Magyar Paizs, 1904 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1904-03-17 / 11. szám

2 MAGYAR PAIZS 1904 márczius 17. kivívásáért és érvényesítéséért a lelkesen megkezdett és sikertelenül végző háborúk egész sorozatának gyászos emlékével egy Zápolya, Thököly, Rákóczy nevéhez a történelmi bukás megrendítő tragicuma fűződik; azok az államrendi és nemzettársadalmi nagy reformok, melyeknek máshol az izzó osztály gyűlölet és véres polgárháborúk rémeivel szereztek érvényt: — mindez, amiért századokon át küzdött, epedett és sóvárgott nemzetünk, — az 1848 ik év ama langyos, borongós márcziusi napján, melynek emlékét ünnepeljük ma: szelíden, csendesen, végzetes megrázkódtatások nélkül teljesedett be — és testé lön, mint a látnoki próféta dívinatiója a karácsonyi csordának szerény betlehémi idylljében ! . . . Mindössze 56 esztendeje annak, hogy megszületett az uj Magyarország! — A szeretet békejegyében született meg s bölcsőjénél a Szabadság, Testvériség, Egyenlőség jótékony nemtői osztogatták áldásaikat . . . 56 szor látta azóta a természet ébredését, »érezte a tavaszi szellő életfakasztó fuvalmát.« — s már is a szenvedések, a nehéz megpróbáltatások egész sorozatával meg kellett küzdenie. Oh I mert az emberiség haladásának örök törvénye rajta is beteljesedett: „hogy nincs siker, nincs dicsőség, nincs szabadság, — küzdelem és szenvedés nélkül « Az öröm mosolygó virányaira elkövetkezett a íájdalom hervasztó keserve; a mindent megtermékenyítő Eszme dus áldásaira, a fegyveres erő szak pusztítása; a nemzet magasztos megújhodására : a teljes, — gyászos összeomlás! .. . Rásulyosodott.Hazánkra ismét a zsarnokság vas keze s ádáz boszujában a — hóhérpalloshoz nyúlt, megfenyítendő egy nemzetet törvényes jogainak védelmében tanúsított nyílt és hősi fellépéseért. A zsarnok keze fájó nyomokat hagyott hátra, — a hóhér pallosa örökké vérző, soha oe nem tieggedhetö sebeket ejtett a nemzet vonagló tesíén, melyek megujuló fájdalommal szakadoznak fel az aradi gyásznap emlékére . . ! DÍ nincs is a földi hatalmaknak az az enyhei nyújtó írja, — az a megbékítő kegyessége, — az az engesztelő malasztja és az a töredelmes megbánása, melylyel elfeledtethetnék, jóvátehetuék és levezekelhetnék valaha az égrekiáltó igazságtalanságnak ezen súlyos vétkét! . . . A nemzet elsiratta tiősi halált, vértanúságot szenvedett nagyjait; — vérző szívvel bocsátotta világgá a bujdosókat, száműzötteket és — nagylelkűen megbocsátott az ellene vétkezetteknok ! .. Megbocsátott; — mert hisz! elérte őket már amúgy is a megtorló Nemezís és eltemette a feledés, — a megvetés, — a teljes megsemmisülés mélységes mély sírjába. Am ! legyen nekik kegyelmes az utókor, — a történelem igazságosztó ítélőszéke ! .. . Mi, rájuk borítjuk a feledés sötét palástját . . . De, — mig utálat és iszony tapad átkos nevükhöz : addig »a lánglelkek, a koldusok, a bitónak és száműzetésnek áldozatai áldva les/n;k örökkön-örökké, amíg csak lesz e földön magyar.