Magyar Paizs, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1902-06-12 / 24. szám

mind fogalmaz. Így készül el estig a kivánt summa, s ezen az egy napon 2500—270Ó darabot elreferálnak, s ki is adnak. Már most tessék elképzelni, hogy ennyi aktát hogy lehet elreferálni, mikor egyrésze pláne az uap lesz elintézve. Tessék csak beletekinteni a tanácsüiési is ülésen kivüli könyvekbe, azok megmutatják állításaim valódiságát. Ezért van az a halom felelősségi kérdés. Lassan nem mehet a dolog, mert sok van, de meg az elnök ur is óránkint jön s kérdez: Zsiga kérlek sok van még? Kívül pedig: én nem értem, miért tart ez az ülés ilyen sokáig. Idegölő munka. Ezért menekül az árvaszéktől minden lény. Nevezhetnék olyat is, ki egészségét hagyta ott. Hát szegény Szamecz Károly ? — Ő főbe lőtte magát. Szegény ember, még most is olöttem áll, amint réveteg tekintettel kitámolyog a közgyűlési teremböí, hol szabadságot kért megrongált egészségének helyreállítására. Meg is adná mindenki, dehát TrsZtyánszky ur ellenzi. Másnap be kell jönni dolgozni, az elnök hivatja is, szegény ember öngyilkos lesz s e szóval hal meg; Ezt az árvaszéknek köszönhetem. Szegény Szamecz, őt szekálták meg egyszer, mint kezdő embert ennél az árvaszéknél, alaposan. m Bevisz egy előadói tervezetei, mely szerint kövágó-eőrsi illetőségű kiskorú Kis József nagykorú lett. — Azt mondják, hogy ezt a gyámhatóság nem igy fejezi ki, hanem igy: Kis Józset kövágóeőrsi illetőségű kiskorú nagykorú lett; a következő tanácsba beviszi igy, akkor meg azt mondják-, ej, ej, de nehezen ért az ur, nem ugy kell ezt, hanem igy: kiskorú kővágóeőrsi illetőségű Kis Józsel nagykorú lett. De már ekkor ő is a zöld asztalhoz vágta az egész aktát. Hát Szentiványi Géza miért ment el? hát bizony az elnök ur egyszer a hivatali folyosón iszonyú galibát vágott, hogy ez az ur őtet miért nem köszönti. Szentiványi Géza azt mondja, hogy egyszer már köszöntötte; de mikor az neki nem elég? Elment bizony Gájásy is a kisebb javaialmazásu V-ik aljegyzői állásra. Hát Kozárynak miért kellett elmenni, aminek azt hiszem lelkéből örül. Hát Braunstein Pál miért ment el ? Hogy ne kellett volna akkor eljönni nekem, a ki szájamra nem tettem lakatot s nem egyszer hangosan kárhoztattam ezt az átkos rendszert s kárhoztattam azt a halom elnöki ukáz gyártást, a tisztviselők feljelentgetését s nem egyszer kifejeztem, hogy az elnöknek nem azt fontos tudni, hogy Csák, Málics, Ellmann, vagy a tóbbi késik e naponta egy félórát, hanem azt kellene tudni, hogy ezek mit dolgoznak, ehhez azonban biráló képesség és ész kell ; s rendszerváltoztatással könnyíteni a tisztviselők helyzetéu s a megterhelt vármegyei alapokon. Hiszen Magyarország egyetlen vármegyéje sem dolgozik akkora személyzettel, de akkora restancziája sincs. Ez az árvaszéknél a rendszer, s nem különb a szellem. Zalavármegye árvaszéke az ö üülön souverainje alatt a vármegyétől separalt testület. Olyanok voltunk mindig, mintha nem is lettünk volna vármegyei tisztviselők. Az a collegialitás, ami más megyében éltető elem, hiányzik itt. Nem az én dolgom ennek okait fürkészni. De annyi bizonyos, hogy az árvaszék elnök-fejedelme és főpatronusa Árvay főjegyző nem egy uton jár a vármegye alispánjával. A rosz nyelvek azt beszélik, hogy mind a ketten alispánok akarnak lenni; de már aztán, hogy egyszerre, vagy felváltva, azt nem tudom. Hanem tudok valami mást és elég érdekest. 1900. október 4-ike volt, Ö Felsége, a magyar király nevenapja. Az alispán vezetése alatt a vármegye udvarán összegyűlt a vármegyei tisztikar a hálaadó misére menendő, hogy koronás királya iránt hódoló tiszteletét kimutassa. Ott volt Trsztyánszky is, szájában egy hatalmas szivarral, bodor füstöket eregetve. Mikor a menet megindult, az alispán végtelen jóságosan, sőt szokása szerint, még tulon tul is alázatos modorban odaszólt, hogy dobja el a szivart. Oda se neki. Mikor a menet a megyeházához ér, ismét megszólítja. Fel se veszi. (Végre is ő hódolatát szivar áldozattal akarja bemutatni. Az áldozás füsttel jár. Szvatopluk hódolata jeleül nem füsttel áldozott Áípád előtt.) Mikor aztán harmadszor is megszólítja az alispán, akkor megfordul és eljön. Délután pedig az alispántól fegyveres elégtételt