Magyar Paizs, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1903-08-13 / 33. szám

1903. szeptember 17. MAGYAR PAIZS 5 mosódnak ugyan magok az események, megszintelenednek 3z emlékek is, — de a hozzáfűzött kegyelet elkíséri az élet vándorát a legvégső határig és-valóságos ünnepnapokká avatja amaz időpontok évfordulóit. — Pihenő állomásai, fix helyei ezek a folyvást muló idővel tovasuhanó életnek és alkalmat nyújtanak arra, hogy a létküzdelem folytonos hajszájában egyszer-egyszer megpihenve feleszméljünk és feleszmélve megpihenjünk. — Mintegy megállni látszik ilyenkor az idö s ugy emlékszünk vissza, az elmultakra, mintha csak tegnap — mintha csak egy éjszaka lett volna közötte és a mai nap között. — — IJ,Ötven év! Boldognak álom. Ügyefogyottnak egy örökkévalóság. Ki, — hogyan tudta használni és értékesíteni a természet adományát, — az életet, melynek minden elvesztett vagy rosszra fecsérelt perczén előbb-utóbb boszut áll az erkölcsi világrendnek megvesztegethetlen bírája: a — lelkiismeret. Ellenben vajh! mi boldog lehet az, ki megérkezve- az életnek egy pihenő állomásán, nyugodt lélekkel tekinthet vissza a szigorú kötelességteljesítés, az igazság és erény megfutott ösvényére. melyen minden szépnek, jónak, eszményinek helyes felismerésében mindenkor tiszta szívvel, nemes szellemmel megtántoritás nélkül haladt az elérhető emberi tökéletesedésnek legmagasabb czélja telé! — — — — — — Ott a veranda hüs árnyékában is egy oly boldog emberpár tartja megérdemlett pihenőjét az élet nehéz fáradalmai után. Különös szeretetben és tiszteletben egyesülve, gyermekeik által az emberi tökéletesség mintaképe gyanánt imádva, az emberek tiszteletétől és becsülésétöl kisérve eljutottak közös utjoknak azon magas állomására, melyet a mai nap képvisel és melyen tul a munka és fáradalmak évei után kell, hogy az aratásnak, jutalomnak ideje következzék, mely megszerezze részükre ama legnagyobb örömöt, melyet az ember érezhet, midőn visszatekint az áldásteljes múltra, melyben megvetette mostani boldogulásának alapját! — — — — — * * * Mig tehát odabent a házban a mai alkalomra összesereglett családtagjai között serényen foltnak az ünnepség kedvesen izgató előkészületei és fehér ruhás unokák betanult alkalmi versecskéiket ismételgetik, hogy ben ne süljenek mondókáikba; — mig ügyes kezek az összegyűlt emléktárgyaknak ízléses elhelyezése körül foglalkoznak, hosszú virág füzérek, óriási virágbokréták kötésével bíbelődnek s mindenütt élénk sürgés-forgás jelzi a mai nap fontosságát, — addig kint az árnyas tornácz magányában az ünnepelendő örömpár szeretetbej egybeforrt lelkei a csendes elmélkedés áhítatába merülnek. Amint hízelegve körüllengi őket a nyári természet andalító békéje: — titokzatosan sugnakbugnak körülöttük a.e. elmúlt idők felidézett szellemei és csendesen meléjük telepszik az Emlékezet szelíd nemtője és lassú kedves hangján igy kezdi: A háromszínű szalay. Volt egyszer, hol, hol nem volt, — ott az égig nyúló magas Kárpát aljában, — egy kedves, bájos gyermek. Barna fürteinek, uefelejts szinü szemeinek, angyali mosolygásának, karcsú, hajlékony termetének szépségénél csak kristálytiszta lelke, jóságos szive és női erényeinek bája lehetett elragadóbb. Szerényen elrejtőzve virított a szülői ház védő árnyékában, távol a nagy világ kíváncsi szemeitől. De aki csak egyszer is megláthatta és ismerni tanulta, többé nem zárhatta el szivét öntudatlanul hódító kedvessége elől. Akkor volt a nagy esztendő ; a nemzeti szabadság ébredésének forrongó esztendeje! Az eszményien szép tavasz után, vészes viharfelhők verődtek össze hazánk felett, a nemzet legszebb vívmányainak áldásait végpusztulással fenyegetve. Mikor a haza segélykiáltása felhangzott, országszerte megindult a toborzás egy nemzeti őrsereg megalakítására. Lelkesülten gyülekezett a felvidék hü magyarérzelmü ifjúsága is Lőcse városka piaczára, hogy besoroztassa magát az alakuló honvéd seregbe. És amint zeneszó mellett csapatosan végig vonultak a városka utczáin: mindenütt megnyíltak a virágos ablakok s lelkes honleányok letépve ablakaik viruló díszét, gyengéd