Magyar Paizs, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1902-05-22 / 21. szám

164 MAGYAR PAIZS 1902. áprili

s 24

. eredménye; panaszaira sértő közöny a felelet; sérelmeire nincs orvoslás; alamizsnát ha kér : hidegen visszautasítják ; ha éhen bal: — váljon ki törődik vele?! — Sehol egy résztvevő kebel, egy együttérző sziv, — egy segítő kéz és az egyedüllét, az elhagyatottság érzete mind fájóbban nyomul sajgó lelkére. Sápadt arczczal, égő szemekkel, ingadozó léptekkel halad az önkéntes számkivetés rögös ösvényén, — nem panaszkodik, csak némán türbár »szive vérzik, szive fáj.« Elcsüggedve a hosszú, kínos küzdelmek — és kenyér utáni keresés eredménytelenségében, testben-lélekben betegen valami ügynök közvetítése utján, csaknem vére árán végre foglalkozáshoz jut, — olyan foglalkozáshoz, melyet az a modern rabszolgakereskedő önkénye, —saját haszna szemmel tartásával, a szegény megszorult áldozat tehetségeinek, szervezete-, képesítése- és hajlamainak tekintetbe vétele nélkül számára kijelöl. - Igy lesz az Isten szabad ege alatt szántás-vetéshez szokott földmivelőből ott az idegenben : bánya- vagy gyári munkás, öntudattal biró gép a gépek kőzött; a tisztes iparosból disznópásztor, reklám-kürt vagy kazánfűtő, tudományosan müveit, tanult emberből teherhordó, bivaly-hajcsár, kapus, pinczér stb. — mindmegannyi vak eszközök, gépek, bolondok, rabszolgák a milliókban duskálkodó és egymással küzdő pénzhatalmasságok nagy verseny-vállalatainál. — Addig marja, — míg bírja, aztán mint a kifacsart czitromot kidobják a szemétdombra. A terhes, lélekölő munka közben a szegény elámított, rútul megcsalatott ember kétségbeesetten kérdezgeti önmagától. Ez hát az ígéret teljesülése, — az elért czél, — a remélt utópia ? . . . és lelke felzokog, visszasír a hűtlenül, könnyelműen elhagyott Hazába, annak drága földje, biztos menedéke, hű oltalma után ! — Úgyde közte és. az elhagyott között mérhetlen távol és az elszenvedeti gyötrelmek egész óczeánja terül . , . Minden érzeménye, gondolata, vágya biztatja, készteti is a visszatérésre; indulna, sietne, repülne most már a szentelt földre vissza, hogy még egyszer leborulva annak hantjaira, levezekelhesse ellene elkövetett hűtlenségét. De a terhes munka, a szokatlan égalj, a honvágy lelki szenvedései és megváltozott életviszonyainak ezer viszontagságaitól testében-lelkében betegen, gerinczében a rachitis-, tüdejében a sorvadás, vérében a skorbut (süly) csiráival, a test és szellem egykori épségének már csak tört roncsaival, terve megvalósítására vállalkozni sem nem mer, sem nem tud többé és egyetlen éltető reménye : ábránd, — légvár marad mindörökké ! Vagy ha kedvez a szerencse, — ha siker, eredmény kiséri a világvándor lépteit, eléri kitűzött czéljait, gazdagság, jólét, közbecsülés környezik is ott a távol idegenben: lelke, mint »az északot nyugtalan ingással kereső delejtű« szüntelenül haza fordul és szivében örökös gyötrelem rág, hogy semmi örömöt, semmi jót nem érezhet a maga valódi teljességében, mert; » . . ez a fogyasztó baj a — hontvágy ; » . . a gyógyfütermő föld a — ked[ves haza. Jó vagy balsorsában egyaránt a hazai hantok alatt kivánja porainak nyugalmát a bujdosó. Mégis, — mégis! Vándorolnak, költözködnek, egyre