Magyar Paizs, 1907 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1907-01-03 / 1. szám

1907. január 3. MAGYAR P A I Z S fakult szálról. Nincs már bennük élet. Elvitték már kincsüket is, — a szép kukoriczafejeket. Megvannak halva. Megvannak ékességeiktől fosatva. Most már csak a serlót: — a temetést várják. Az útszéli nyárfák még zöldek, de susogásuk Rár olyan bús, mintha csak ők is a mulandóságra kívánnák figyelmeztetni a járókelő embereket Még zöldek, de már könnyen eleresztik a szép szivalaku leveleket, — féltve őrzött büszkeségüket. Nem kell hozzá sok, — csak egy ki* madárka szálljon rájuk. Minden, — de minden pusztul. Miska megsokalta a hallgatást. Ugylátszik örömet akart szerezni, mert egy jó növendékünk sorsával hozakodott elő. A fiu közös tanítványunk volt. Az abcz-ót ő ismertette meg vele, a fundamentumot ő készítette. Én má>- csak a falat építettem rája, a tetőt pedig egy letenyei kartársunk csinálta. Kitűnő tanuió volt. Már az első óv végével tűrhetően beszélt magyarul, most meg ha hallja az ember, — ha nem öltözködnék muraküziesen, könnyen tul a murainak hinné. Az atyja jómódú, — tanítót becsülő, — fölvilágosodott ember. A gyermekét illetőleg minden tanácsomat megfogadta, — (igy került el Letenyére is, hogy egy kissé ismerje meg a magyait) csak egyet nem. Hála Istennek, hogy nem fogadta meg. A gyermek ugyanis amint hazajött Letenyérő!, elhozta hozzám a bizonyítványát megmutatni. Igen szép bizonyítvány. El is mentem az apjához, hogy taníttassa a gytimeket. Éidemes lesz mondtam, mert amellett, bog® kitűnő eszű, — még szorgalmas is. Az, apa elgondolkozva nézett iám s csak annyit mondott, hogy majd megbeszélik a dolgot az anyjukkal. A következő vasárnap a kis és nagy mise közt bejött az atya lakásomra és beszámoit a családi tanácskozmányról. „Nem adom a Matyi gyereket felsőbb iskolába tanító ur, — mondta az ember — van egy kis birtokom, igaz ugyan, hogy vannak is hozza elegen, de ha olyan jó magaviseletű és törekvő lesz a üu mint eddig volt, odaadom még Olaszországba is a nyelv végett, legyen belőle lósenzál, mint a bátyjából." Akkor bántott nagyon, hogy kedvencz növendékemből nem lehetett gynanazista, — de most Sí ülök. Különösön örülök azóta, amióta egy zágrábi klerikussal hozott össze a dolgom. Hátha még 8z én eminensemből is ilyen haiaáruló lehetne. Nem lehetetlen. Hiszen az a fiatal ember is ei7

.es, szorgalmas fiúcska volt. Szegény boldogult Buday Sándor mennyit dicsélte. És most mi lett belőle! Hat évet töltött magyar középiskolában (Keszthelytn, Nagykanizsán) azért mégis, mikor már hosszas vitatkozás után — magamból kikelve azt kérdeztem tőle: „Hát hová lettek önből fi tal barátom Petőfi, Kossuth dicső alakjai, kiknek képét reményiem a nagykanizsai, keszthelyi tanárok lelkebe vésték," — azt felelte: „Petőfi, Kossuth?! — majd megirják önnek a horvát lapok, hogy azok mik voltak ? Én meg másképen mint horvát nem érezhetek, mert engem is horvát anya szült." (Itf született muraközben.) Megint csak azt mondon hála Istennek, hogy az a tisztességes ember nem hallgatott rám. Talán még Matyitói is rettegnem kellene. Félnem kellene attól, hogy vissza jön Zágrábból, mint horvát érzelmű káplán, hogy Isten igéje helyeti a konkolyt hintse. Elmondtam Miskának Matyi fiunk jövőjét. Megnyugodott benne. Jobb lesz, ha idehaza marad. Szemünk előtt nő föl. Egykor erősségünk lesz. Mintha azok a nyárfák is megnyugvásukat akarták volna