Magyar Paizs, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-07-04 / 27. szám

1901. junius 13. MAGYAR FAIZS 5 Az állami tisztviselők kérelméről. Tordán, 1901. junius hó 28-án. A magyar állami tisztviselők helyzetének iavitása érdekében megindított mozgalom a kezdeményező bizottság legmerészebb reményeit is felülmulta. Az a röpke szó, mely a tordaiak felhívásában foglaltatott, villámként futotta végig az ország minden vonalát és nem csak a tisztviselői körökben gyújtotta lángra a lelkesedés tüzét, hanem a tisztviselők ügyének igaz barátja a magyar sajtó által a közvélemény rokonszenvét is felébresztette. Hogy a megindított mozgalomnak mennyire elérkezett az ideje és hogy országszerte milyen viszhangra talált ? azt fényesen dokumentáljak, az eddig beérkezett több mint kétszáz választó kerület központjaitól kapott csatlakozási nyilatkozatok és számos üdvözlő táviratok s a mindennap megjelenő hírlapi közlemények, melyek kivétel nélkül méltatják a mozgalom időszerűségét, jogosultságát és a tisztviselők helyzetének — meggyőző érvekkel tárgyalt föltárását. Mi mint a mozgalom kezdeményezői, meghatottsággal szemléljük és jegyezzük föl ezen tüneményszerű országos mozgalom nagyarányú és imponzáns alakban nyilvánuló terjedését és nem tudni, melyiket bámuljuk jobban : a bejélentésekben megnyilatkozott lelkesedést 1 — vagy az azokban fejlődő — egy gondolatba összeolvadt — egyetértő akarat-erőt?! Ez az akaraterő bátorította a kezdeményező bizottságot a további lépésekre, ez által érezte magát a bizottság felhatalmazva arra az elhatarozásra, hogy a rá nehezedett szent kötelességből kifolyólag a mindnyájunk érdekében és az összes állami tisztviselők nevében, — a dolog sürgős voltára való tekintetből — egy általános kérelmet benyújtott a magyar országgyűlés képviselő házához, melyet Végh Arthur Felvincz város országgyűlési képviselője adott be a képviselőház junius 21-iki ülésén és az a ház-szabályok értelmében at is tétetett a kérvényi bizottsághoz. E momentummal egyidejűleg, arra való tekintetből, hogy valamennyi választó kerületből az illetékes képviselő urakhoz a kérvények be nem érkezhettek a kezdeményező tordai Intéző bizottság — a képviselő házhoz intézett kérvény másolatát valamennyi képviselőnek megkiildötte, hogy a törvényhozás minden egyes tagja teljes tájékozást nyerhessen a tisztviselők általános kérelméről. Mindezekről a Tordán alakult bizottság — egy az egész országba szétküldött és hírlapokban közzétett — ujabb felhívásában beszámolt és a május 21-en kiadott felhívásában foglalt programmját végre-hajtotta és most nyugodt lelkiismerettel várja a képviselőház határozatát, feladatához hiven figyelemmel kisérve a további fejleményeket és fenntartva a bizottság szervezetét, hogy továbbra is szolgálatára állhasson a szent ügynek. Azoknak pedig, a kik az elmondottak után, még mindig azon nézetben volnának, hogy az eddigi ténykedés egymagában elegendőnek és czélra vezetőnek nem volna tartható, s ebből kifolyólag szeptember havában egy országos kongreszus megtartását vélik szükségesnek és annak feladatául azt tűznék ki, hogy egy emlékiratba foglalt tervezeti javaslatot készítsen s azzal ismét a kormányhoz esetleg Ő Felsége a Király elé óhajtanák az ügyet vinni: Legyen szabad a magam véleményét, a dolog érdekében elmondanom — különös tekintettel az eddig megnyert közvélemény rokonszenvére. — Tessék csak vissza emlékezni az eddigi eredménytelen mozgalmakra. Hát nem valamennyi — az egymás után váltakozó — kormányoktól kért fizetés emelést és kapott kecsegtető ígéreteket és sajnos, hogy volt olyan mozgalom is, me'y Ő felségét is meg