Magyar Paizs, 1907 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1907-10-10 / 41. szám

19u7. október 10. MAGYAR PAIZS 3 ból az agyongázoltak hozzátartozóit vigasztaljuk meg, mert evvel privilegízálnók a mostaninál is szabadabb eszeveszettséget\ Az utóbbi hetekben nem volt nap, a melyen egy-egy automobil szerencsétlenségről ne olvastunk volna; a legmegrenditöbb eset azonban azé az aradmegyei földesúré volt, a ki Aradra igyekezvén maga hajtotta kocsiján, egyszerre csak szemben találta magát egy őrülten száguldó automobillal a kiknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy az ijedő lovakat, az elfehéredő, tán a pillanatban kis gyermekeire, a feleségére gondoló s a gyeplőszárba kapaszkodó embertársat észrevegyék ; nem ! ők száguldottak akár a veszett eb, szélvészként surrantak tova, tán épen Bécsbe, az oezi klubba, egy kártyapártira; nem gondoltak a következő pillanatban szétroncsolt fejjel, holtan elterülő emberre, halálosan megsérült kocsisra és a magas töltésről lezuhanó s rögtön kimúló lovakra.*.. Mit nekik ember!? Ők nem emberek, ők automobilisták! Egy kalanddal több vagy kevesebb: köd előttem, köl utánam. Tova iramodtak mint a gonosz lélek ; máig sem tudják kik voltak !! Ehez hasonló eset napirenden van: nálunk? Nem, az egész világon ! A tömeggyilkosok hatvan kilométer sebességgel indulnak rohamra s a jól végzett munka után, száz kilométeres erővel iramodnak tova! Volt, — nincs! Még aki látja őket, sem lát egyebet, egy kavargó, forgó porfelhőnél!! Ilyen formán irja le a költő a boszorkánytánczot!... Ma holnap a »TöfT-Tö(l'« mániának több áldozata lészen, mint akár az áldásos vasútnak! Mégis, avval a külömbséggel, hogy ennél hamar nyakon lehet csipni a szerencsétlenség okozóit! De azért: Éljen az egyenlőség!! Hát hiszen azt is tudjuk, hogy a párisi, berlini gépkocsi versenyeken, a hol hat-hétszáz ilyen őrült kucséber szokott megjelenni, maguk közül is áldozatokat szed a Töff-TöfT, a mi hogy minél nagyobb mérvben sikerüljön, kívánatos volna ugy a közbiztonságra mint a polgárok testi épségére nézve!... De addig is, a mig a nagyurak ilyetén módon teljesen kiirtják egymást, mégis szükséges volna, hogy ez az uj fajta sszegény legény* állapot némileg korlátoztassék. Ha egy községben veszett kutya jár, igyekez nek azt lebunkózni s elrendelik, — egész helyesen, — az ebzárlatot! A veszett ebet ártalmatlanná tenni: emberi kötelesség! Ha valaki ellenem támad, életemet, testi épségemet, vagyonomat bántani akarja, a törvény fölhatalmaz az önvédelem jogával! Ennek kritériuma: Erőszakot az erőszak ellen! Ha tehát azt látjuk, hogy az állam nem akar, nem tud bennünket a veszett autóm bilisták ellen (Mert, csekélyszámban vannak ám normális gépkocsizok is . . .) megvédelmezni, nem akar olyan, a gyakorlatban beválló rendelkezést hozni, hogy az ilyen tovairamodás lehetetlenné legyen téve, akkor védjük meg magunkat önmagunk ! Erre nézve ugyancsak megadta az útmutatást, egy — automobilista ! A »Pesti Naplót szeptember 24 iki számában emlités van téve egy automobil szerencsétlenségről, a melyben a főszerepet egy főhadnagy já'szotta, aki autójával a Dunántulra kocsizott és Érdnél belerohant a hetven kilométer sebeséggel járó hatalmas gépkocsi a vasút sorompójába, a mikor is a véletlenen mult csak, hogy nem gázolt rajta keresztül a fiumei gyorsvonat! A mikor a főhadnagy látta a nagy veszélyt, a mely őt fenyegeti, előrántotta zsebéből hétlövetű revolverét, s abból háromszor egymásután rálőtt a . . . az automobilra'' nem ; a gyorsvonat lokomottvjára! A mozdonyvezető észrevette a lövéseket és a főhadnagytól alig néhány méternyire megállította a gyorsvonatot! Ugyancsak egy szusz alatt elmondja az illető lap, hogy Nagybecskereken meg egy ügyvéd gázolt el egy szerb fiúcskát, a kinek — szegénynek ! a gép kerekei a baloldalát teljesen összeroncsolták ! Nos, tisztelt kocsin, lóháton, ökörszekéren, bicziklin és gyalogjáró polgártársaim, ezzel aztán meg volna adva az oezival való agyongázoltatás ellenszere! Hatlövetű lovassági revolvert és három-négy lövést nekik! Mert ugyebár, az is csak véletlen volt, hogy a három golyó közül valamelyik nem találta a mozdonyvezetőt, vagy fűtőt?! Egy ilyen kaliberű golyó a mozdonyon levő