Magyar Paizs, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1903-12-17 / 51. szám

2 MAGYAR PAIZS 1003. deczember 17. De nem venné rosz néven a közönség dr. gróf Jankovich László főispán úrtól sem, ha a mellőzött szolgabírónak segítségére, menne — ide vagy oda szükségeltető ajánló szavával. Borbély György. Az ifjosáphoz. A Rákóczi-ünnepélyen a zalaegerszegi főgimnáziumban 1903 decz. 14. Felolvasta: Borbély György tanár. Kedves tanuló ifjúság! Nem azért irtam ezt a felolvasást, hogy valaki tapsoljon vagy éljenezzen s nem is azért, hogy kiírják nevemet az újságba. Tisztán csak azért, hogy ösztönözzelek benneteket evvel az alkalommal is a történelemnek olvasására és tanulására. Azt azonban szeretném, ha ez a leczke nemcsak titeket legközelebbi tanítványainkat ösz'önözne a szorgalmasabb tanulásra. Nagyon szeretném, ha ez a felolvasásom megilletné általában a magyar ifjúság lelkét, hogy az eddiginél többettöbbet tanuljon s hovatovább többet-többet tudjon a magyar nemzet történelméből, kiváltképeu annak nagyobb eseményeiről: a nagyokról, a szentekről s az igazsigosakról . Bethlen Gáborról, a Zrínyiekről, Kossuthról s a Rákócziakról. Óhajtom, tanuljátok a történelmet, mert a történelem a népek lelke. Még inkább tanuljátok a magyar nemzet történelmét, mert az a saját népünknek a lelke az ö bűneivel és erényeivel együtt. De leginkább tanuljátok a Mátyások, Bethlen Gáborok és K íkócziak történetét, mert az a nemzetnek a jobb lelke. II. Rákóczi Ferenczről tartunk emlékünnepet. Megemlékezünk arról, hogy ezelölt 200 esztendővel, 1703 ban kötötte fel a kardot nemzetének a védelmére. De micsoda védelem volt ez ? Nyolcz esztendeig tartott a háború. Elesett 90 ezer ember a csatatéren ; elvérzett ugyanennyi az akasztófán, a szegénységben s a bujdosásban; j de mindezeknél több elpusztult s pusztul mai j napig az elpártolásban, a megalázkodásban. Miga i a fejedelem itt hagyta tobb 100 millió értékű vagyo- ! nát, az országnak egy tizedrészét, 1 millió 200 i ezer hold földjét, mely auyagilag is saját birtoka volt, s itt hagyta országát és nemzetét, mely az ó lelki vagyona volt. Leverten, megtört reménynyel s a kétségbeesés fájdalmával bujdosott Bukott ember! S mi mégis magasztaljuk! Miért? A történelem nem a hatalmasokat dicsőíti, hanem a jó szándékú embereket. Básta Mihálynak olyan nagy hatalma volt, hogy sorjában nyakaztatta az embereket, de a történelem őtet inkább hóhérnak tartja; GaraíT.t annyi embert húzatott az akasztófára, a mennyit neki tetszett, de benne ezt a hatalmat vérszopó hiénának mondja a világ; s Kollonics bibornok politikai okokból megrugdusta s ugy taszigálta be a zárdába vagyis inkább a tömlöczbe Rákóczi Juliánnál, a fejedelmi kisasszonyt, a ki teljesen ártatlan volt a politikában. Kollonics bibornok megrugdoshatta a magyar gyermeket, mert erősebb volt, de azért a történelem sohasem fogja öt az erősek közé számitani, sőt lovagiasnak sem fogja mondani soha. II. Rákóczi Ferencz és Kossuth Lajos olyan gyengék voltak, hogy elbuktak, mégis hősöknek tartjuk őket és dicsőítjük. Mert jó szándékuk volt. Jó szándékuk volt nemzetök érdekében. Nem voltak eiég erősek, de hősök voltak, mert önfeláldozók voltak. A történetet nem mondom el, csak rámutatok, hogy a Rákóczi-forradalom a Mohácsi veszedelemmel kezdődőit. Ekkor kettőbe szakadt a magyar nemzet. A keletiek a törökhöz, a nyugatiak a némethez szegődtek, s ütötték egymást. Mert nagyot felejtettek az Etelközi vérszerzödésen, összetartóknak kell lenniök. Ütötték egy- I mást ui>y, hogy egy harmadiknak a láthatatlan nemzetnek fájt bele a teste-lelke. A keletiek több, sőt teljes függetlenséget és szabadságol kaptak, a nyugatiak kevéssel, sőt semmivel is megelégedtek. Keleten a politikai mellett vallás-szabadság is volt. Nyugaton kötött formula vala. Igy állott szemben egymással: a keleti magyar a nyugati magyarral, a fejedelmi párt a császári párttal, a nemzeti párt a német párttal, a protestantizmus a katholiczizmussal, a szabadságszeretet a nyűggel, a kuruez a labanczczal, — mely ellenti't, aligha csalódom, csak