költözködnek édes atyánkfiai a boldogulás és meggazdagodás igéretföldére — Amerika-felé. És ez a folytonos népvándorlás olyan, mint egy szüntelenül vérző seb a Haza testén, melyet eddig még semmiféle állami vagy közigazgatási beavatkozásnak nem sikerült orvosolnia. Mert bár a mind nagyobb mérvekben terjedő elszegényedés és nyomor enyhítésére ma már — hála az altruisticus szellem folytonos terjedésének, minden oldalrol történnek erélyes intézkedések, — különféle, jótékonysági egyletek létesülnek, a kormány kö\ bevetésével országos mozgalmak, gyűjtések indulnak meg a szűkölködő emberiség végpusztulásának megakadályozására: mégis a régiek helyén újból üli fel hydraíejeit a nyomornak ijesztő, fázó, éhező réme. — Szép és Istennek tetsző dolog ugyan a jótékonyság közvetlen gyakorlása, de „nagyobb vívmány eltávolítani a nyomor okait, mint magát a nyomort enyhíteni, mely napról-napra ezer meg ezer tormában megujuló követelésekkel lép elénk.« — Az orvos sem gyógyítja a betegség tüneteit, midőn gyökeres gyógyulást akar elérni; hanem orvosolja az azokat létrehozó okokat. Igy a vándorlási láz terjedésének megakadályozása czéljából is első sorban oda kellene hatni, hogy a nyomort okozó munkanélküliség kétségbeejtő állapota orvosoltassék. — Azt 4iirdetjük, hogy aki dolgozni akar, — itthon is megél! — Igaz. — Csakhogy megélhetés és családfentartás között nagy a kiilömbség és a legtöbb esetben a család inségbe-jutása az, miért a kétségbeesett ember más hazát keresni kénytelen. Akárhány szorgalmas, munkabíró egyén lézeng szerte az országban, ki reggeltől estig szívesen húzná az igát, hogy övéiről gondoskodhassék. De sem az ipar, sem a kereskedelem, sem a földmívelés, sem a gyárak nem adhatnak mindenkinek foglalkozást. Ép azért első sorban az államhatalom van hivatva arra, hogy a nép hajlamaihoz és tehetségeihez mért munka-forrásokat, munkaalkalmakat létesítsen, másodsorban úgy egyesek, mint a társadalom karöltve működjék oda, hogy tisztán és kizárólag honi ipartermékek felkarolásával gyámolitsa a törekvést, honorálja a munkát, hogy szilárd existentiát, nyugodt megélhetést biztosítson a nyomorral, Ínséggel küzdő honfitársaknak. Végül pedig a nevelés és iskola feladata legyen az ifjú nemzedéknek szorgalomra és takarékosságra való tanítása, mint oly fontos nemzetgazdasági tényezőkre, melylyel jó magyar népünk — sajnos! — nem igen dicsekedhetik és melyek nélkül rendezett anyagi viszonyok, nyugodt jólét és megelégedés el sem képzelhetők ! A hazaszeretet szent lángját szítani és ápolni kell az ifjú keblekben, hogy necsak nagyhangú szavakban üres szalmatüzként lobbanjék el : de a szükség és megpróbáltatás idején tettben és cselekedetben dicsőítse meg magát! A hűség és álhatatosság erényeiben edzeni és szilárdítani kell az ifjúságot, hogy ne csak az öröm és jólét napjaiban ajkain hordozza, — de a kísértések és küzdelmek idejében megszívlelje és kövesse is a költő szavait. »Áldjon vagy verjen sors keze, Itt élned, halnod kell.