Magyar Paizs, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1903-08-06 / 32. szám

2 MAGYAR PAIZS 1903. augusztus 6. bizonyságául annak, hogy más a közügy, s más a szeszélyes magánügy. Van azonban e szomorú ügyben egy vigasztaló, a kiengesztelés nélkül is. Lehet hogy igaz, lehet, hogy nem igaz, de jellemző és fenmarad az emléke. Egyik tannnak az állítása szerint a megvesztegetést nem magyar nyelven tárgyalták. „Kost was kost!" Csak gondolja meg mindenki. Nagyon megnyugtató ez. A magyar nyelv elleni bűnben nem használták eszközül magát a magyarnyelvet. Tehát nem szennyeződött el. Nem használták, mert nekik ez nem anyanyelvük. A magyarnyelv bűnösei nem magyarok. Nem magyar apától valók. Nem mondom, hogy bitangok, de nem magyar apától valók. Továbbá a magyarnyelv szegény és nem alkalmas ilyen — suttogó alkudozásokra. Borbély György. Az élet terhei. Oly korban, s olyan világban élünk, a melyben mindenütt viselni kell terheket. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy kemény, vagy rossz, vagy pedig szomorú ez a világ; hanem csak azt akarom jelezni, hogy ez felelősségteljes világ s oly világ, a melyben senki se lesz boldog ós derék emberré azáltai, ha a terheket magáról lerázni törekszik, hanem azáltal, ha megtanulja viselni azokat. A legtöbb ember téved abban, ha gondolja, hogy az élet boldogsága abban áll, ha az élet terhétől megszabadulunk. De csakhamar kitűnik, hogy éppen az életet terhelni látszó felelősség azt tágítja, s hogy éppen azon emberek, kik az életet minden felelősségtől akarnák megszabadítani, annak legnehezebb terheit viselni kénytelenek. Nyugtalanság, unalom és életuntság: ezek azon terhek, melyek az elégedetlen embernek tétlen életét nyomják. Az ilyen ember, mert végezni való munkát nem talál, munkává teszi a gyönyört, mig végtére egy h.res angol emberrel azt mondja, hogy az élet tűrhetőbb lenne — gyönyör nélkül! Oly teihek mellett, a ír-^yeket lerázhatunk, vannak olyanok is, a melyektől az életben szabadulni nem tudunk. Előlépnek ugyanis azon megpróbáltatások, a melyeket el kell viselnünk, eredeti közössége fűzte, s a kinek egy tragikus erejű költeményét »Egy emlék a kórházban* czimmel le is fordította Petőfi. Akinek lantján húr a forradalmi hangon kivül a szerelem dalára is volt 5 a ki épp úgy gyűlölte a zsarnokságot, mint ő, ép úgy imádta a szabadságot mint ö, s akinek egész életét a nyomorúságon kivül a szabadságnak és szerelemnek érzete töltötte be; végül a ki épp oly fiatalon halt meg, mint Petőfi, nem csatatéren ugyan, hanem a párisi Charitékórházban s igy még életüknek tragikus vége is az események csodálatos harmóniáját mutatja. Nemzeti irodalmunknak igazi szerencséje, hogy Petőfinek nem volt alkalma magát tudományos pályán kiképezni, hogy költészetének kiforrása elé nem gördített akadályokat a nemzeti hagyományok természetes szeretete diktálta egyoldalú tudományos kiképzés. Mikor pedig már az általános emberi műveltségnek birtokában volt, nemzeti költészetének kiforrását ez csak elősegítette. Korai halála közvetlenül a nemzeti irodalomnak kiszámíthatatlan vesztesége; de — mert költészetének értéke általi „ , s közvetve vett világirodalmi szerepe s hatása egyetemes: a korai halálával bekövetkezett veszteseget nemcsak mi magyarok érezzük. rt. ki oly fiatalon, mint ő, költészetének aranyszálait oly szép formákba szőtte, s mellette oly sokat irt: mit nyújthatott volna az emberiségnek, mily fényes jövőt tárt volna elénk, ha oly fiatalon ragyogó költészetével a halál örök éjszakájába nem pusztul. Halála körülményeit talán örökre a bizonytalanság homálya takarja, de élete tragikus vége tagadhatatlanul szép volt, olyan, amilyent ő is kivánt. betegség ós gond, elhagyatottság és bánat, oly terhek, a melyekben