kifejezni, nagyokat bólintottak hosszú ágaikkal. Hidegebben kezdett fújni az esti szellő. Hazafelé vettük utunkat. Megint csak hallgattunk. Nem mert már az én jó Miska barátom semmivel sem előhozakodni, mintha csak tudta volna, hogy én minden vidámlárgyu dologból szomorú epistolát csinálok. Szathmáry Sándor néptanító. A tulipánt-iskola. Három ujságczikket olvastam a napokban a tulipánról. Szépségre, jóságra versenyeznek egymással. (A negyediket azon közben irta Németh Elekné azoktól függetlenül a mai számunk elejére). Gőcze Sarolta irta az elsőt. Idézek belőle egynehány sort: „Érvényesitenük kell, úgymond, a nemzeti szellemet az egész vonalon; ki kell szorítanunk az idegen szellemet családi körünkből, társas életünkből, szórakozásainkból, a gyermekszobából, mindenünnen, a hová az befurakodott s ahol az a nemzet életerejét elszívja. Meg kell védenünk a magunkét, legyen az iparczikk, földünk termése, a magyar kéz, a magyar elme alkotása, vagy a magyar lélekből kisarjadt dal, játék- kedvtelés, kedves, régi megszokás és hagyomány. Mindent meg kell védenünk, a mi magyar, mert az forraszt bennünket egybe érzésben és gondolatban. Ne kicsinyeljünk semmit; cseppekből áll az óczeán és homokszemekből az évezredekkel daczoló szikla. „Az a baj, hogy nálunk a nemzeti lelkiismeret alszik, oly mélyen alszik, mintha már meg is halt volna — lefolyt évtizedek bűnös hatalma lassú méreggel bódította el, — de talán még nem halt meg igazán, talán csak tetszhalott'?! — ébresszük fel! próbáljuk meg legalább az élesztési munkát, mi mindannyian, kik ébren maradtunk!" Dr. Kalmár Antal irta a másodikat, mely erősen reflektált az elsőre. Egész czikk mintegy azt mondotta : Hiába beszél asszonyom, társadalmilag nem tudjuk megteremteni azt, amit államilag nem tudunk, vagy nem akarunk megteremteni. És ebből a hangból sokan pessimismust, reménytelenséget, lemondást olvashatnánk. Aminthogy van is benne nagy sötét fájdalom és keserűség és guny. Reménytelenséget és lemondást én nem olvastam belőle. De olvashattak sokan. És olvasott Gróf Teleky Árvédné, aki a harmadik gyönyörű czíkket irta. És irta Dr. Kalmár Antalhoz, hogy nem szabad kétségbeesni, sőt most kell igazábban reményteljes munkához látni. És csodálkozik, hogy olyan »perzselő radikális sovinista magyar® is, mint Kalmár Antal, ilyen lehangoltsággal beszél. Idézek egy jó részt a szóplelkü Grófnő írónak a czikkéből: ,,Ma, midőn oly nagy rázkódtatások után a nemzeti öntudat itt-ott ébredez és midőn annyi a tennivaló nemzetünk jövőjének érdekében, ma nem a kétkedés, nem a csüggedés hangjára van szükség e hazában, tegyük meg a helyett mindannyian, amit csak tehetünk a nemzeti ügy szolgálatában és hagyjuk a kisbitüséget a gyáváknak és rosszhiszemöeknek, kik ezzel mentik föl magukat polgári kötelességeik teljesítése alól. Mindazok tehát, kik nem azért tűzték fel a tulipánt, hogy azt csakhamar, mint egy divatból kiment csecsebecsét ledobják, de hiven és kitartással viselik, mint nemzeti eszményeink szimbólumát, vállalva az annak viselésével járó hazafias kötelességeket, azok ne csüggedjenek, de legyenek büszkék arra, hogy úttörői lehetnek a bármily nehéz küzdelmek árán megvalósítható nemzeti megújhodásnak. A küzdelemben a remény ad erőt, nem a lemondás, ma pedig újra küzdelem folyik, nemcsak külső elleneink fenyegetik folyton szent nemzeti törekvéseinket, de fájdalom, saját véreink között kell harczolnunk a magyartársadalmat