bucsu üdvözletképen szórták azt a távozók lábai elé .. . Egy nyitott ablak keretében, honszeretet hevétől kipirulva jelent meg a barnafürtü, kékszemű leányarcz is, minden vonásán a lelkesültségnek és ifjúságnak elomló pírjával. Történt pedig, hogy a csapatból egy délezeg, holló fürtű ifjú tekintete a kis leányéval összetalálkozott épen, mikor ez tehér kendöcskéjét lobogtatva önfeledten bucsut intett a távozóknak. — A fiatal honvéd e kedves látványtól vonzatva odalépett az ablakhoz s tiszteletteljesen üdvöz Mve a leánykát, — szerényen egy virágot kért tőle — emlékbe. — De a leányka nem adott hervatag virágot, hanem levette kebléről a nemzeti szalagrózsát és lehajolva ablakából, az ifjú keblére tűzte mondván: »Ezen hervadhatlan virág jegyében vezérelje önt, Isten a haza dicsőségére !« — »Ugy legyen,« — feleié az ifjú — »s ha visszatérek, dicsőséggel térek vissza és ez a szalag összefűzi sorsunkat! . . .« Ezzel tovább sietett, hogy követhesse az elvonulók csapatát. — — A női szobában és a harezmezön. E naptól fogva a leányka is a haza szent ügyének szentelte minden tehetségét, szorgalmát a maga kicsiny otthoni körében. És mig kint a harczi /aj vihara zúgott és a nagy politikai eseményeknek magasan járó hullámai rengették meg a Haza szent földjét, — addig a kedélyes leányszoba biztos oltalmában a leányka picziny kezei lázas tevékenységet fejtettek ki, vászonnemüeket szabva és varrva a csatatér viszontagságai között megviselt honvédeknek, — és tépést készítve a szabadságért vérükkel, testük épségével áldozott sebesülteknek a számára. Azalatt vitézül harczolt a magyar honvédsereg — soraiban amaz ifjúval, kinek élete felett egy ártatlan angyal hathatós imái őrködtek. — És az ifjú nem tartotta elegendőnek csak testi erejét és épségét ajánlani fel a Haza szolgálatának, hanem eszével és tudom 'imával is kivánt használni annak és üres idejében arra használta tel kohászati tudományát, hogy — mint Gábor Áron bátya a Székelyföldön, ő is a göllnicz-völgyi hutták egyikében maga öntött és készített ágyukat, ne hogy üres kézzel jelenjék meg ott, hol a dicsőséget osztogatják. Majd Aradon és a Tisza mentén mint utász és hidépitészeti mérnök tett értékes szolgálatokat a magya

t sereguek. — Jöttek, egyre váltakozva jöttek a hirek szenvedett vereségről, — aratott győzelmekről, — a hadi szerencse változaudóságai között is azomban a dicsőséges honvédseregnek soha nem lankadó vitézségéről és bátor magatartásáról. De jott aztán a világosi villámcsapás, az aradi vésznap és jöttek utána a nemzet gyászesztendői fájdalmas csendjükkel, merev nyugalmukkal, mikor az egyes ember fájdalma elveszett a közös gyászban és az igaz honszerető kebel saját boldogságával szemben is közönyös maradt. Azomban műit az idő' s egy »szebb s jobb kor« erős leménye beheggesztette a vérző sebeket. A sokáig nélkülözött öröm és boldogság utáni vágy ismét feléledt az itju szivekben és követelte ősi jogait. . . Az ismerős leányszoba ajtaján azóta nem egy érdemes kérő kopogtatott azzal a szándékkal, hogy a rátartós kis madárkát fészkéből kiröppentse. De csak mind hiába! — Az ajtó állhatatosan zárva maradt . . . Hoztak vagyont, rangot, czimeket, — hoztak oda egetostromlő szerelmet és az ég csillagait lehozni kész szándékokat. De a leányka hajthatatlan maradt, mint Penelope s visszautasított mindent és mindenkit, mert cem volt köztük egy is, ki szivét nagyobb honfierényekkel megnyerhette volna. Egyszer aztán jött egy délezeg, holló fürtű ifjú és lerakta a leányka elé, magával hozott kincseit: tiszta jellemét, szerető, nemes szivét, magas, fenkölt szellemét, — és — nem ugyan a magas menny fénylő csilagait, de csak a csatatéren vitézségével, érdemeivel megszerzett honvéd főhadnagyi csillagait és — elhozta magával azt a talizmánként őrzött nemzeti szinü szalagocskát is, mely első látásuk óta a leányka és az ifjú szívét a szeretetnek tegszeob frigyével fűzte örökre egymáshoz ! . . . * * * Oltár előtt. Egy szép verőfényes nyári napon aztán illatos virágdíszt öltött a gölniezbányai lutheránus templom és megtellett kíváncsi és érdeklődő