Magyar Paizs, 1904 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1904-10-27 / 43. szám
V, év. Zalaegerszeg, 1904. október 27, 43. szám. Elöfiaetési ár: •Egy évr« 4 korona. j>'« évre 2 koron*. Nagy ed évre 1 kor. S^ves széni 8 fillér. Hirdetések dija megegyezés szerint Wyilttér sora 1 kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Wlassics-utcza. 25, Alapító és főmunkatárs: BORBÉLY GYÖRGY. Felelős szerkesztő: Z. HORVÁTH LAJOS MEGJELENIK HETENKÉ7<TT OSXÍTTÖRT O ZEC- O"^ EST E. Halottak estéjére. Irta Németh Elekné Andaházy Irene. Búsan, csendesen ereszkedik az őszi alkonynak borongása a halottak csendes városára. A néma csendben csak a szellő lengedez a száraz avarban és a szomorú füzek lágyan ringó ágfűzérei között és egy-egy kóró zörren, mintha láthatatlan kéz érintette volna meg, vagy egy korán elszakadt reménynek panaszos sóhaja lebbent volna el felette . . . Különös, sajátságos érzés fogja el az embert, itt — a halottak csendes birodalmában! Mintha valamely „láthatatlan hatalom bűvkört vont volna körülötte," hogy elszigetelje a profán külvilágtól. — Egy lépéssel odább zajlik és tombol az a zavaros áradat, melynek neve: — élet; a sirkert mohos falain, alacsony sövényén belül pedig békés nyugalom honol: — a halálnak szent békéje, — az ényészetnek fenséges nyugalma. Mig odakünn az életnek mindennap megújúló jelenetei játszódnak le ezer változatosságban, az életfentartás küzdelmének vásári lármája hangzik és a villongó szenvedélyeknek áldatlan harcza folyik: — addig ideben, nincsen zaj, nincsen versengés, nincs viszály s aki már lakója lőn e csendes városnak, kevéssel beéri és zavartalanul birja „csendes örökét." Áhítatra, komoly gondolkozásra intő hely a temető, a késő őszi természetnek borongó hangulatában pedig kétszeresen komolyan hat ez a — millió kömtől áztatott, keserű fájdalmaktól megszentelt hely! Komolyan és fájdalmasan ugyan, — de nem félelmetesen és visszariasztóan, mire csupán a dőre, beteges képzelődés ád oknt a rossz — lelkiismeretnek. A tavasznak mosolygó szépsége, a nyárnak dúsgazdag pompája ide is kiárasztotta áldásait. Csillogó napfény, édes v irágillat, méhzümmögés töltötte be a levegőt, zöldlombok között vidám madárdal hangzott, tarka pillangók, boldog gyermekek játszadoztak a gyepen, s harmattól csillogó hantok között és a hol az enyészet s idő fogának pusztításai, — vagy a szomorú elhagyatottságnak bántó nyomai mutatkoztak : a természet zöldelő repkény-indával, puha mobavínkossal, vadrózsa-virán}nyal pótolta jótékonyan a mutatkozó hiányokat és takarta fWngéden a töredező oszlopok repedéseit, a kidüi f ejfák puszta hézagait, a sirok mély horpadást Most *»onban hervadnak a virágok és omlanak a cj{ sárgult lombjai; a nagy természet arczán pgdjg haldoklás és mosoly" és e kép mag s zt o s szépségének, fenséges nyugalmának, éa» fáj ó hangulatának költészetébe, mintegy Egészítő részéül szépen odaülik a — csendt temető > _ De az őszi kervadá„ ak> szomorú ) bánatos hangúlatában is csak o^ n vonzó megnyu g. tató, az a hely, hol el ^ és meg siratott kedveseink, vagy elköh,^ i sme rőseink nyugvó porai felett szelid árnyaik lengését érezni véljük; hol engesztelést, kibékülést lehel a föld és a hosszú ut végén: — boldog viszontlátást igér a megnyugtató -— hit! A mozgalmas élet ezer foglalkozásai közben, milyen jól esik néha idemenekülnünk a végnyugalomnak sátorába és e csendes hantokról visszatekinteni a künt zajló életre, a fárasztó hajszára, az ezer léhaságra, melyek eltikkasztják anyagiasságba merült lelkünket. Az ember alkot és rombol, javít és ront, foglal és védelmez; lángeszével kutat, művészetével teremt. A munkás arcza verejtékében keresi meg szerény kenyerét; a gazdag pedig henyél és élvez. Felebarát a felebaráttal, testvér a testvérrel egy talpalatnyi birtokért gyülölségben, örökös harczban él s még a vérontástól sem riad vissza, ha czéljai s érdeke ugy kívánják. — Vagyont, hírt, dicsőséget és befolyást hajhász az egyik; könnyű diadalok, léha gyönyörök után fut a másik. Egyik saját erején, vagy mások vállain emelkedik a hatalom legmagasabb polczára; a másikat érdemei és rátermettsége daczára is lelánczolja a rideg sors és egész életében a hatalmasabbak könyörtelen zsarnokságának van kiszolgáltatva . . . *' De