« mert kiomlott szent vérük minden cseppjéböl az áldásnak egy-egy forrása fakadt! A régi görögik diszcsarnokokat emeltek nagyjaik porladó hamvainak és szoborkép iket egy nyitott templomban tették ki közszemlére, az elhunytak nagy tetteinek dicsőítésére s buzdításul a jövő nemzedéknek. A mi nagyjaink, hőse ink és jeleseink részére még nincsen pautheoDuuk, — sőt közülök elegen idegen országok földjében pihenik viszontagságos életük fáradalmait . . . Legyen tehát nekik mindenütt könnyű a föld, — de legyen értük nehéz szivünkben a — honfibú 1 Hisz ! a költő szavai szerint: »Hellasn.ak kincse egy elomló rom ! Tiéd Hazám, — egy szentelt fájdalom « És ez a fájdalom, mely benne rezg milliók szivében, mely ott borong a nemzet halhatatlan lelkében és mélyen gyökerezik faji természetünkben : — ez az a megszentelt Epitapliium, melyet elhunyt nagyjaink emlékének emelünk s mely maradandóbb, tartósabb Memnon szo.irainál, Ninivéh palotáinál, — Hellás pompás dicstemplomainál ! Úgy de, mindamellett: váljon nyugodtan pihenhetnek-e, békén alhatnak-e mélyen meggyászolt nagy halottaink ott a távol országok idegen ege alatt, — és itt a Haza áldott földjében? Váljon nem zavarja-e örök álmukat, hogy a mü, melyet megkezdettek ; — nincsen befejezve ! Az eszmék melyeket elvetettek : nem hoztak még gyümölcsöt?.. A küzdelem, melyben elhullottak: — nem vezetett eredményre ? ... Mert fájdalom ! be kell vallanunk, hogy fennen hirdetett népszabadságunk csak elvben létezik és a jobbágyság szolgaságából megváltott nép a robot helyett: — a reá rakott adók és egyéb terhek súlya alatt roskadoz; — hogy a nagy eszmék takaró palástja sok ámitíst, és üres ígéretet takargat; — az egyenlőség és testvériség alapjára épített nemzeti egységünk erős vára alatt pedig inog a föld és izzik a nemzetiségi gyűlölet lőporos aknája; elvakult önbizalmunk mámorában észre sem veszszük, hogy egyre hangoztatott független alkotmányunkban és önkormányzatunk államrendében egy idegen akaratnak imperativusa hatalmaskodik és idegen áramokat, idegen szellemet terjeszt közéletünk minden terén ; —• önhittségünk elvakultságábau nem látjuk a ködfeliegeket, melyek Hazánk egét elborítják és szemeink elől szomorú helyzetéuek valódi képét eltakarják . . . Jóllehet a nemzet országszerte örömünnepeket rendez évenként az 1843 márczius 15-én proclamált eszmékhez való hü ragaszkodás ínak jeléül: — e történelmi nagy nap szelleme, tiszta valódi lényedéből mindinkább kiforgatva, végre is elmosódik és lassau lassan elhalaványul. — Midőn az eszmék diadala és nemzeti jogaink érvényesülése feletti lelkesedésünk örómtüzei mellett szent áhítattal emlékezünk meg e csodálatra méltó, hősregébe illő korszaknak még csodálatraméltóbb hősei és vezető férfiairól, akikbeu összpontosult a tudásnak fénye, fajunk alkotó ereje és minden erénye, — »érzéseikbeu a bérezek fensége, a rónák végtelenje és a színak villamos hatalmaoh! akkor ezen óriás alakok mellett a mai politikai színtér szereplői csak oly szerény epigonokká törpülnek, mint a milyenek a thébai háborúban elesett görög hősöknek elkorcsosult utódai voltak ! —Hibímutauuk kell a nemzet osztatlan lelkesedésének, az önfeláldozó hazasz )ret«tnek akkori impozáns megnyilvánulását; ba látjuk azt a kitartást a kuz.de- lemben. azt, — a sors hányattatásai között is tántorithatlan állhatakuságot az elvhüségben, melyről az akkori hazafiak élete és halála féayes bizonyságot teszen: valóban nem csoda, ha