más elnevezésekkel, de mai napig is megvan. Az elleupártoktusájában a művelődés történet számára eredményes győzelmeket aratott a keleti párt élén, Bocskay István, Bethlen Gábor, s I. Rákóczi György—Bécsben, Nikolsburgban és Linzben. Politikai és vallásbeli szabadságot biztosítottak a magyar számára. De a fejedelemség megbukott. Az utolsó hőst, Thököly Imrét, a kuruczkirályt Ázsiáig űzték. Nikodémiában halt meg Pedig mint ej;y Hannibál ugy jöt volt át a fogarasi havasokon s szétugrasz totta Heisler táborát. Felesége, Zrinyi Ilona, itthon maradt még egy darabig, hogy csudát mutasson a világnak a munkácsi vár védelmével. Itthon maradt a gyermek is, Thökölynek mostoha fia, Zrinyi Ilonának édes gyermeke, a Bákócziaknak, a Báthoryaknak s a Zrínyieknek a vére, utolsó hősi sarjadéka és tanulta a latin grammatikát, mig feje fölött 200 fontos golyókkal bombázták a várat. Végre ezt is bevették a németek. S az asszonyt és a gyermekeket rabságra hurczulták. — Micsoda sors I Asszonyok és gyermekek állnak őrt a magyar szabadság tüzének utolsó szikrájánál. Nem épen a legutolsó s/.ikra. h rabokat elhurczolják Bécsbe, Prágába. Az éjszakai útban a fiu majdnem beleesik szekerestől a Vág vizébe. Kollonics Bécsben megiugdossa a gyermekeket Mintha a magyar nemzetet rugdosná. De — talán ettől — a gyermekek még inkább megnőnek A felserdült Rákóczi Ferencznek Olaszországba kell menni tanulmányúira. Akárhová, csakhogy Magyarországot felejtse. De nem felejti. Egy zimankós téli éjszakán vágtat keresztül az ismeretlen havasakon, hajmeresztő hegyszal adékokon. Eljegyzett menyasszonyának holt hirét költik Bécsben. Menyasszonya pedig azért hervad, hogy az ö hős hitvese Rákóczi Ferencz meghalt. S mindaketten kétségbeesve gyászolják egymást. Az élő-halotti tort a bécsi Kollonicsok és Karalíák ünnepelik. De uj menyasszonyt vesz s hazajön Sárosvármegyébe a bécsieknek szemmeltartása mellett. S itthon aztán töviről-hegyire megismerte Magyarországot. Bövön ismertette Gr. Bercsényi Miklós, Ungvár főispánja, kivel legtöbbet szokott vadászatra járni. És mit látott Magyarországon ? Látta, hogy a fejedelemségnek vége van, a nemzeti szellem le van verve, a nemzet nem a töröknek, hanem a németnek szolgája, s hogy ide épen tizannyi »portiót« kell adóba fizetni, inint a töröknek. Látta, hogy német katonaság szállotta meg az országot, beköltöztek a polgárok házába s ott dőzsölnek, a generálisok a várkastélyokban, a hadnagyok az udvarházakban s a legénység a paraszt házakban, a hordót c-apra ütötték, a szalonnát megszelték s a tulajdonost kikeigették, a melyiket össze nem vagdaltak. S látta, hogy a protestáns papokat és t"nitókat hurczolják gályarabságra, hajtják mint a csordát, seprik, mint a férget, kik a téli nagy hidegben a trágya-halomba fúrták magokat, hogy meg ne fagyjanak, s látta, hogy az epeijesi vértörvényszéken CaralTának 30 »fogd meg« je dolgozik naponként... Ezakre mondhatta, hogy: fel-fel szakadoznak a sebek. »Becrudescuntvulne:'a.« Anépnek elfojtott fájdalma morajlott. De csak mint a tengerfenék. Rákóczi is eltemetve hordozta fájdalmát. De Bécsben megsejtették, hogy ő is elégületlen s Bécsújhelybe vitték rabnak abba a börtönszobába, honn.in anyai nagyapját Zrinyi Pétert pallos alá állították volt. A biztos halál elöl megszökött s Lengyelországban bujdokolt Bercsényivel. Innen jött be Magyarországba 1703 tavaszán, május 12 én. Mert hivták az elégületlenek, hivta az üldözött és nyomorgott nép. Hivta különösen egynéhány katonaféle ember, kik a Thököli kuruez katonái közül megmaradtak még néhányan, szanaszét csatangolva és bujkálva az erdőkben s akik pusztitva rabolva szegény legényekként inkább zsiványok voltak, mint katonák. Ezek hívták. De hivta és kergette Rákóczit leginkább már saját lelke is: népének a fájdalma, az üldözött igazságnak a védelme, a vérengző bitorlóknak a megtorlása — s nem olvastam ugyan sehol sem, de gondolom, hogy csalhatta, kergethette immár őt a magán bosszúállás is, s Jósika Miklósként égett a föld lába alatt. S átjött a hegyen, a 26 éves fenkölt lelkű