Magyar Paizs, 1906 (7. évfolyam, 1-51. szám)
1906-03-22 / 12. szám
VIB. év, Zalaegerszeg, 1906 márczius 22. 12. szám. £)6fi*até«i ár : örr« 4 koroaa fél érr* 2 korona. *itfy»d érr« 1 kor. Sfyai iiám 8 fillér. Hirdetések dija megegj-ezés szerint Xyilttér sora 1 kor Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wlassics-utcza Alapító és főmunkatárs: BORBÉLY GYÖRGY. Felelős szerkesztő: Z. HORVÁTH LAJOS L^EG-JEEEJSTIIK: Ü E T E EZ É 3SJ" T CST^TÖRTOEÖIN" ESTE. Feszty Árpád indítványa. Azt szeretném én, ha Magyarországon a zenében, költészetben, építészetben, szobrászatban, festészetben, — és a többi iparművészeti iskolákban: kőfaragásban, faíaragásban, agyag gyúrásban, hímzésben, szövés fonásban, csipke verésben, gyékény-kosárfonásban le a legkisebb rendű mesterségekig olyan emberek volnának az iránytadók, utatmútatók, mesterek mint pl. Seprődi kolozsvári tanár zeneértő, és Feszty Árpád hires festőművész. Nem annyira azért, hogy ezek az urak nagytudásu, nagy szellemű emberek, hanem azért, hogy éplelkü, jó izlésű emberek, és legfőkép azért, mert nekik magyar leikök van. Onnan jut eszembe ez a kívánságom, hogy szombaton este Feszty Árpád felolvasást tartott Pesten a Fészek cz.^ művészeti körben. Felolvasást tartott pedig a magyar ipar pártolásáról és a magyar iparművészet fejlesztéséről. Tiszteletet érdemel már maga a tény, hogy a művész leszáll az egyszerű mesteremberek viiágába, az anyagi, prózai világba, a gyakorlati életbe. A nemzeti ügy érdekéért hazafias lélekkel gondolkozik az üzleti ügyekről is. Azt mondia egy levelében, hogy közönséget kell teremtenünk a magyar ipar számára, s magyar ipart kell teremtenünk a közönség számára. De tervezett társadalmi akcziójában többet is akar ennél. Nemcsak sok magyar fparczikk kell; hanem jó iparczikk kell. ízléses. Emberileg jó izlésü, szép érzékű iparczikk. Legtöbbet, legszebbet és legjobbat kíván pedig Feszty Árpád akkor, mikor azt kívánja, hogy az >kba a magyar iparczikkekbe a magyar Géniusz lehelje az o lelkét. Hogy ott legyen, rajta legyen, benne legyen a magyar jelleg azokban a magyar munkákban. E hármas eszméjét ugy gondolja megvalósíthatni a szerző, ha Magyar Nemzeti Iparfejlesztő Társulatot alakítunk. Ez a társulat valóságos akadémiája lenne az ipari és iparművészeti kérdéseknek, valóságos parlamentje lenne ipari és közgazdasági fejlődésünknek. Közbül állana ez az akadémia a közönség között s az ipari munkások és művészek között. Tagjai lennének onnan is, innen is, ép izlésü emberek, és nemzeti lelkületűek. A Társulat — gondolom — hatást fogna gyakorolni a társadalomra és a magasabb hatóságokra, hogy az országban szanaszét ott ahol szükséges és alkalmas, kellő számban bizonyos fajtájú ipariskolák, vagy iparmüvészetiiskolák állíttassanak; ott ahol szükséges és alkalmas, kellő számban bizonyos fajtájú gyárak, vállalatok, műhelyek létesüljenek; kellő számban megrakva műhelyt és iskolát magyarszivü, magyar karakterű emberekkel, időt, helyet és alkalmat engedve nekik, hogy eredeti ősi tehetségük kifejlődjék . . . Hogy istennek ez a pazar ajándéka, mely ezt az országot nehézzé teszi — kőben, vízesésben, lüben-fában, állatban és emberben a disznóserte hulladéktól a zerge szarváig s a ló serényétől az ember találékonyságáig, hogy az a sok lomha tömeg ne maradjon csupán a szelek játékának . . . Özönnel jő a gondolatom. Az örömnek, a dicsőségnek és a büszkeségnek a gondolata, vegyesen a bánatnak és szomorúságnak, a haragnak és a fájdalomnak a gondolatával. Milyen szép ez a föld, ez a mi földünk! Milyen gazdag! Embert sem teremthet silányat, koldust és rongyost, éheset és butát. Gondolom. És mégis milyen szomorú gyász van ezen a földön, e;;en a mi földünkön! Szkútáriban török sapkát veszek; Londonban a Tower bridge-t kapom meg legalább képben; Kölnben, Strassburgban, Milanóban saját hires templomaikat festik, fényképelik le az utazó számára; Párisból az Eifeltorony képét hozom haza; Veienczében hajós képeket vásárlók. Hát Zalaegerszegen mit veszek'? A hires raillennáris gimnáziumnak a képét esztendőkig kell sürgetnem, mig egy képes levelező iapot kapok, n^lv-en a főgimnázium rajta van. Van azonban a boltokban, ezerszámra van a képes levelező lap, melyekre rá van festve a háromezer éves görög isteneknek operette figurájuk, a Grátiák kurta szoknyában, egy-egy