a szivekben összegyűlt elkeseredés liaugja fakad ajkaikon és a h mfibú keserve tükröződik köunyzj szemeinkben, látva, hogy azt a zászlót, melyei szabadságunk jelszavai most is tündökölnek, melyre millió magyar szem reménykedve feltekint : — már csak néhány lelkes férfiú bátor magatartása őrzi a porbaomlástól ! látva, hogy ott f un, ahol a Haza sorsát intézik, iniut adják fel lassau lassan törvénybe iktatott jogaink védelmét; mint tördelik pozdorjává nemzeti függetlenségünk bizt jsitékait és mint sietnek gyáván ajtót — kaput : nyitni a fenyegető erőszaknak ! — — — Hizony, bizony ! uyugtalau álmaik lehetnú pihenő oajnok3inkuak ott a sir rideg honábm s fel-feljáró szellemeik tán fázva, dideregve bolyonganak itt közötlúuk, — ism;relleu j utódoknak ismeretlen sz.ellemü világában... I Miutha nem is az a napja, az a levegője volna ami akkor volt 1. .. Oh! a szabadság szent tavaszán forróau árasztotta sugarait a nap és a hazaszeretet érzetét láugra lobbantotta a szivekben! Valami lelkesítő llúidúm volt a levegőben, mely áthatott az emberi test pórusain és szent örjöngésbe ejtette a lelkeket! Az édes anyaföld P'dig, mintha valami éltető elemet lehelt volua, mely óriás nemzedéket nevilt a II tzáa ak ; — óriásokat tehetségben és tudásban, a szabadság — és hazaszeretetében, kiket sem édes szó, sem kecsegtető igéret. som rang, som hivatal vagy egyéb adomáay el nem szédített; kiket sem hatalom, sem fenyegetés, — sem a halál meg nem félemiitett. Olyanokat mint amilyen volt: Kossuth. Batthányi, Petőfi, Wesselényi, Széchenyi, Gsányi, Deák, Dumjanics, Lenkey és e mesebeli kor zak dicső emlékű nagyjai — mind ! 1)3 hősök és nagyok voltak ögytől-egyigvitéz sésben és hazafiságb in mindazok is, kik önként a szabadság zászlója alá sorakozva megalakították ama lelkes sereget, molyuek najytetteí, elszánt sága es hősi, bátor magatartása egy magyar llomeros megdicsőítő Iliaszára vár, mely, — midőn az eljövendő nemzedék lanyha vérét pezsgésbe hozni, — pettyhüdt izmait magaczélozni, a mállott lelkekbe tüzet önteni lesz hivatva: meg'anitja egyúttal tisztelni és követni ama névtelen hősök példáját, kiket ismerni fog a késő kor is a »48 as magyar tó&«A«.elnovezése alatt, ' és melyről Petöti azt irta: »lsteu"utáu a legszebb, es a legszebb név: — A honvéd nevezet . . .« — — — Halad az idő, — múlnak az évek, és a természet örökké változhatlan törvénye szerint mindinkább kevesbedik azoknak száma, kik őszülő fejjel, hófehér fürtökkel, az élet terheitől keresztnyomott vállakkal: — megmaradtak itt körünkben e dicső idők tanúi tés egy nagy mult letéteményesei gyanánt tisztelve, becsülve és szeretve mindenkitől, nemcsak agguló koruk és emberi érdemeik jogánál fogva, hanem ugy is, mint a szabadságnak harezosai, a nemzet szentjei és az Eszme bajnokai, kikhez imádva, hálás szívvel tekint fel millió magyar szem és akiket áldás kísér ezen és a más világon! —• És ha van a síron tul örök élet és halhatatlanság: akkor ők hallhatatlanok, örök életűek lesznek, mert szellemük, eszméik, melyekért küzdöttek, szenveddek és vérzettek: őrökké él^i fognak utódaik lelkében! Boldogok mi!, kik, mint közvetlen ivadékai tiszteletreméltó elődeinknek szemtól-szembe, arczról-arczra