fejedelem, kezében »Cum Deo pro libertate« feliratú zászlóval s lelkében a szaoadság istenével. Hogy nemcsak az a néhány katona várta, de hogy milyen szívszorongva várta az országnak nyomorult népe, bizonyítja az a jelenet, melyet a határszélen a velünk egy sorsban üldözött ruthen nép tett. A nyomorgó nép karavánként csapatokban bódorgott az erdökön s Messiásként várta a szabaditót. Hire volt már, hogy jön Rákóczi. De az a balhir is elterjedt, houy Rákóczi elveszett. Erre a hirre fájdalmában a csapat vérfagy laló üvöltésekkel járta a völgyeket, s gyászolta a leendő szabadítót. S megjelent előttük a fejedelem. Ekkor kétszeres jajgatással tört ki a sírás, hogy messze zúgott bele az erdő. Férfiak, asszonyok, gyermekek, öregek — térdre esve, arezra borulva, ruháját fogva rimánkodáuak. Egyik örömében sírt, a másik azért, mert nem hitte, hogy ő az. Nagy munkájába került, mig megtudta nyugtatni őket, kogy ő az, aki hazajött. Oh, és még volt egy jelenete. Mikor a haza földjére lépett ez a tiszta lelkű ember, kifent karddal jött. Kard volt kezében egy országnak a függetlenségi vágya, népek törvénye, s a magyar nemzetnek élet-joga; ezt a kardot a szabadságnak és az igazságnak kőszikláján köszörülte ki, rá csepegtetve millióknak keserű könyhullatását. — Ezek az örök halhatatlan e.'zraék ragyogtak a kardján, mikor találkozott bajtársaival, a 70—80 tagból álló kuruez csapattal, a kik hivták, hogy vezesse őket, s a kik bottal, kaszával fegyverkezve, de roszul öltözve, kiéhezve és bepálinkázva szájaskodásukkal megdöbbente látványul szolgáltak az ideális fejedelemnek. És evvel a rongyos részeges csapattal indult el a fejedelem a világnak egyik legszentebb szahadságliarczára. S nem esett kétségbe. Mert ne gondoljátok, hogy ez a züllött csapat megvetésünkre méltó. Derék katonái lehettek Thököly fejedelemnek; de a kuruez király kibujdosott s ők földönfutókként elszéledtek, mint a pásztor nélküli nyáj. Talán családot alapítsanak, hogy a hatalom zsoldosai riasszák föl párnáikról feleségeiket és gyermekeiket? Éltek, a hogy lehetett. Nem ók az okai betyárságuknak. Meg aztán nem a rabló csapatnak lett vezére Rákóczi Ferencz, hanem ók lettek RákóczinaK a katonái. A rablás megszűnt, élelemmel, ruhával és fegyverzettel ellátta őket a fejedelem e^ymilliókétszázezer hold birtokának és bányáinak a jövedelméből. És nőtt a kis csapat, mint a hógörgeteg, ha leindul a hegyről s a 70 emberből rövid időn 70 ezer vitéz lett. Immár uem a zsiványok csapatja, hamem az ország elsó urainak hadserege. A Rákóczi nevére, mintha tüzes üszköt dobunk a puskaporra, lángra lobbant az ország. (Folyt, köv.) Visszapillantás. Magyar furcsaságok és fonákságok. (II. Folytafá

c.) Közjogi ós politikai furc»a ágainkról uem szólok, részint azért nem, mert a Mag.ar i'uizs nem politikai lap, de meg azért sem, men ezekről eleget olvashattak olvasoink a*, elmúl esztendőben — máshol. Sőt talán az a legnagyobb bajunk, hogy nagvon is sokat politizálunk, saját aoyagi viszonyaink rendbehozásával, közgazdasági erdekeinkkel nem sokat törődünk. Halhatatlan nagy Széchenvink, irányelveitől nagyon is eltértünk, lángs^elleme kiolthatatlan hazatiságával párosult piaktikusészjárása, világító szelleme nem él lelkünkben. Ennek a következméuye az, hogy haoár látszólag, a kulturában nagyot haladtunk is, vagyonib.g irtóztató nagyot sülyedtünk ; pedig független ós szabad csak müveit, vagyonos, munkás, s erkölcsi alapon álló nép lehet. Szépan mondja Széchenyi: „A henyélés minden hiba, vétek s bün kútfeje, s ha nem is az közvetlenül, mindenesetre azok fészke, melyben a rossz indulatok magva felme'egtil, s életre indul. Mennél több a fáradozó, munkás törekedő, annál több az erény. De miben fáradjon, munkáljon, törekedjék a község minden egyes tagja ifjutul vénig, dustul szegényig oly állhatatos buzgósággal, oly elszánt önfeledéssel, hogy kebliben aoha ürességet ne leljen, s mindennapi foglalatossága, tavasz éltétül az öregség teléig tökéletesen töltse be lelkét? Tekintsük az emberiség közönséges foglalatosságig nézzük közelrül azon népeknek