afrikai majom, a bódeni tó s a linzi orpheumnak a hősnője: de már a Csány László képét, oknélkül való dolog, nem is keresem, olyan itt Zalaegerszegen nincs; sem a Balaton képe nincs. De hogy visszatérjek a Feszty féle Ízlésre és karakterre, az az akadémia féle társulat gondoskodnék arról, hogy az ország közepén, a szinmagyarból ki n; pusztuljon a magyar jelleg; a határszéleken pedig, ahol már meglehetősen kipusztult, lehetőleg térjen az vissza. Mert igen kipusztult itt kérem a masyar jelleg; sőt még az emberi izlés is összevissza boronálódott. Azt nem mondhatnám, hogy egészen uémetes jelleget vett fel itt a nép. Nem, mert nem Németországnak vagyunk a határánál. Ausztria mellett vagyunk. Ausztriában pedignincs nemzet, hátjelleg sincs. Ajellegtelenségnek ezt a karakterét vette magára ez a mi nyugati ország-részünk. Hogy jó hasonlatotcsináljak, olyan ez a nép-kép, mintáz andráshidai szegény „Garibáldi" aki czilinder kalapban és mezítláb jár, s ez sincs megmosva. Ennek a lakosságnak, legalább is 2/3 résznek, a ruházata, a hány darab, annyi fajtából, a legkülönfélébből és annyi formában van összeállítva. A szegény falusi nép egyik kezében botot, másik kezében esernyőt visz, persze stájeri esernyőt. A stájeri vigécz rá disputálta szegény népünkre, hogy urasabb lesz ugy, ha esernyővel jár. Nem is kanász, ha esernyője nincs. Ha bejön a téli vásárba ez a mi népünk, nagy hideg van, hát betakarja az ökrét egy — abroszszal. Hát a lószekér elé mit fog? Egy nagy rudat s egy kis lovat. És ez a két dolog egymáshoz ütődve húzza a szekeret. És igy van ez a Yogesektől egészen, de hála Istennek, mégis csak Nagyváradig. Nem szegénység ez kérem, hanem Ízléstelenség. Bécsben láttam egy hármas fogatot: egy petrezselymes szekeret húzott egy hámba fogott telién, egy madzaggal felkantározott kutya, és egy pápaszemes vén asszony — hárman. Sokat tanultunk Bécstol. Természetes tehát, hogy a szüiházjmj/rs inkább az Vv ,eperettet szeretjük. De a megfelelő stílust megtaláljuk az előkelőbb üraknál is. Uri házaknál több helyen a szoba fala fel van ékesítve japán és kinai legyezőkkel, amelyek papírból készülnek \alahol Stiriában, hol, s ko onákért ár.ulják a piaczi országos vásárokon. A vendégszoba (sálon) asztala tele van rakva éktelen dísztárgyakkal, apró csecsebecse gyermekjátékokkal. Gyermek ugyan nem játszhatik vele, mert törékeny cserépből és gipszből van ; használni nem lehet, mert gyermekjátéknak van szánva, (melylyel ugyan senki sem játszhatik). Hát disz, hogy gyönyörködjünk benne. De micsoda kedvet találhatunk egy u jjamnyi cserépedénynek a nézésében vagy ki az istennyila tud gyönyörűséget találni abban a gipszből faragot malaczban, mely a széken ül s veri a két fenekű dobot? Mi köze van a disznónak ehez a harczi, vagy reudőri szerszámhoz ? Ott van az agyag-csizma is, ivó edényt utánozva, melyből sört szokott inni a német ember és még akinek gusztusa van inni a —- csizmából. Ilyen diszességek ékeskednek a mi szobáinkban. Ilyeneket tanulunk a müveit nyugottól. Ilyen Ízlésre édesget minket száz meg száz külföldi gyár s ilyen Ízlésre kényszerit minket ezer meg ezer külföldi kiabáló vigécz. Igen nagy jelentősége, értéke és szükségessége van tehát a Feszty Árpád felolvasásának, hogy teremtsünk magyar ipart, s adjunk neki magyar karaktert, de legalább is emberies ízlést. S azért mondám írásom elején, hogy szeretném én, ha azokban az iskolákban, műhelyekben olyan magyar lelkek volnának az utmutató mesterek, mint amilyen magyar lélek Feszty Árpád is. Borbély György. Felhívás a magyar nőkhöz. A magyar ipar védelme. A Magyar Védő Egyesület női osztálya a következő lelkes, hazafias hangú szózatot intézte a magyar nőkhöz : Szólunk azon magyar asszonyokhoz, kiket magyar otthon nevelt, akik magyar férfiak hitvesei, azokhoz szólunk, kik imádják a magvar ég színét, a magyar föld virágát és lelküket zsibongó fájdalom járja át, valahányszor magyar emb r kivándorlásáról esik szó . . . Szólunk őszintén, bátjan, szivünk sugallata szerint, vajha velőtökig és azivete'kig hatna, örökre megragadna e szó, ti magyar nők ! Egy édes, mélabús érzés székel a magyar nő szivében, ez honának szeretete. Más nemzet leánya hasonlót nem éiez ; vannak egyebütt is honleányok, büszkék, hűen érzők, de más az. A mi szivünk honszerelmét megszentelé a százados