közönséggel. — Az orgona ünnepélyes zúgása közben vonult be a diszes násznép; — és szerelmes vőlegénye karján, boldog mosolyának átszellemültségében s myrthus köszörűs igéző fehérségében angyalhoz hasonlóan a bájos kis mennyasszony ! — — — Amit az ifjú pár egymásnak ez ünnepélyes pillanatokban az Isten szine előtt kölcsönösen fogadott: azt hűségesen be is váltotta az élet folyamán. Mert nemcsak a menyasszonyi disz volt az, ami az ifjú nőt ott az oltár előtt egy angyal dicsfényével övezte körül; nemcsak az ifjúság délezegsége, nyugadt önbizalma és az elért vágyak feletti boldogság külső varázsa volt az, ami a vőlegényt az eszményi férfiasság megtestesítője gyanánt tüntette fel:— hanem egész későbbi együtt élésük ideje és tartama tesz fényes tanúbizonyságot arról, hogy a szép igéret még szebb és boldogitóbb valósággá változott. Mert a nő, — erényeinek, kiváló tulajdonainak gazdagságával, a helyes utat mindenkor felismerő tapintatával, meleg kedélyének, gyengéd lelkének ezerféle megnyilvánulásaival valóban jóságos angyala, szelid órszelleme, jó nemtője és boldogítója lett nemcsak ferjének, gyermekeinek, házának, hanem az egész vidék szegényei és szerencsétleneinek és mindazoknak, kik vele va^ha csak érintkezhettek is; a férfi pedig az élet minden helyzetei és körülményei között mindenkor tántorithatlanul és bizton álta meg helyét, mint jó hazafi, nemesen érző ember, igaz férfiú, hüs&ges férj és áldott jóságú atya!— — * * * Régi jó szokás. A lakodalmat követő napon, több rendbeli bőrönd és butornemüvel együtt ekhós szekérre rakták fel a faragványokkal és czifra vasalásokkal díszített, fekete, oszlopos ládát, mely még a szülői ház bútorzatának anyáról — leányra leszármaze't egyik tisztes maradványa, s melynek az volt öí.i rendeltetése, hogy mindenkor a férjhezmenő leány keleagyéjét foglalta magába. — Akkor is a kis mennyasszony kincseit rejtegette levendulaszagu be .sejében. Jóllehet nem volt benne selyemszoknya, smyrna szőnyeg, bársony takaró ; de annál több anból a saját len termésű, selyemszályu, háziszövésü és kézivarrásu vászouneműből, ami az akkori jó gazdaasszonyok büszkeségét képezte és néhány emberöltőn át is a régi épségben szolgálta czéljait. — Legalul, a láda sarkaiba, gondos anyai kezek egy pár nagy ezüst tallért helyeztek el, ugy nevezett »tartalék garas«-nak a bekövetkezhető szükség esetére. — Egy rejtett fiókban pedig a mennyasszonyi fátyol és az élő myrtliusból font koszorú volt gondosan elhelyezve, hogy az emlékezetnek és kegyeletes érzelmeknek ezen szent ereklyéje az itju párt jövendő utjain is elkísérje s néha napján rejtekéből előkerülve, a múltnak tünő képeit felújítani segítse ... De mindezek melbtt az anyai gondosság nem feledkezett meg a hasznos, mindennapi dolgokról sem, — és, hogy az uj háztartásban ^szükséges tejecske meglegyen: egy saját nevelésű, szép fejős tehén is útnak indult a málhás szállítmány mellett. — Ez volt az egész vidéken utóbb nagy hirre vergődött s a későbbi családnak köztiszteletben ta.tott »Brendá«-ja, megérte tehénlétének azon legnagyobb dicsőségét, hogy mint egykor Rhea-Sylvia a latinoknak, ő is az egész vidékbeli gulyának lön törzsanyjává, — gazdáinak I pedig olyan kiapadhatlan tej forrássá, hogy az ! egész ház népe, — állatja valósággal tobzódhahatott az édes habos nedűben! — — — Másnap elkövetkezett az elválás nehéz, keserves parcze, midőn az itju nőnek el kellett szakadnia mindentől, ami szent és becses volt előtte: a családi fedéltől, mely bölcsője ringásának, — a kert lombos fáitól, mely gyermeksége gondtalan játékainak, örömeinek — és bánatainak tanúja volt: a szülőváros ismert tájaitól, zöldelő rétjei, csergő patakjaitól, a távolban kéklő hegyormaitól ; szerető szomszédoktól és ismerőseitől; az istenházától, hol szive buzgóságában szokott imádkozva leborulni; a csendes temetőtől, melynek hantjai alatt ismeretlen nagyatyák porai nyugosznak; — oh! és el kellett szakadnia édes szüleitől — és véreitől, a drága jó anyától kinek gyengéd szeretetében és gondos őrködése alatt nevelkedett, mint »a gyenge virág a nap jóltevő sugarai alatt . . . !«