kér a rajta esett sérelemért. — Az alárendelt a főnöktől. Ilyes dolgok estek bizony Zalában. Szóval távolodtunk a tulajdonképeni vármegyétől. Hogy ne, hiszen ha jött egy alkalom, hol tisztelegni kellett volna testületileg, mi árvaszékiek mindig külön testületet képeztünk. Ha a főispánnak neve napja volt, az árvaszék az ő souverainje vezetése alatt külön tisztelgett. Pedig hátha a főispánnak is jobban tetszett volna a tisztikart együttesen látni. Az alispánnál azonban soha sem tiszteleg testületileg az árvaszék. Bosnyák miniszteri titkárnál, — elnöki rendeletre »Miklós szolga által tolmácsolt parancs: »tessék feketébe öltöznk rendelet után — tisztelegtünk. Az elnök szónoklattal üdvözölte a nagyságos titkár urat kis körünkben, mi pedig éljeneztünk. Külön akart tisztelegni az árvaszék Kaffka miniszteri tanácsosnál is, csakhogy ez nem fogadta el ezt a separalt tisztelgést. Az elnöki rendelet ki volt adva erre is. Ekkor már, az igaz, belőlem is kitört a béketűrés, s megkérdeztem., hogy mikor fogunk majd tisztelegni a számvizsgáló urnái, mikor a számtiszt urnái, s mikor a számgyakornok uruál ? Ezeket akartam elmondani az árvaszékről s ezzel tartoztam a köznek s önnek Trsztyánszky ur! S mindez, amit elmondtam, miért van igy? Megmondom — de nem — hisz végre is senki sem tehet arról, hogy gondolkodása lassú, judiciuma kevés, — de az már egyenesen hiba, ha ilyen ember olyan polczra kerül, honnan mások felett, s mások judicziuma felett itél. S most még egyet Trsztyánszky ur. Mikor ellenem ez a panasz s ennek alapján ez a hajsza megindult, ön igen sokat, sokat beszélt rólam, s arról, hogy milyen jogtalanul jutottam én ahhoz a 200 forinthoz, s hogy ezzel megrongáltatott az integritás. — Várjon csak Trsztyánszky Ur. Kérdek én öntől valamit. Husz évvel ezelőtt ön igen szegény ember volt, küzdött a mindennapiért. Ennek elmondása miatt remélem nem jelent fel rágalmazás czimén ? Ma már háza, előtte angol park, aloe, fikusz, platán virul benne. Házában fényes szalonja, divatos barokk bútorai, smyrna, perzsa szőnyegei, belesüpped az embernek a lába. Fogadó napokat tart. Balaton mellett nagy szőlője, abban Mari-villája. No ne ijedjen meg, nem gyanúsítom én semmivel. Tudom, örökölte ön ezeket, jogos uton jutott hozzá. Gál Endréné, Karácsony Mária önnek nagy nénije hagyta mindezeket. Joga olyan tiszta, mint Olaszország mosolygó kék ege. Tehet ön arról, hogy az ön két testvére, kik éppen olyan törvényes oldalági örökösök, ketten együtt kaptak egy kis keszthelyi házat, talán épen végrendeleti jogon ők is? Hiszen olyan egyszerű dolog, ön csak nem parancsolhatott annak a nagynéninek, hogy miképen rendelkezzék a vagyonával. Egészen jogos, hiszen a magyar jogérzék mindig elismerte a testamentumok jogosultságát. Szóval ön már nem volt szegény ember; s mégis többet kivánt. Látja én csak 200 forintot akartam, s azért is megdolgoztam, s ön mégis föllépett ellenem. Ettől kezdve aztán az ön életében szerepet játszik a testamentum és ön a testamentum körül, hol több, hol kevesebb szerencsével. Volt önnek egy szomszédja Botfy volt polgármester. Egyszer szegény Botfy, akinek sok pénze volt ám, önnek pedig ismétlem, nem rokonja, csak jó szomszédja, beteg lett, nagy beteg. Ön küldött neki csemegét, befőzöttet, gyümölcsöt, s minden jót, halat és vadat, mi szem szájnak ingere, már ugy amint jószomszédok szokták, talán többet is, mint amennyit a szomszédok szoktak küldeni. Egyszer azonban a Botfy — amint nekem elbeszélte — de még másoknak is elmondta — elkezdett gondolkozni. Miért küldenek nekem ezek annyi mindent, hisz nekem is van háztartásom. Addig-addig gondolkozott, amig egyszer jobban lett. Hálátlan ember — pedig én bizvást elhiszem, hogy az ön csemegéitől lett jobban. Mikor aztán jobban lett a Botfy, ön és családja elment hozzá, jó kívánságaik kifejezésére. Hogy íme a jó Isten megengedte, hogy ismét egészséges, ám ez intő példa volt, hogy gondoskodjék még életében vagyonáról, rendezze azt el, tegyen végrendeletet. De hát bizony Botfy úr kurtán válaszolt, hogy már ezt megcselekedte, már tudniillik, hogy végrendelkezett, a — rokonoknak. Aztán azt beszélte Botfy nekem, meg egy pár urnák, hogy ettől kezdve elmaradt a csemege is, ön is, családja is.