láthatjuk az élettel és halállal kibékült, jóságos aggastyánokat; ajkaikról leshetjülc a nagy idők esomenyeinek elbeszélését! Vonuljon hát félre, lelki szemeitek elöl a feledékenység függönye, — tekiutsetek emlékeitek gazdag tárházába és; — csak mondjátok, mondjátok ! . . . Hisz ! miuden szavatok arany, minden em'éketek egy kincs! S mi áhítattal hallgatjuk az eltűnt multaak ajkaitokon éledő visszhangját, gyönyörrel szívjuk a szent tavasznak, — emlékeitek szárnyain érkező friss lehit . . ! ... Oi! hjgy dagad a kebel, hogy feszül azaa, hogy buz >g a vér egy-egy vitézi tett szerény elmondásánál . . . Képzeletünk előtt megjelenik a csatatér: dörög az ágyú . . . süvít a golyó ... és a láthatár szélén — ott, az a villámló • emberftílhő jön pusztítva, robogva, mint a bősz j fergeteg . . ! Odaát rivall a kürt, pereg a dob: ' — ideát pedig elhangzik a lelkesítő csatakiáltás : ' — győzelem vagy — halál! A szabadság szent nevében, — előre ! . . . j »És ha volnánk kevesebben, | Mint azok: • Hála Isten, minket hi ugy A világ, hogy — magyarok !....« ! Csak jöjjön hát az az ellenség: • Jöjjetek, — hadd az.urjuk sziveiteket a Szuronynak hegyére: Emlékezzetek a más világon is a Honvédek uevére ! . . És kirepül a vitézi kard hüvelyéből, mint sötét felhőből a cdkkázó { villám: »A löldön is harag, — az égen is harag! \ Kifolyt piros vér és — piros napsugarak . . « Ugy, ugy ! Csak regél/etek, ti szentséges aggastyánok ! . . Erről regéljetek nekünk, kicsiny, törpe fiútoknak, — tovább-tovább! . . Regéljetek I Kossuthról, a uímzetuek glóriás szénijéről, akit láthatni, már maga is dicsőség, — haUmi, már I maga is felmagasztalás lehetett; és Petőfiről, a i lauluak és kardnak retteuthetlou bajnokáról, a. i Szabadság tavaszinak csodaszavu csalogányáról; ' és Hámról »Osztrolenka véres csillagáról,* aki • idegen származásának dac'.ára, éveinek .bölcseségét, hadvezéri tapasztalatait és nagy vitézségét ónként a magyarok igazságos ügyének szentelte. Uh! és beszéljetek a magyar hadsereg neves és névtelen hőseiről, a ti dicsőségtek és győzelmeitekről, — de beszéljetek szenvedéseitek és voszteségtekröt is, hogy azokból erőt és hitet menthessünk a jelennek és jövőnek nehéz küzdelmeihez! — Me:t higyjétek el! A magyar szabadságharcz sem a világosi fegyverletétellel, sem az aradi hóhérmuukával, sem a 67 íkí kiegyezéssel nincs még befejezve. Az a zászló, melyre a ti vitézségtek auuyiszor feltiute a győzelmi .dicsőség koszorúját és melyen a nemzeti jog és szabadság szent jelszavai ragyognak ; ma is magasan kibontva lobog a magyar országgyűlésen 1 — Azok az eszmék és szentérzelmek, melyek akkor lelkesítettek benneteket: most is élnek sziveinkben; és az a harcz, melyben akkor véretek omlott: — most is tart, — most sincs még befejezve ! . . Csakhogy az a küzdelem most aránytalanul sokkal nihezebb és reménytelenebb: mert mig ' akkor az egész nemzet osztatlan lelkesedése és feláldozó hazaszeretete küzdött és harcz.olt a nagy események megvalósításáért; mig az akkori korszak vezető férfiai minden tehetségük és tuj dúsuk közbevetésével a szabadság megszerzésén i és biztosításán fáradoztak és az igazságba vetett hitük egész rendithetlenségével a kitűzött czél