üvegablakon is keresztül hatolhat! Mert mi késztette az illető főhadnagyot a háromszőri lövésre? Az élethez való ragaszkodás, az önfentartás ösztöne! Ő szembe került egy, az ő gépjénél is hatalmasabb szörnyeteggel, s talán épen neki is felesége és gyermekei jutottak eszébe és — lőtt!! Mindenesetre kevesebb joggal lött ő, mint lőhetett volna, — teszem föl, — az az aradmegyei szerencsétlen földbirtokos! Mert, hogy ó fenti eng automobiljával, hogy rögtön a halálfia lesz, az a jóravaló mozdonyvezető a sötétben nem láthatta; nem is gondolt arra, hogy hiszen őt valamelyik golyó találhatta volna is, hanem megállította a gyorsvonat mozdonyát; az az aradmegyei földbirtokosnak ijedező lovait, önmagának kétségbeesett erőlködését azonban látniok kellett az illető gyilkosoknak, mégsem volt bennük annyi emberség, hogy gépjük gyorsaságát mérsékeljék avagy, hogy megálljanak; de még annyi sem, hogy hátra nézzenek s lássák az okozott szerencsétlenséget' Mert bár nem tudom miféle fajzat vezette azt a gépet, de azt a minden emberi érzésből kivetkőzöttséget róluk sem merem föltételezni, tngy ámbár látták a halva elterült embert, a jajgató kocsist és mégis tova iramodtak volna! Ezeknek akkor kevés volna a halálbüntetés is! Oh, kétségtelen, vannak azért humánus, (?) gavallér automobilisták is, a kik nem iramodnak tova, hanem — milyen megható! fölszedik az illető agyongázoltat a sárból és önkezűleg segítik be a megszelídült oeziba és viszik be szegényt a — kórházba! Már bocsánat, ez csak — valami!? Ki meri azt mondani, hogy itt nincs Egyenlőség!? Testvériség/? Sőt olyan esetről is tudok, a mikor az illető milliomos a kórházi költségeket is magára vállalta! Ki m« ri azt mondani, hogy ez nem a legfáinabb jogrend/? Az egyikét elrendezi a bíróság, a másikét a bugyeláris! Node, miután nincs kizárva, hogy ha — az embereket arra biztatom, hogy hatlövetű revolver s háiom-négy golyó az oezistáknak, hogy ilyen formán engem is elrendez a bíróság, én tehát mindenkire ráhagyom, hogy hasonló esetben cselekedjék kiki belátása szerint. S ha mégis ugy lesz, hogy a társadalom kénytelen lesz revolverrel és doronggal fölfegyverkezni, ám akkor vessenek magukra a tisztelt oezisták, mert ezt a reakcziót az ő végtelen és féktelen eszeveszettségük okozza! Azaz, hogy nem kevésbbé okozója lészen annak, kormányunk nemtörődömsége is, mint a kit nem mernek a halaim-sok és legfőbbhatnlmasok hangya fészkébe, nyúlni, nem merik őket száguldozó kedvükben megzavarni, nem merik őket alaposan kioktatni arra, hogy bár szép, nagyon szép találmány a gépkocsi, gyakorlati hivatását azonban nem az emberek kéjgyilkolása képezi! Ha azok az urak okvetlen 80 és 100 kilométer sebeséggel akarnak utazni, üljenek a síneken s igy magántulajdonon járó express vonatokra! Az emberiségnek legalább egy részét azonban engedjék természetes halállal kimúlni . . . A kormány pedig gondoskodjék az állampolgárok testi épségének megoltalmazásáról! Vessen ki öt-tizezer koronás é/i adót minden luxus, vagy úgynevezett verseny oezira; rendelje el, hogy az országban szerte száguldozó automobilok — még a külföldről jövök is, — legalább is egy méter nagyságú számokat kapjanak, a számok ugy legyenek a gépre erősítve, hogy messziről meg'áthatók legyenek és hogy ne lehessen azt e^y egy aeyongázolás után levenni; rendelje el, hogy az országutakon a legnagyobb sebesség 20—25 kilométer lehet, ijedős lovak, marhák láttára ne tülköljenek, a mitől méginkább megvadul az állat, hanem tessék nekik szép lassan haladni, vagy a körülményekhez képest megállani, esetleg leszállani, a gép elé állani s az állatodat biztosítani! (Ha ugyan lehet abban a csúf maszkarában biztosító hatást elérni!?) Igy aztán majd nagyobb rokonszenvet élveznek az illető kiváltságosok és nem leszünk kénytelenek azt a bizonyos forgópisztolyt használni 1 Tudom, a gépkocsi még csúfabb lenne a nagy táblától; de inkább legyen a kocsi csúfabb, inkább érjenek be az urak egy órával később a baccarathoz, semhogy a mi oldalbordánk csufuljon el! Nagy utakat tevő, az országon keresztül-kasul száguldó oezik köteleztessenek egy-egy ilyen utat valamely hatóságnál bejelenteni, megjelölvén az útirányt ; a csendőrség pedig a lehető legszigorúbban őrködjék