Magyar Paizs, 1906 (7. évfolyam, 1-51. szám)
1906-09-06 / 36. szám
Kirándulás Sümegre. Irta: Németh Elekné Andaháíy Irene. Rég tei vezett sümegi kirándulásunkat tehát végre nyélbe ütöttük s bár az idő nem volt kedvező, amennyiben erős északi szél fújdogált, moudhatom : mégis kedves benyomásokkal telestele lélekkel tértünk onnét vissza! Ritka város dicsekedhetik annyi nevezetességgel, annyi érdekességgel és látnivalóval, mint épen Sümeg. Fekvése kies, mert amig egyfelől termékeny lapály, másfelől lankás szőlőhegyek öve ik, addig közvetlen a házak tömegéből emelkedik ki a roószhegy kupalakja, melynek tetején messziről láthatók az egykor erős és fénves püspöki várnak megmaradt romjai Amint ezt a vasuké 1 jövet először megpillanthattam : valami titokzatos vonzóerő szinte odabillincselte tekintetemet. Tetszett a vidék, érdekelt a város is, de szemem újra és újra a magasba tévedt, hol serény képzeletem a romok csonka maradványain villámgyorsan építette fel az egész várat ugy, ahogy egykoii fényében ós egykori erősségében büszkén uralhatta az alant messze elterülő vidéket. Lázas vágy vett erőt rajtam, amint szemeimmel méregetve a hegy meredek oldalát sejtő lelkem eleve élvezte miudama szépségeket, melyek a touristára várakoznak odafent . . . Minden megmaradt emléke az elmúlt időnek, minden régiség valami különös, valami megne vezhetlen hatást gyakorol reám. Néhány pillanatra elsüljed körülöttem a környező világ, átválzozik a jelen s fellebben előttem a mult időknek rejtelmes fá'yola. Ünnepélyes hangulatba ringatja lelkemet s valami álomországi mesevilágban érzem magamat. Sümegen pedig lépten nyomon valami történelmi emlékbe ütközik az ember. Még a levegőben is rgy nevezetes múltnak a szellemei lengenek . . . Ódonszerü bástyák köz pébol félig elrejtve kandiká'ó takaros kis házak, lőréses donjonokkal ellátott tekintélyes, régi kúriák, borostyánnal borított romladozó falrészek, rejtélyes ablakszerű nyilasokkal, hatalmas kőkerítések, tetejükön, réseikben és szakadásaikban a sedum egv fajának kedvesen zöldelő, virágos vánkoskáival. És minden utczafordulatnál, minden ház ós udvarkerités mellől a várnak festői látképí tárul újra ós újra az ember szeme elé. Valóban csak egy tekintet a magasba s a némileg fogékony kép- ti t szabadon szőheti fonhatja ábrándjainak az aranyos szá'ait .. . Ilyen környezetre volt tán épen szüksége a Kisfaludy Sándor költői vénájának, hogy ama kiváló tehetséggé fejlődjók, mely a magyar remekirodalom megteremtőinek sorában a legtekintélyesebb helyek egyikét biztosította számára. Mindenkor lelkes bámulója lévén Kisfaludy , Sándor kedves, lantos múzsájának: szivem egész melrgéve 1 vágytam megláthatni azokat a helyeket, melyeket dicső szelieme megszentelt, azt a közvetlen környezetet, melyben a költő élt és munkálkodott, melv szülőhelye, meghitt otthona volt s végső pihenője is lett . . . Beteljesedett tehát ez a forró vágyam s egy p-'^natra beléphettem a regi Kisfaludy kúria b be. Régi, tágas, egykor nyilt (mo3t már belakott) tornáczczal ellátott uri porta. Tele vonzó kedélyességgel, titokzatos ódonszerüséggel, a tehetőségnek ós jómódnak régies kényelmével. A ház most pü-pöki tulajdon s jelenleg gazditiszti hkásul szolgál. A derék házigazda azonban férjem .ek régi, gyermekkori barátja lévén, szívesen megengedte, hogy kÍ3.?