Magyar Paizs, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-03-07 / 10. szám

4 MAGYAR PAIZS 1901. márczius 14. Nemcsak a mészkőhegy irányában keli felnyitni szemünket. Nemcsak a portland-czement féle hegyben van kincs. Van itt Zalamegyében is elég kincs, hegyen, völgyön. Mégis nyomorog a nagy tömeg. A szőlő szeszélyesen terem. A filoxéra is eszi. A gabona árát adóba kell adni. S punktum. Egyéb pénz és kenyérkeresés nincs. A bankokban drága pénzen lehet pénzt vásárolni. Azt a kis földművelést végzi a férfi, nyáron. Télen a kemencze mellett guggol. Nincs mit csinálnia. Pedig lehetne és volna mit, ha meghonosodnék valahogy a házi ipar ezer fajtája közül valamelyik. Az asszonynépnek se télen se nyáron nem igen van dolga a főzésen kivül. S ilyen viszonyok és körülmények között ki is szokott jól fejlődni az evés művészete. Persze, a len- és kedertermelés, mely az asszonynak igazi foglalkozást adna, kifejlődése közben elpusztult, mint a hogy egészségtelen vidéken születése előtt meghal a gyermek. A kendert legázolta a bécsi vasút, megrakódva az idegen gyárak kapczáival. Ezt nevezik a kereskedők fejlelt kereskedelemnek. S a viszonyok elhitetik a néppel, hogy jobb igy urnák lenni, mint dolgozni. Álljanak elé, a kik megkivánják, hogy süvegeljük őket. Bányászszák ki a völgyek kincsét a nép számára, a nemzeti közgazdaság javára és saját dicsőségökre. Nyissák ki szemüket és nyissák meg zsebjeiket. Állítsanak fel munkamühelyeket. Mert nincs Zalában. Egyetlen egy sincs, méltó a megemlítésre. Egyetlen gyárkémény sem füstöl itt. Meghajolunk a tekintély előtt, még a pénz és születés telintély előtt is — szokásból; levesszük a kalapot a magas hivatal előtt — kötelességből; köszöntjük a tudományt — tiszteletből; de ha magas hivatali tekintélyökkel, születésök fényével, tudományuk hatalmával s pénzöknek varázserejével munkamühelyeket állítva a nemzeti kulturát fejlesztik, népünk nyomorúságát enyhítik, s hazánk betegségét gyógyítják: akkor levesszük a kalapot és meghajolunk előttök — szeretetből. A bor és buza mellett semmisem oly alkalmas, s egyúttal semmisem oly égetően szükséges kivált ezen a nyugoti vidékünkön, mint a kender, len termelés visszahóditása az egyes családok számára, vagy legalább azok feldolgozására szerszámok, műhelyek, gyárak megteremtése, hogy a fölmüveléssel össze legyen kötve az ipar, s az iparral a művészet, a boldogság művészete. Van viz a kenderáztatásra, van folyó a gép hajtására, van ember a munkára, s van szegénység a jobblétet kérésre. A ki ebben az irányban áldásos munkáját megkezdi, hogy a völgyek kincsét kiaknázza . . . mit mondok, hiszen nem is lenne tőle, vagy tőlük áldozat. Pénzöknek még a kamatja is megtérne. Hát az az áldás, a mit rájok ezer ember mondana! Mert bizonyára egyiknek sem lesz oka, sem kedve arra gondolni, a ki igy irka-firkával izgat éveken át. Mindenki azt fogja áldani, a ki két marékkal fogandott a munkához. Zalaegerszeg polgármestere hányjaveti az elméjét ilyenféle dologban. A vármegye gazdag embereivel kellene beszélni. Avagy azok megindulhatnának hosszasabb értekezlet nélkül is. Mondom, összekötnék a földművelést az iparral, s az ipart a művészettel. Mert még a kémény füstjének a felszállásában is van szépség; a vetéllő suhogása, vagy a kalapács csattogása, s a többi géprészek zakatolása pedig a legszebb zene a világon: ettől tanul fütyölni és dalolni a munkás legény, s ha víg danáját hallgatod, megesküszöl rá, hogy ez a legszebb művészet a világon — mert ez a boldogság művészete. És meglehet lelni ezt a kincset a völgyekben is. Példát vehetünk a Bethlenekről, kik a hegyekben keresik a kincset; de keresik és találnak. A kiknek áldás fakadhat lábok nyomán, induljanak meg. Keljen ki belőlök az akarat. Keltse fel bennök az akaratot valami fény. Süss rájok fényes napsugár. Borbély György. 