; — most azonban, ahogy székfoglalásakor hallottam dióhéjba foglalt programmját, kettős örömmel vallom én is polgármesteremül. Aggodalmam most még Í csak egy volna, s szeretném ha »Zala« t. laptársunknak igaza nem volna, a mi <or őt elnevezte »A jó polgármesternek,« mert nekünk nem j annyira »egy jó bácsira,« mint inkább egy erélyes, de igazságos emberre van itt szükségünk ! A programmbeszéd általános jó hatást keltett,