é közelebbről is megtekinthessük költő „boldog szerelmének" egy kori fészkét . . . Különös bizsergő kíváncsiságtól izgatva, haladtam a kissé félhomályos, boltíves, hosszú tornáezon végig. A házi ur elfoglaltsága miatt annak unoka-öcscse, S. Gy. fiatal, újdonsült piarista-tanár vette át a c'cerone szerepét. Óriási, kivül-fülő kemenczelyukak vasajtai, czifravasalásu faliszekrények és fülkécskék mellett mentünk el. A folyosó végén aztán kitárult egy ajtó előttünk s a másik pillanatban szent áhítattal és elakadó iélekzettel léptem át — Kisfaludy Sándor egykori dolgozó szobájának a küszöbét. Kertre tekintő, egyablakos kis szoba. Közönséges, egyszerű bútorzatú, profán berendezésű szoba, mint akárhány más . . . És még sem olyan, mint más! Mert amint átléptem a küszöbét, mintha csak kápolnában vagy valamely szentélyben lettem volna: ugy megszállta szivemet a mélységes áh'tat 1 . . . Oh! Te lángoló Géniusz! Aki dicsfényeddel beragyogtad irodalmi világunknak sötét éjszakáját, aki felgyújtottad a lómekkorszak napjá 1:, hogy legyen — ós lőn is világosság! Üdvözöllek itt, emlékekben megszentelt eme kis templomodban! Itt, e helyen kölcsönözted szárnyaidat a halandó ember szellemének, hogy felemeljed a halhatatlanság isteni magaslatára! Imádott Lizájának bájos alakjában, itt lehelted homlokára a boldog szerelemnek éltető tüzesókját! Itt ringattad költőlelkét ábrándjainak a tündér álmaiba 1 . . . De mintha e falak között reám is az á'raadozásnak bűvös varázsa borítaná aranyszálu hálóját: lelii szemeim előtt im! egyszerre megváltozik minden . . . . . . Az ablakon imént még bekandikáló lombok — hópelyheknek látszanak. Kint zimankós téli idő; ide bent esti alkonyat. A kellemes meleget árasztó kályha előtt, puha „párnaszók ölében" egy boldog pár ... A csendben, félhomályban megszólal a férfi hívogató turbékolása: „Ülj mellém a kandallóhoz, Fel van szitva melege, C-o'oáncz várról, édes, kedves! Im halljad, egy agg rege" . . . És megnópesül a szoba, különös idegenszerű alakokkal. Büszke nemesek, hajthatatlan kónyurak, bősz lovagok és daliás leventék, szerelmes tündérek ós kegyes remeték, mosolygó várurnők és komoly udvari bolondok — jönnek, egyre jönnek, tódulnak az ajtón, az ablakon, a ku'cslyukon s a falon át, hogy csodálattal, bámulattal hódolva járuljanak amaz asszony szine elé, akit a költő legszebbnek, legbíjosabhnak ós szerelmére legmeltóbbnak talált a többi asszonyok között . . . Üdv neked! Költői teremtőnknek lelkesítő, boldogító Nemtője! . . . S amint jött: ugy szét Í3 foszlik a kedves látomány egy rövid perez alatt. Szives készséggel mutatták meg nekünk Kisfaludy íróasztalának az állítólagos helyét: az ablaktól balra ép3n háttal a fénynek. S jóllehet kissé kételkedni merészeltem a költő ezen bútordarabja elhelyezésének — eddig csak úgynevezett nőiszalon Íróasztaloknál tapasztal' órthetetlensegén j éa inprakticusságán, holott sokkalta e'ő.iyösebb ! helye lett volna az ablak jobb oldali íalán: ked1 ves ciceronénk ennek ellenében s nagyobb bizonyj ság kedvéért szives volt megmutatni a költő sar; kantvuinak a padlón most is meglátszó