« Bartha Miklós a lovasjátékról. Magyar lovasjátékot rendezett május 16-áa székes fővárosunkban a tóuri társadalom. Még pedig Hollós Mátyásnak a korát, a magyar história legszebb korszakát varázsolta elé ez a színjáték. A hajdani fényes lovagkornak magyar virtusait a tornajátékot, s a nép királyának, a legnagyobb királynak az udvarát mutatta fel ez a szinjáté!., nagy áldozat árán; de a jutalom nem maradt el. Tízezernyi közönség, a magas udvar, a díplornáczia, a magyar társadalom színe-java ámulva és megihletve fogadta a szemkápráztató látványt, mely a mi régi dicsőségünk nagyságának lélekemelő tudatával töltötte el a sziveket. És a király tapsolt a lovagjátékok bemutatásán. I. Ferencz József kora eleveníti fel Mátyásnak az Igazságosnak a korát. Az a legméltóbb utód, aki tisztelettel emlékezik vissza őseire és elődjeire. Már magában ez bizonyos erkölcsi és szellemi kapcsot jelent. Hogy jelenlegi királyunk lelkes kegyelettel viseltetik a többek között épeu eme nagy elődje iránt, bizonyítja az is, hogy Mátyásnak kolozsvári szülőházát megtekintve, melyben bakák tanyáztak, egyenesen Ö felsége tette a lakosságnak azt & megrovó megjegyzést, hogy nem illik ilyen dicső királynak a szülS házából kaszárnyát csinálni. S a nagy szót megszívlelte a közönség . . . Csak víssza-vissza kell néznünk a múltba, hogy erösebben láthassunk bele a jövőbe. Nem érdemel jövőt, ki a multat megtagadja. A nemzet egyik szeme — Garayval, Aranyosrákosi Székely Sándorral, Vörösmartyval a múltba nézett, — másik szeme Széchenyivel, Petőfivel a jövőbe látott . . . Visszatérve a lovagjátékra. — Egy óramű pontosságával bonyolódtak le a gyors egymásutánban következő mozgalmas jelenetek — írja a Magyarorzzág, a bevonulás a solymászat, a lovastáncz, az udvari négyes, a huszárjáték, s ezeknek koronája — a vitézi torna. A súlyos vértezetü lovagokon alig látszott meg, hogy ők a jpuhaságra serényebb® kornak a gyermekei, olyan fürgén és ügyesen mozogtak az »erősebb jámbor apák" számára való fegyverzet roppant súlya alatt. Á hatás inkább benső, mint zajos, s azért inkább mély és maradandó. — A lovasjátékról, a fényes nemzeti ünnep hatása alatt Bartha Miklós a Magyarország vezérczikkirója s Magyarországnak is jelenleg legszebben iró publiczistája a többek között a következőket mondja: Mindenki érezte, hogy nem komédia folyt le előtte. Történelmi hangulatnak komoly szárnysuhogás! hozta hullámzásba ennek a közönségnek a levegőjét. Lelkünket, szivünket megérintette a nagy múltnak szent lelkiismerete. Az óriás méretű szín mintha templommá változott volna át. Miközben szemünk a látnivalók gyönyörétől telt meg: aközben elfogódás szállta meg a nézők kebleit és meghatottság bilincselte le a lelkesedést. A káprázatot valósággá tette a nemzeti vágy. A játékot életnek néztük. Lelkünk a múltba szállott révedezni. Tekintetünk Visegrádon andalgott. Álomba ringattak a Vértes szakadékaiban megharsant kürtök. Magunk előtt véltük látni azokat, kikhez Petőfi igy kiált! »Tí földet rázd viharok! Ti egykoron a porba omlott Európa homlokán tomboltatok.* A szép hajdankornak dicsősége, ereje, fénye, varázsa lebegett körülöttünk és elmélázva éreztük, hogy az idő folytonosságában a hagyományok által mi magunk is alkatrészei vagyunk ama korszak hatalmának, dicsőségének, ragyogásának. Hálás érzattel gondolok a rendezőkre és közreműködőkre. Tudom: csak álmot láttam; de az álom nagyon szép vala. Egv ilyen előadás darab