607. kig. 901. Hirdetmény. Zalavármegye törvényhatóságának a birtok határ megjelöléséről alkotott 32269/ni 98-999 jk. sz. szabályrendelete értelmében, tartozott volna minden birtokos birtokának határpontjait ezen szabályrendelet 1-ső szakaszában előirt módon már megjelölni, minthogy azonban ezen rendelkezésnek Zalaegerszeg város határában ez ideig nagyon hiányosan tettek eleget, felhívja a v. tanács az összes földtulajdonosokat, hogy a birtokhatár jelzést, az alábbi módon azonnal kezdjék meg s teljesítsék, mert a mely földtulajdonos ennek eleget nem tesz, annak, terhére és költségére a szab. rendelet 8 és 11. §-a értelmében, a v. tanacs hivatalból fogja a munkálatot foganatosíttatni. A birtokhatár jelzések következőleg teljesitendűk. 1. §. A földbirtok határai minden birtokos által látható módon megjelölendők. A hatarok jelzésére kerítés vagy sánczolás (árok) hasznaiható. Ilyenek hiányaban a vonalaknál mesgyék, a sarkpontnál pedig oszlopok, kövek, czövekek, táblák, halmok, vagy hompok alkalmazandók, Ha a földbirtok hatarat folyók, csatornak, patakok, rendesen vízzel biró erek, vagy el nem mozdítható temészetes jelek képezik, más határjelzés nem szükséges. 2. §. Jelen szabályrendelet 1-ső §-ában előirt sarokhatárjelek a birtoktestnek minden más birtokkal vagy utakkal közvetlenül érintkező sarkán illetőleg forduló hatátpontjain felallitandók, 3. §. A sarokhatárjeleket minden birtokos földbirtoka, északi és keleti oldalának sarkain, országos, vármegyei vagy községi határt kétbirtok vagy utak mellett pedig a földbirtok déli és nyugati oldalának sarkain is ugy tartozik felalütani, hogy a sarok határjel közepe a két szomszédos birtoktest vagy az ut és a birtoktest között levő hatarvonal, illetőleg megye közepére essék. miként a patak. Lágyan ütődött hozzám egyegy hang, mintha lepke szárnyak érintenének. A szingazdag szárnyak finom porából néhány porszem rajtam maradt. Azt hiszem Mumm báróról beszélt. Németország chinai nagykövetéről, a kihez gyermekkori czimboraság szép emlékei fűzik ; aztan nevelési rendszeréről ; majd a vadászatokról; jellemezte a ruthén népet ; átment a keskeny pallókon idegeskedés nélkül. Egészben véve az egyszerű, müveit, házias német uri asszony benyomását tette rám. De bocsánatot kérek tőle ezen a helyen. Tudom, hogy érdekes és tartalmas volt társalgása. Azonban bármennyi szemrehányást is tettem magamnak, nem voltam képes azzal a köteles figyelemmel hallgatni beszédét, a mennyivel egy dámának mindig tartozunk. Szórakozott, unalmas lehettem, sőt azt hiszem, kissé buta is. Szemem, lelkem, figyelmem odatapadt a patakhoz, a fához, a kőhöz, az elvillanó pisztránghoz, a leselkedő vizi-rigóhoz. Esernyőknek néztem az idomtalan gombákat s számítgattam, hogy vihar idején hány menekülő méh fér el alattuk ? Csontnak néztem a sziklát s találgattam, fáj-e nagyon a földnek, hogy azon a helyen lemállott róla a hus ? Es az óriás bükkök, ugy-e azok a föld hajszálai ? Es fönn a nagy magasságban, a mint a leáldozó nap