amikor öt az óra, s a közös sor* parancsának engedelmeskedve, le kell tenni jogart, kardot, tollat, kapát; — itt kell hagyni vagyont, hirt és dicsőséget: — oh! milyen csendes emberré, milyen tehetetlen semmivé lesz akkor még a legerősebb, leghatalmasabb nagyúr is — és milyen békében nyugszik ott a sir mélyén jóbarát és ellenség, gazdag és koldus, öreg és ifjú egymás mellett — hamvadó poraikból a közös anyaföldnek kölcsönösen uj anyagot szolgáltatva, uj erők létrehozására. A hatalmas uralkodó, a világhódító hős, a nagy tudós, a gazdag milliomos, és a kis világ igénytelen fia egyformán hajtja le fejét a halál parancsszavára és megelégszik a földnek egy szük üregével, az elkövetkezendő hosszú álomra . . . A temetőnek kidomborodó kis halmain törik meg az élet hullámverése; itt elsimul minden háborgás, elnémul minden szenvedély, megszűnik minden foglaló szándék, kiegyenlítődik minden hiány, minden külömbözet, mert — a hol az ember tragédiája befejezést nyer: ott a teljes eszményi egyenlőség valósága kezdődik ! . . . Ami az életben lehetetlenség volt, azt a halál tudja megvalósítani, testvérek és egyenló'ek vagyunk a közös sorsban. Oh ! ember, jövel, jövel! a temetőbe tanulni! Ha szenvedélyes és meghasonlott vagy, itt e csendes sirok között helyreigazodik lelkedben a megzavart egyensúly! Ha dicsvágy emészt, ha tapsra, pénzre sóvárogsz, — itt megtanulhatod, hogy a dicsőség és a földi javak múlékonyak és bizonytalanok! — Ha tetszvágy bánt és a nagyvilág bódító tömjénfüstje környékez: — oh! jövel és nézd! a rózsás arcz hogyan elhervad s mivé lesz egykor a te gyarló, törékeny porhüvelyed! — Ha mellőzött és elfelejtett, ha félreértett és kigúnyolt a világ, vagy tán csalódtál, szenvedtél és fáradt, megtörött vagy: — jövel szived bánatával a temető ünnepélyes csendjébe és szabadon omló könnyeid jóleső áldozatán, a helyes önismeret és csendes megnyugvás enyhületével fogsz az élők közé visszatérhetni! Hisz! elhalt kedveseink hűlt porainak közelében, itt, hol elvesztésük fájdalma legélénkebben nyomul lelkünkre s egykori birhatásuk boldog érzete emlékezetünkben édesfájón fel-telujul: — e helyen meg kell győződnünk arról, hogy szerető kedveseink hű kebelén lehetünk csak igazán boldogok és azokat tehetségünk szerint boldoggá tenni: életünknek valódi, egy szent, egy igaz cáélja. Mi becse van a tömeg tapsainak, tetszésének „mikor a kevés igaz és becsületes keblek rokonszenve elég" s tulajdonképeni világunk csak ezekből áll ! . . . Inkább nyugodtak legyünk, mint ünnepeltek és ragyogók ! Iukább becsüljenek, mint bámuljanak ! Inkább mellőzöttek elfelejtettek legyünk a nagy .iiás^an, csak boldogok és -tettek, — kedves hozzátartozóink, és őszinte' 1 jóbarataink kicsiny körében! — Azért becsüljük és szeressük szivünk egész melegével és odaadásával azokat, akik azt megérdemlik s tőlünk joggal varhatják. Ne hanyagoljuk el a nagy érzéketlen tömeg miatt szent kötelességeinket azon kevesek iránt, akik közel állanak szivünkhöz és szeretetük", vonzalmuk, hűségük s jóságuk maradandó kincseivel, gazdag áldásaival halmoznak el bennünket. Hisz! napról-napra kevesbedik drága szeretteink, igaz barátaink, őszinte jóakaróink száma s vajmi gyorsan elérkezik az a szomorú óra, midőn (Freiligrath német költő gyönyörű mondása szerint) hideg, néma sirok felett állunk panaszkodva ... Jaj! a túlélőnek, akit lelkiismerete háladatlansággal vádol és a késő megbánásnak azon lesújtó tudata kinoz, hogy nem használta a kínálkozó alkalmat és tehetsegeinek minden erejét, életének minden perczét arra, hogy örömöt szerezzen, szives szeretetet nyújtson, kíméletet és gyöngédséget tanúsítson, hogy egy keserű órát, nehéz bánatot megtakarítson annak az immár kihűlt, szegény szivnek addig, mig dobogott, érzett és — még késő nem volt! — Ő megbocsátott ugyan, de .a sir néma marad és kérlelő szavadra csak a szellő sirámos hangja felel . . . Aki igaz önzetlen szeretetet tanusit élő kedvesei iránt s azok boldogitásának szenteli minden törekvéseit, az lehet csak igaz kegyelettel kedves halottai iránt is, olyan kegyelettel, mely nemcsak látható Külsőségekben, nemcsak egyszer egy évben, halottak estéjén színesen lobogó lángokra gyúl és szemkápráztató látványosságokat nyújt a temetőbe özönlő kíváncsi tömegnek; hanem