nyomait. Már pedig: „Ubi facfa loq'iuntur, argumenta non valent " Hálásan fogadtuk, midőn a szives házigazda megengedte, hogy a magas kőfallal bekerített kertet is megtekinthessük, melynek lombsátora alatt, egy magasranyuló régi kőfal tövében volt Kisfa'udynak egykor a kedvenc? pihenő helye. S „itt a föld e szegletében, a nyugalom karjában" nagy malomkőből készült kerti asztalán irta a „Boldog szerelem" költői tiiztől lángoló dalait. A költő sajátkezüleg ültetett repkónyének karvastagságú, mohos indái most is szorosan odrtapadnak az omhdozó fal rései közé, mintha fájna raegválniok e szent emlékű, áldott mul'a helytől . . . Ámde, a törzs kihalófélben: megtámadta az elmúlás revessóge s csak egy imittamott zö'delő ág mutatja, hogy a lassan kimúló élet még viaskodik a diadalmaskodó enyészettel benne. Mondják, hogy annyi évtizedek változásai után, egy idei hózivatar törte meg, a költő gyengéden ápolt s őt túlélő kortársának életerejét. — Egy zöldelő ágackáját elhoztam magammal kedves emlékezésül. Nagy gyönyörűségem lesz, ha megered. Mielőtt elvábunk volna a Kisfaludy egykori otthonától; még egyszer körüljártattam tekintetemet annak a háznak a tájékán, ahol ez a lenge alakú, bájos vonású, eibü/ölő lényü angyal töltötte be egykor a gondos háziasszony nehéz tisztét és pedig ugy töltötte azt be, hogy a költő megelégedetten írhatta otthonáról: „Minden, mint kell, kin ós b?n, Jó rendben, szép d'szben." Majd há'ásan felsóhajt: „Oh egy asszony! mit nem tehet. E'felejtem a mim nincs, azt kívánom a mim lehet; a mim van: legnagyobb kinc ;! . . . Asszony! Te vagy a jó ós nagy Istennek legszebb áldása." — — — Most azonban, midőn bucsut veszek a Kisfaludyak meghitté vált Ő3Í fészkétől, még egyszer hálás köszönetünket fejezem ki a szives házigazda készségéért, melylyel becses házatáját kíváncsi szemeinknek átengedni kegyeskedett. De ne vegye r;ssz néven, ha hívatlan kritikus módjára egy kis megjegyzést tenni bátorkodom. Ugyanis: Kis faludy szerint, bár: „Szép állat a kevély kanpulyka, midőn tollát felborzolva, dölyff ;l csoszog az udvarbau s szidalmakat ökrendez, mint ama felfujt kritikus, de — kit Renki fel nem vesz." Gazdasági becséből ós hasznavehetősógéből azonban szerény nézetem szerint mit sem vesztene, ha e kivételes esetben tán megelégedhetnék az elég tágas udvar felett gyakorolt uralmával s többi szárnyas vazallusaival együtt ne tartaná megszállva egyúttal a történelmi nevezetességű keltnek em'ékekben megszentelt területeit is, — mert tudvalevő, hogy a szárnyasok népének kegyeletes érzéke mó» fejlődöttlenül szunnyadó? telhetetlen zuíájuk mélyén. Azonban Isten ments, hogy az elvett jókért utóbb még hálátlanságba is essem! Mert bizony csak szerény kérés akar ez ienai a kegyelet szent nevében azokhoz, kik oly szerencsések, hogv a költő szellemétől áthatott falak köíöct élve, tán leginkább hivatvák annak hátramaradt emlékeit a romlástól lehetőleg megőrizni, a hozzá jogot tartó nemzetnek megtartani. Ámde, — múlik az idő. A vasúti menetrendhez kötött touristának sietnie kell, mert Sümegen sok a látni való. Ifju barátunk szeretetreméltó készseggel ajánlkozott, hogv a várba is felkísér. Zugi szélben tehát nekiindultunk a kopár meredeknek