Magyar Paizs, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-03-07 / 10. szám

IX. év. Zalaegerszeg, 1901. márczius 7. 10. szám. Egy évre 4 korona Fél évre 2 korona Negyed évre I korona Egyes szám 8 fillér. MAGYAR PAIZS Hazai dolgok hirdetése féláron: egy oldal 20 K. Szerk.és kiadóhivatal: Wlassics-uteza 25. Szerkeszti és kiadja: BORBÉLY GYÖRGY. MEGJELENIK HETENKENT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE. A hegyek kincse. (II.) Ide Írhatom ezt is hogy : s a völgyek kincse. Megemlítettem a múltkor, hogy gróf Bethlen Bálint elnökségével czementgyárat akar állítani egy társaság. Egy társaság. S nem is franczia, sem németalföldi gazdag emberek társasága, sem nem angol tőkepénzes. Magyar emberek társasága. Az elnökön kiviil egyszerű leteinerek, szegény hivatalnokok állottak össze, s indították meg az akcziót. Még ez is furcsa ! Ki látott ilyet ? Hiszen hozzá vagyunk szokva, hogy nálunk az aranybányákat a francziák műveljék, cellulose. gyárakat a németek épitsenek, s a csizmamühelyeket az osztrákok állitsák fel, a mi segítségünkkel, s mi leszünk a darabontjaik. Magyar ember és műhely messze esnek egymástól. Gyárat nem alapithatunk, mert szegények vagyunk. És gyárat nem alapithatunk, mert gazdagok vagyunk, vagyis büszkék és parádésak ; megfogná a füst a nyakunkon a bőrt. Még azt is jól mondták rólunk, hogy • nem irok, nem olvasok, én magyar nemes vagyok>. Pedig a harczok korszakának lejárta után, s az ököljog kimúlása után az úristenen kivL'l semmi más, s még az ő segitségével is csak a munka tarthat meg bennünket, semmi egyéb nem. Milyen jól esik látnunk, mintha oázisra bukkannánk, a pompa Saharáján, hogy az egyik Bethlen mig a mezőn a gondolatszabadságért dicsőségesen forgatja a kardot, a városban iskolát épit és a tudományt műveli ; a másik az irótollat forgatja ; a harmadik a közművelődés egyesülete előtt lobogtatja a zászlót a magyarságért, a negyedik Bethlen, az iparos munka korszakában csákányt és kalapácsot vesz a kezébe. Keresi a hegyek kincsét a nemzet számára. Nem is kell sokat keresni. Nem frázis az, hogy »Hegyeiben annyi kincs van, mennyit nem látsz álmaidban.* Arany-, ezüstbányákról ne is szóljunk. Csak a legolcsóbb kincsről. Európában a leggazdagabb sóhegység, tán nem csalódom, itt vonul keresztül hazánkon. Egyik széltől a másik szélig. Az északi Kárpátoktól Vizaknáig. Nemzetgazdászati müveléssel és emberszeretettel ugy lehetne bányászni, hogy egy magyarországi családnak tiz krajczárnál többet nem kellene adni sóért évi háztartására. Az erdélyi fejedelmek ennek a jövedelmével viseltek háborút, építettek és tartottak fenn iskolát, s tettek alapítványokat. Egyik-másik bánya most pihen. Köztük a carrarai márvány fejérségii tordai sóbánya is. Talán takarékossági szempontból, hogy maradjon kétezer év multára is, ha nekünk nem, a rómaiaknak, ha megint az övéké lesz. Pedig annyi van ott, hogy elég volna Európának. Talán nem a magdeburgi só szünteti be még a sóbányáinkat is? Hogy az finomabb. A tordai sóbányától alig három kilométerre van a gaicíSg rí^z-cze menthegység, hová gyárat akarnak állítani. De hiszen én tulajdonképen nem is a czementről akarok beszélni, nem értek én a czementkészitéshez. Nem a hegyekről, s a hegyek kincséről, inkább az emberi ész és akarat kincses bányáról szeretnék beszélni. Van kincse a hegyeknek és a völgyeknek, csak napvilágra kell hozni; van kincset érő ereje a folyók és vizek esésének, csak fel kell használni, s van az emberben is akarat, csak fel kell ébreszteni: valamint minden testnek meg van a szunnyadó szine, de azt a napsugárnak kell kicsalnia. Oh ha volna olyan nap, hogy rásüssön azokra az erőkre és tehetségekre, hogy felzaklatná bennök az akaratot, mint Sokrates szokta volt kihúzni a gondolatot az emberből, s mint a fénysugár kicsalja a szineket a testekből. Ha volna olyan nap, mely sugarával több fényt adna a szemnek, hogy jobban lássuk a nép ezereinek a szegénységét; ha volna olyan nap, mely íelmelegitné a szivet, hogy jobban átérezzük a nép ezereinek a nyomorúságát; ha volna olyan nap, mely tiszta hő sugarával