fojtogató közöny, gyávaság, hazafiatlanság ellen. Ne takargassuk a valót, szomorú valóság tárul szemeink elé, látnunk kell, hogy a nagy és kis nemzetek soraiban a mi hazánk az a gyászos és egyetlen példa, ahol a társadalom gúnyolni kicsinyelni tudja legszentebb nemzeti eszményeit, vagy azok iránt teljesen idegen. A Dr. Kalmár Antal ur czikkében, vagyis inkább az emberben nem szabad reménytelenséget látnunk, még kevésbé reménytelenségre való tanítást. Gzikkét inkább a fájdalom s az a keserű guny sugalmazta, hogy mi itt a tömegek társadalmaiban küzdelmet folytatunk az alkoholizmussal szemben, és oknélkül küzdünk, ha még a kormányokkal szemben is küzdenünk kell. Mert kivált z elmúlt időkben a kormányok mintha termelték volna az idegen kocsmárosokat — szaporították a pálinkás korcsmákat — hogy több legyen az adójövedelem. Az a keserű guny sugalmazhatta, hogy példánakokáért Hegedűs Sándor volt miniszter ur, ezelőtt hét esztendővel a társadalomba dobta az eszmét, mint követ a tóba. A magyar iparpártolásnak a kövét dobta a társadalom tengerébe ; mintha átadta volna nekünk a saját kardját, hogy mi küzdjük ki helyette a diadalt ; és a kormányok máig sem csináltak külön vámterülettel magyar ipart. Holott az ők dolguk s akkor nincs szükség nagy küzdelemre. Én ezt olvasom ki a Dr. Kalmár czikkéből. De akár van benne resignaczia, akár nincs: annál nagyobb értékű a Gőcze Sarolta és Gróf Teleky Árvédné felszólalása, s mellettök Németh Eleimének e mostani czikke, kik mai nemzeti küzdelmünkben mint egy-egy orleánsi lány mennek az ütközet élén s lelkesítő szavaik csatadalként hangzanak, hogy senki mást se fogjon el a lemondás. Arravalók e nagyasszonyoknak izzó beszédjeik, hogy a nemzetet kitartásra tanitsák. Pártjukra kell államink. Elveiket el kell fogadnunk. Ezer esztendeig a magyar csak grammatikát tanult a némettől. Pedig némettől és angoltól a kitartást, a helytállást kell megtanulnunk. Kitartósság nélkül a sangvinikusság nem ér semmit. Láttuk a büszke magyar hadvezérnek vérmes rohanását Mohácsnál s egy ország sülyedt utánna. De ha kitartóak vagyunk, nincs miért busulnunk, ha tulipánt-háborúnk első összecsapásánál 70—80 millió kárunk van. S felette bánkódnunk a miatt sem kell, ha egy időre egy kissé meglanyhult a harczi kedv. A visszavonult hadsereg talán csak uj erőt gyűjt. Csupán a tábort nem kell elhagyni s az őrtüzek ne alugyanak ki. S a társadalomnak e táborozása alatt szüntelen fülünkbe zengje énekét az uj idők dala. Míg pihenünk, ébren legyenek a krónikások, hírlapírók, a mai kornak e csácsogó igriczei s alvás közben is az őrtüzek mellett énekeljék fülünkbe tulipántharczunknak gyújtó kuruez nótáit. De nemcsak az volna a baj, ha lehangoltságot olvasnánk ki a Kalmár Antal czikkéből ; az is baj volna, ha azt olvasnók ki, hogy hiába Küzd a társadalom tömege a nemzeti eszméért akkor, amikor a vezetők, a kormány-férfiak ellenkezőt csinálnak. Nem hiába! A kormány-féifiu fej a nemzet testén ; kalap a fejtetőn. Görbe derékon nem állhat magasan a A czég jó hírneve A ceég jó hírneve I' J. ezim-, templom- ós szobafestő, épület- ós butormázoló mester Nag;y-]s:arLÍzsán, JETŐ-TJ-T, 11. —— .10-52 év óta iiuerates. EHvallalok jutányos árban, a legmodernebb kivitelben, a legjobb munkaerőkkel ellátva, minden idó's;akban

) bárhol, bármilyen e szakai 'ba vágé rnutkát. — Tervrajzokat és költségvetéseket tetszés sze.-inti időre küldökév óta ismeretei-