s mennél magasabbra jutottunk a régi. s erpentines, végig sikos nárdusz-füvel benőtt s éles, hegyes kövekkel tarkázott uton: annái bomlottabbul kattognak és csattognak füleink mellett a dühödt szélviharnak reánk zuduló rohamai, hogy szinte meginognak lábaink a szokatlan erőlködésben ós viaskodásban. Egyfelől mélység tátong, másfelől sziklás hegyoldal meredez és sehol egy bokor, egy fa, melyben a szédülő megkapaszkodhitnék. Pcd'2 mind meredekebb lesz az ut, mmd kótségbeejtőbb a borzasztó szél. Csoda-e hír, hot" szegény férjem kinek gyenge lábai vannak, az ut utolsó kanyarulatánál visszamar dm volt kénytelen ? — Valamikor a sziklába vésett lépcsők fokai elmosódva látszanak még ugyan, de az idő viszontagságai sima lejtővé csiszolták a kapu bejáratánál levő hatalmas sziklalapokat s talpamat a szószoros értelmében ugy kellett először vigyázva odarapasztanom, hogy egy lépést előre tehessek. A czél közelségének tudata ós tourista ambitióm azonban bátorságot és bizalmat öntött a szivembe és megaczélozta már már lankadó izmaimat. A zugo szél dühösen ránczigálta kalaponnt, szoknyáimat s vitorlaként duzta fel előttem haladó szíves vezetőmnek a reverendáját. Minden társalgásnak szűnnie kellett, mert egymás szavát nem értettük. N-agv meglepetésemre azonban, egy utolsó merész kapaszkodás után: a kapu bejárat tpen megmaradt ivezete alatt álltam . . . 0 t a romladozó falak között egyszerre cak : más világ tárult fel előttem. Teljes szélcsend, méla bánat, síri nyusalom honol a pusztulás ezen biroda mán. Bűnös emberi kezek vandalismu'ára, hosszú esztendők romboló munkájára p : >dig a jótékony természet ráborította könyörületéuek a vastag mohszőnyegét, kiterítette virághiraes szemfedőjét. — — Óriási romhalmazok, még épen mar dt körülfutó bástyák, magasan ivezett bolthajtások, szédítő mélységbe teiintő ab'akok ós erkélyek, karcsú szeglet tornyo* ós titokzatos tömlöcz8zerü üregek hirdetik e várnak egykori hitalmát, erősségét ós szépségét. Csodálatos, hogv oly gyorsan érte el a pusztulásnak a szomorú sorsa. Mikor ugy mondják, a XVIIl-ik század végén még lakott volt 8 Biró Márton püspök ott fogadta Zalavármegyének uemesi küldöttségét ! (?) Hej! pedig; de felségeb látképe lehetett a várnak ilyen s más ha?ooló alkalmakkor ! Mikor büszke egyház fejedelmek papi ornátusának a nehéz uszályai suhogtak végig a termek sima padozatán ; mikor hosszú folyosókon serény szolgahad s alázatos jobbágysereg leste parancsait ama hatalmasoknak, kik biztos sasfészkük magasságából intézték a messze alant nyüzsgő világ sorsát, kik kezüknek egy intésével átkot vagy áldást oszthattak, szemüknek egy villanásával élők s holtak felett ítélkeztek. Majd midőn felkent fejükbe a tollas sisakot nyomva, erős markukba buzogányt ragadtanak s talpig vasban harczi rohamra indultak, hogy tüzes csataménjeik szilaj toporzékolásától megrendült a töld . . . Máskor pedig midőn fényes uri vendégeik társasagában, vidáman ficzánkoló paripákra pattanva csatlósok, pecórek ós fegyverhordozók csapatával, csaholó kopó faikától követve, siettek szent Hubertus gyönyöreinek áldozni 8 vadász kürtjeiknek a riadásától visszhangzott az erdők-mezők vadonja I 1 Bizonyára volt eset, hogy eaek a komor falak