mindegyikünk részesülj Ezen megpróbáltatások közt néha a legnehezebb tapasztalatokat is tesszük; t. i. azt, hogy eddig hamis elméleteket követtünk. A világot ugyanis lágynak tartottuk; most pedig látjuk, hogy az igen kemény és a puha óletelmólet megfosztotta az embert azon képességtől, hogy elviselje a sors súlyos csapásait. Nincsen megragadóbb, meghatóbb dolog annál, mintha valakit váratlanul, rögtön egy nagy ós kikerülhetetlen csapás sujt és ha a terhek vállaira nehezednek, a mely vállak sohase kísértették meg azelőtt a teherviselést. Sokkal jobban cselekednénk tehát, ha átlátnók, hogy az élet nem könnyű ós hogy azokra a kik ezen hitnek hódolnak, csak szerencsétlenség ós kétségbeesés vár. Ez az első igazság, hogy oly világban élünk, a melyben valamely módon terheket kell viselnünk. Most már az a kórdós támad, hogyan találjuk meg az erőt azon terhek viselésére, a melyekben velünk senkisem osztozkodhatik ? Hogyan viseljük el pl. a mi kétkedő, ábrándozó, vágyó lelkünk elhagyatottságát; vagy a homályos és nehéz felelősségeket, a melyek határozottan s elkerülhetlenül csakis minket érnek V Hát itt mindenekelőtt ne várjuk azt, hogy ezen terhek taláu eltávolíthatók ; s ne pazaroljuk az időt esetleg azzal, hogy a terheket lerázni törekedjünk. Nem az a mi feladatunk, hogv meneküljünk a felelősségtől, hanem az, hogy erőt találjunk annak elviselésére. Azon tudat, azon érzet, hogy két teher és kötelesség van, t. i. mások jótéte és saját jólétünk : az teszi legnyomasztóbbá az életet és zavarja meg azt. Az ember nem tudja, melyik útra lepjen ; vájjon önmaga kedvéért, vagy mások érdekében dolgozzék-e; mások, vagy saját ügyét védje-e? Dolgozzók-e, vagy imádkozzék? Mi jobb: jónak lenni, vagy jót tenni? Igy disputálunk önmagunkkal, mintha az élet oly reménytelen dualismus lenne, a melyben a kötelességeknek legalább egyik fele elhanyagolandó volna. A dolog megoldható igy : ora et labora! — imádkozzál dolgozzál! Ténykedéseink olyanok legyenek, kötelességeinket ugy teljesítsük, hogy azáltal a mi jólétünk, de mások üdve is előmozdittassék. Vannak nemesszivü és nagylelkű szolgái a közjónak, a kiket időnként el fog a gyámoltalanság erzete, azért, mert azt gondolják, hogy csak tökéletlen terveikkel tudnak másokon segíteni; holott mégis az állhatatosság a saját teherviselésben s azon tanítás, melyet az ő saját önuralPorai fölött örök szabadságról daloljon a madár, nagy lelke hadd álmodja a régi dicsőségében felújult nagy Magyarországnak örök életét! N. Enyedy Barna. Gsak egy tollszár! „Egészséges testben, Egészséges lélek." Ha egészségesek vagyunk, akkor mindenüak van s mégis nincs a napnak olyan órája, olyan percze, melyben e drága kincs ellen ne vétenénk s a századunkban megnyilatkozó felületesség által a mások egészségét is ne veszélyeztetnék ! Vétenek ellene anyák, apák, nevelők, tanitók, elöljárók, szóval mindenki, a ki csak tollfogható ember; súlyos bününk, nagy vétkünknek előmozdító eszköze sem több, sem kevesebb, mint egy tollszár, csak egy tollszár! Szinte látom azt a gunymosolyt, mely erre a mondásra az ajkakon megjelen, szinte hallani vélem e megjegyzésnek mardosó élét: »No bizony egy tollszárral lehet az egész emberiség épségét veszélyeztetni?!