megvilágította az alpesi legelőket — ugy-e az ott kopaszság az öreg föld koponyáján ? Ez a patak is, vájjon könynyüje-e a földnek, vagy fölpattant vérecskéje? Es mi emberek, kik és mik vagyunk rajta, ezen a nagy hatalmas lényen ? Több-e mint az a kis moha, mely sáppadtan tapad a kőszálhoz ? Jobbak-e, mint az a rigó, mely előttünk repdes és nagyokat kurjant széles jókedvében ? Bölcsebbek-e, mint az a dongó, mely ma még eljött a vadmalyvához egy bucsulátogatásra, de holnap már téli fészkébe temeti magat ? Szórakozottságomban is feltűnt a sok tehén nyom és sertés túrás a patak partján. Kerestem a nyajat, mely ide itatóra jár. Sehol legelő, sehol marhacsapás. Végre is megkérdeztem, hogy úttalan utakon, hogy jön ide a gulya ? Igy tudtam meg, hogy a mit látok, az vaddisznó és szarvas-nyom. Következtetni lehet ebből a vadbőségre. Ez a vadbőség a Schönborn-uradalomba ékelt községekre nézve — ismétlem — valóságos istencsapás: A vadak elpusztítják a gyümölcsfát, föleszik a veteményes kertet, letarolják a mezőt. Fegyverengedélye a parasztnak nincs. Hiában is volna, mert vadásznia ugy sem szabad. A vadászati jog a községek területén is az uradalomé. Nem lehet oda nem adni. Mert közel a községekhez, mindenütt van az uradalomnak legelőterülete. Tehenét, borját, ökrét csak ide hajthatja a nép. Más nincs. Ezt pedig az uradálom semmi pénzért nem adja, hanem csak a községi vadászati jogért. A vadsertés : dúvad. Miután sok kárt tesz : hatóságilag kellene föllépni és hivatalos vadászatot tartani. Teszik is. De hogyan ? Az uradalom megkívánja, hogy az ilyen vadászat vele előzetesen közöltessék. Ez méltányos kívánság, ugy-e ? Igen, de ezt az előzetes közlést arra használja fel az erdőkezelőség, hogy embereivel egy nappal előbb elhajkoráztatja a vadat a kijelölt területről. Igy lesznek ő magasságaik, a disznók, a hivatalos üldözés ellen megvédelmezve. Hát a nyomorult parasztot ki védelmezi a szuverén szarvasok és főmagasságu disznók falánksága ellen ? A csendőrök ig£n komolyan veszik a fegyvertilalmat. Egy csabinai, vagy talán szuszkói ember (a falu nevét nem jegyeztem föl) tilos fegyvertartás gyanújában állott, mely házmotozással végződött. Ezek a házkutatások, az uradalom embereinek följelenlésére, napirenden vannak. A csabinai eset annyiban különbözik a többitől, hogy fegyvert ugyan itt sem kaptak, azonban a gazda felesége két napos gyermekágyban feküdt. Miután a kutatás a padláson, ólban, házban sikertelen volt : kihúzták a szalmazsákot a beteg asszony alól s azt szélylyel szórták abban a reménykedésben, hogy talán ott lesz a tiltott fegyver. E durva és embertelen zaklatas miatt életveszé* lyes lázakat szenvedett a szegény asszony. Ennél már csakugyan jobb dolga van az urasági szarvastehénnek és vadkoczának ellés idején. Első nap, hogy Szolyvára érkeztünk, néhány községet megjárva, alkonyatkor indultunk vissza. A mint esteledett, jobbról, balról, mellettünk, fölöttünk, a hegyeken, az oldalokon és a völgyben tüzek gyúltak ki. A táj megvilágosodott. Éktelen ostorpattogás, kürtszó, kiabál ás töltötte meg a levegőt. A tüzek pedig mind jobban sokasodtak, mintha a csillagos égbolt egy darabja szállott volna le. Mi ez ? Védelem a vadak ellen. Ezek őrtüzek. Őrtüzei annak a kegyetlen és duló hadjáratnak, melyet az uradalom vadjai folytatnak az emberek ellen. Terményük egyetlen éjszakán semmivé lenne, ha nem őriznék s ha lármájukkal a vadat el nem riasztanák.