ezen szabályok megtartása felett! A ki pedig ismételten embert gázol, attól az egyéb szigorú börtön büntetésen kivül, vonassék meg az oezizásra való engedély! Igy, ilyenformán radikálisan kell azokkal a jó urakkal elbánni! Mi bürgerek pedig mutassunk az uraknak jó példát, s a ki közülünk bicziklin jár, az ne higyje rögtön, kogy automobilon ül s most már neki is szabad az eszevezett száguldozás! Mert e tekintetben is kaptunk egy utmutatást, a mi esetleg ragadós lehet; Budapesten az Andrássy uton nagyszerűen elgázolt egy kerékpáros egy gyalogjáró földi halandót, egy pillanat müve volt, s a gyalogos balra s a kerékpáros jobbra zuhant la a földre, a kerékpáros azonban gyorsan fölugrott és á la automcbdisták, el akart illanni; a gyalogos azonban még gyorsabban fejbe vágta botjává" a mire aztán a mentők szerepe következett. Bevitték a biczit a kórházba . . . Valaha magam is szenvedélyes kerékpáros voltam, történt, hogy egy kanizsa—keszthelyi utamban hússzor is leugrottam gépemről ijedős lovak miatt; nem is volt e tekintetben soha kellemetlenségem; azt azonban számtalanszor tapasztaltam, hogy ha a legszelídebb, a legjóságosabb ember bicziklire ül, hát szinte átváltozik, egyszerre aristokratikus allűrjei lesznek! Hát lehet azon csudálkozni, hogy az autlerek földöntúli lényeknek képzelik magukat?! Észre kell tehát őket téríteni, de alaposan. Aki pártolni, erősíteni akarja a magyar ipart, az becsülje meg a hazai szövőszékeknek egyszerű, de jó munkáját s ne vásárolja a mi megkárosításunkra a bécsi férczeit rongyot. Október 6. Ünnepi beszéd, tartotta a „Zalamegyei kör"-ben ifj. Klosovszky Ernő, a kör elnöke. A bilincsek széttörtek, az akasztófák elporladtak, a golyókat megette a rozsda s a szemekből felszáradt a könny. S bár az idő elvégezte ezt a munkát, a nemzetnek nagy fájdalmát nem tudta csökkenteni. Összejövünk, hogy emlékezzünk! Hogy emlékezzünk azokról a nagyokról, akiket a nemzeti géniusz teremtett. Vonjuk széjjel a fátyolt s nézzünk rajtok végig. Emlékezzünk arról a 13-ról, arról a 9 röl és 4-ről! 60 évvel ezelőtt kezdődött az a nagyszerű legenda! Milyen varázshatalomnak, az eszmének mekkora erejének kellett lennie, hogy e hon széles mezőin annyi és oly igazán elszánt kebelben a hazáért dobogjon a sziv. Megmozdult a magyarok földje. Az ifjúság, a férfi nemzedék, az öregkor vitézei együtt, egyért, a hazáért rajongtak. Ez az első képe szabadságharczunk nagyszerű legendájának. Igy kezdődött az a fényes álom, amely a nemzetnek üdvösséget igért. S ki tudja, hogyan végződött? Nem tudhatja senki, mert hisz szabadságharczunknak még ma sincsen vége.A gondolat, a szó, a sajtó, az egyesülés szabad ugyan, de szabad é a nemzet? S szabad lesz é annyira, mint 1848 nak fényes álma álmodta? Már annyira bizonyították vérbetükel a magyar haza létének ezt az elengedhetetlen postulatumát s még máig sem értették meg azok, akik a magyarok szabadságát csak könnyen hervadó virágnak hiszik s azt gondolják, hogy ma van pompájának teljességében. S ha a magyarok bonyolítása határtalan is, okt. 6. ikán mégis fel kell, hogy szakadjon az a sok keserűség, ki kell, hogy törjön az a sok panasz s fel kell a nemzetnek emelni azt a fátyolt, amely eltakarja dicsőséges harczunknak legnemesebb fájdalmát, amire a legsötétebbet szeretnék ráhúzni azok, akiket megakar vakítani az ő nagy hazaszeretetüknek, lelkesedésüknek magasan lobogó lángja. A szemekből kiszáradt bár a könny, de viszszagondolva arra az időre, amikor széles e hazában csak rablánczokat kovácsoltak s bitófákat faragtak, felcsillámlik okt. 6. ikán újra és újra. 58 éve ennek s mintha a haza iránti forró szerelem csökkent volna s mintha az a nagy lelkesedés veszített volna nemes tüzéből, de bármint volna is, sohasem érezzük magunkat anynyira magyaroknak, mint október 6 ikán. Az aradi sírhely a hazaszeretet oltára, ahonnan annak az igéit halljuk hirdetni s ezt az igét, az eszme erejébe vetett törhetetlen hitet tán sohasem érthetjük meg jobban, mint okt. 6 ikán. Október 6 ika, te csúf valóság! Mennyi igaz szívről tettél te tanúságot! Damjanics s ti többi istenek nem akarlak benneteket dicsőíteni! A gondolat, mely halálotokról emlékezik, magában felmagasztalóbb, mint tetteiteknek hosszú regéje.