« Pedig ugy van! mert a tollszárral az egész emberiséget, az egész nemzedéket nyomorékká, szenvedővé, egészségtelenné lehet tenni! Tekintsünk tehát mélyebben bele a dologba, tegyük komoly megfigyelés tárgyává! Az első komoly eszköz, mely a gyermeket a későbbi kenyérkereseti pályához elvezeti, a toll, s mégis mily felületesek, mily gondatlanok vagyunk az eszköz megválasztásában, nem törődünk annak milyenségével, közönyösen vesszük annak nagyságát, minőségét; mit törődik azzal az édes muk nyújt: többet használ, mint minden tetteik és esetleges hibáik. A világ odakünn azt várja, hogy oly emberek mentsék meg, a kiknek bensője iskolázva van a föonemlitett módon. Olyan szivek mélyéből, a melyek magányukban igy tisztultak meg — fakad az időnek tisztító sebes árama. Az ilyen férfiak tiszta lelke forrásává lesz a társadalmi élet egészségének ; mert ők nvugodtan viselték saját életük terheit. Cselkó József. Nök a magyar ipar pártolása körül. Lelkesítő levelet kapott Kolozsvárt az Ellenzék egyelőkelőurnőtől, Kozma Ferencz kir. tanfelügyelő nagyműveltségű nejétől. Egyszerű, közvetlen szavakkal van a levél írva. Nemes lélekkel buzdít, a hazai czikkek vetelére. Hisszük, hogy minden pjüvelt urnő vagy ut leány szivéhez szólanak ezek a sorok. Hiszen ma nincs is müv :lt nő Magyarországon, a legmagasabb ranguaktól le azokig, a kik kézi munkával keresik kenyerüket, a kik előnyt ne adnának bevásárlásaiknál a hazai készítményekének (Legalább igy kell hinnünk.) A mi itthon készül, az mindig becsesebb előttünk. Herczegnők előszeretettel viselik a kalotaszegi varrottasokat. Példájuk njomán egy egész vidék házi ipara lendült fel és népe nyert jólétet. Kozma Ferenczné urnő sorai tul fognak repülni haza a részünk berczein is, irja az Ellenzék. Minden magyar nőt arra fog buzdítani, hogy kerülje a külföldit s vegye a magyar czikkeket. A levél igy szól : Tek. szerkesztő Ur! Örömmel olvastam azt a felhívást, mely arról szólt, hogy „dobjuk vissza a kereskedőknek a külföldi ezukrot és ne fogadjuk el.

u Helyes figyelmeztetés volt ez. Igy kellene tenni minden olyan behozott portékával, a milyet itthon is elő tudnak állítani. Nem a hib.it kell keresni a hazai áruban, azért, hogy ürügyet találjunk a magyar czikk elkerülésére és a külföldi áru vételére, hanem keresni és venni kell a magyar portékát, még ha drágább vagy kezdetlegesebb volna is valamivel, mert csak igy erősödik és lesz versenyképes a magyar ipar. Fájdalom, nálunk a kereskedők egy töredéke, mondjuk, hogy ma már talán kis töredéke, meg mindig hol rőffel vagy méterrel, hol kilóval árulja a hazát. Igen, mert a haza értékes földjéből adnak el mindig egy-egy darabkát, a hányszor olyan kívülről behozott anya, ha törpe, igazat szólva »lilipuli« v. óriás, úgynevezett »Herkules,« v. »Mepliistó« a tollszár, melylyela gyermek a oetüket a papírra veti; elég neki, hogy már tollforgató fi van ! Pedig a milyen fontos a kézimunkánál a tű megválasztása, s a mennyire kétes a munka sikerülése, ha himzötű helyett stoppoló tüt használunk, éppen oly kevés sikert mutatunk fel az Írásnál, ha nem megtelelő az eszköz, a toll mert idegölő, fárasztó, ha kis gyermek kezébe könuyea sikló, nehéz tollszárat adunk. S vájjon a toll szine nincs hatással az egészségre ? Kezdetben minden anya, mentől ékesebb, színesebb tollat óhajt gyermeke kezébe adni, hogy vele igy az irást inkább megkedveltesse ; igy találunk azután a szivárvány minden színét magában egyesítő tollszárakkal s igy van közöttük czinóber vörös, arzénzold stb. S mi ennek a következése ? Sem több, sem kevesebb, mint a testi és szellemi elmaradottság, mi az örökös fej, és gyomorfájás szülőanyja, mert a gyermek 99°/o-a, mig a tanitó a betűket a táblára előírja, vagy a betűknek alakjait papírra veti s míg ö kis fejét a betűk eltalálásán töri egyszersmind tollszárának a legmegfelelőbb végét szájába dugja, eleinte csak odadugja, később rágja, szívja, szopogatja s igy gyomrocskája apródonként egy festékes hordócska, egy szinvegyületnek a szelenczéja lesz, a mi a beleket át, meg átjárja, megmételyezi, megmérgezi, s az emésztés folyamatát megakadályozza, meggátolja, a gyomor idegeit megbénítja s mindenik megannyi kis honpolgár s honleány egy-egy örökös nyöszörgő áldozata, martyrja lesz a színes tollszár kultuszának!