gondolatunkat és érzelmeinket megtermékenyítené, s megnövelné bennünk azt a tudatot, hogy a hazánk földjén élő felebarátainkat művelni, nekik munkát és kenyeret adni nemcsak emberbaráti szeretet : ennél édesebb kötelesség, s ez a nemzeti szeretet. lankai §iT>até* Idei farsangon, Gyertyaszentelőre Elszólták, elvitték Zsófit esketöre, El sem búcsúzhattam kedvem szerint tőle: Csóngettyüs, hangos szán Elvitte a rózsám Messzire, messzire hetedik düllőbe . . . Hogy a hideg miatt szemeit törölte : Elveszett az úton zsebbeli kendője, Leszállott, kereste emerre-amarra . . , Nem lelte, siratta, Egyre hajtogatta : Két betű, meg egy szív volt sarkába varrva ! Egy betű enyém volt, az övé megint egy, A fele enyém volt annak az egy szívnek . . . Megleltem a kendőt, enyém a kendője, Haj, de másé lett ő! Ugy-e, selyem kendő, Elvitték volt — gazdád hetedik düllőbe ! Csóngettyüs, hangos szán vissza sem hozhatja: bírásom a havat mind felolvasztotta; Kurjanthatok neki, mit se hall belőle . . . Hát még sóhajtásom, Titkolt siratásom Hogy érne el hozzá hetedik düllőbe f ! De csak azt izenné, hogy gyere el értem : Nem volna oly messze az a düllő még sem. Istenem, de mindjárt ott lennék előtte ! Hogy a Rárón rózsám En vissza ne hoznám : Nincsen a világnak oly messzi düllője! FARKAS ANTAL. Khazór földön. Irta : Bartha Miklós. VIII. Őrtüzek. A hitbizományi uradalom területén minden képzeletet felülmúl a vadállomány elszaporodása. A dombostelki lelkész egyszer, hóolvadás idején, egy árokban hét szarvashullát talált. Valószínűleg hófúvásba jutottak s a farkas rájuk csapott. A szénaboglyákat körül szokták kertelni tövissel, mert télen át, éjjelenként szarvas csapatok látogatnak be a községbe és feleszik a takarmányt, ha hozzá férnek. De a kertelés nem mindig használ, mert a nagy hó feltölti mellette a talajt. A Schönberg báró rikai vadászkastélya alatt hegyi patak folydogál. Mialatt a társaság többi tagja, háziak és vendégek Egánnal kilovagoltak, hogy a csolnoki fogyasztasi szövetkezet áruraktárát megnézzék és felülvizsgálják : az alatt én bandukolásra határoztam magam a patak mentén. Mert semmi sem érdekesebb, mint egy havasi patak és annak környéke. Ebben a morajban, az ide gördített szikladarabokban, a kidőlt fák rothadékán bujálkodó gazdag növényzetben — — ebben a nedvben, párában, illatban, enyészetben és virulásban ugy érzem, mintha magához a levéshez jutottam volna. Mintha megközelítettem volna a termő és öldöklő természet titokzatos műhelyét. Mintha a viz zugásában ama rejtélyes műhely kerekeinek zakatolását hallanám Ez a patak csak néhány száz lépésnyire és csak az imént bugygyant ki valamelyik földkatlan eldugott mélységéből. íme, hogy siet, hogy fut, hogy iramlik ! Mi történt a katlan műhelyében, hogy ilyen eszeveszetten menekül onnan ? Szünet nélkül beszél, mint a ki csodát látott, veszélytől szabadult s nagy zavarában egyszerre mindent el akar mondani. Ki érti meg ? Olykor vidáman cseveg, mintha valakit könnyű módon rászedett volna oda lennt. Máskor panaszos hangon sir, jajgat, mintha most is érezné az elszenvedett fájdalmakat. Enyeleg is olykor, kedvesen, majdnem kaczérkodva, bizonyára derűs emlékek igéző hatása alatt. Az izgalmas mesét némán hallgatja a laboda-sereg. Levélzetét kiterjeszti, mint valami óriás füleket. Aggályosan gázolok közte, hogy csendjét igy megzavarom. A páfrányok már nem ilyen félelmesek. Halványabb szinük megenyhíti a laboda haragos zöldjét; sugár termetük szelid hajlása nemes ellentétben van amannak merevségével. Csipkés mivoltuk légies könyüséget kölcsönöz alakjuknak. Lépten nyomon bámulva tekint föl rám egyegy nefelejts-bokor. E zordon helyen mit keres ez a szelid, megható tekintet ? Csodálatos elrendezés, hogy a virág mindenütt megjelenik: a Karszt durva kőzeteiben mint cyklámen, a jéghegy oldalán, mint gyopár, a havasok torkában, mint nefelejts. A természet nem akar disz nélkül lenni. Kendőzi magát a vén hamis. A virág az ő szépitőszere. A patak-parti sétát kegyesen megosztotta velem a kastély nagyműveltségű szeretetreméltó úrnője. Ő is beszélt, mondott, csevegett,