folyamodta. És ma, midőn huszonhat ezer tisztviselő általános kérelme a magyar képviselőház kérvényi bizottságának kezében van s az egész ország közvéleménye várja a kérvény sorsának eldöntését, miért volna szükséges ugyau azt a kérelmet országos kongresszus létrehozásával ujabb emlékiratba foglalni és miért kellene ismét a kormány férfiaknál alkalmatlankodni ? mikor a minisztereknek, mint nép képviselőknek kezükben van az állami tisztviselőknek napirenden lévő ismeretes kérelme, mar pedig a jelenlegi kormány tagjai — ugy is mint népképviselők, miért ne követhetnék szivök sugalatát a tisztviselők érdekében. ? Valameddig a képviselőház nem határoz az elfogadott kérelem felett, mindaddig az eddigi mozgalom irányától eltérő minden más czélzatu törekvést czéltalannak és koczkáztatottnak találok. A fizetés-emelés módozatai és a szolgálati szabályzat tervezeti javaslatai elkészítése most ez idő szerint nem teszi szükségessé az országos kongresszus létrehozását azért, mert az 1896-ban megszerkesztett azon <emlékirat», melyet az akkori kormány a millenniumi ünnep alkalmából oly kegyesen elfogadott az akkori állami tisztviselők mozgalmának végrehajtó bizottságától — még mindnyájunknak élénk emlékezetében van. Ezen emlékirat (800 frt) 1600 korona alapfizetés kidolgozásává! és a szolgálati szabályzatról a Dr. Keleti Ferenczfé'ie törvényjavaslati szervezetével oly alapos készmunkalatok alIanak a kormány kezében, hogy alig hiszem mikép egy ujabban összehívott országos kongresszus azoknál jobbakat bírna előállítani ? A jelenlegi mozgalom prog-"ammjába a .ért nem vette fel a kezdeményező bizottság konkrett javaslatok készítését, mert ilyenekkel a kormány már rendelkezik és ő van hivatva azokat, vagy azoknál jobbakat a törvényhozás elé terjeszteni. A tisztviselők helyzetének mar türhetet'.enné vált állapota oly általanosan ismert dolog, hogy arról az, addig megirt panaszok és a jelentési mozgalom alkalmával a magyar sajtó által kifejezésre juttatott ismertetésnél, többet elmondani már igazán hiaba való dolog lenne. Azonban, hogy a fizetes felemelese módozatáról is némi tájékozást nyújthassak, ismét csak a fennebb emiitett millenniumi emlekiratra utalok, melynek megvalósításával az akkori mozdalom végrehajtó bizottságának az volt a nemes czélja, hogy a tisztviselők helyzetének javításával, az akkori kormány a millennium emlékezetét a tisztviselői szivekben is megörökítette volna. Ezen emlékiratba — teendő rövid betekintés után — meggyőződünk arról, hogy a fizetés felemelése és annak kivitele nem olyan észbontó kérdés. A módozatok megoldása nem olyan nagy feladat és az anyagi áldozat, a mit a tervezeti javaslat megkíván, vajmi csekély azokhoz képest, melyeket az ország — csak azóta is — kevésbé fontosabb országos érdekért minden habozás nélkül meghozott. Ezen emlékiratba foglalt tervezet szerint az 1893. évi IV-ik törvényezik rendelkezését csupán annyiban kellene megváltoztatni, hogy kimondatnék, miszerint: az alapfizetés nem (500 frt) 1000 korona, hanem (800 frt) 1600 korona és a fizetési táblázatokból töröltessék el az I., II. és XI-ík fizetési osztály és az I. Il-ik fizetési osztályba tartozók kivételével az összes állami tisztviselők létszáma osztassék be a III—X. fizetési osztályba 1600 korona alapfizetés kezdetével. Ilyen változással, mely teljesen kielégítené a tisztviselőknek jogos és méltányos kérelmét, az allam pénztar csupán (nyolez és fél millió forint) íj millió korona kiadás többlettel volna megterhelve. Ennyi és nem több az a nagy áldozat, mely annyiszor mérlegeltetett az állam háztartás mérlegében. De hogy még jobban megvilágítsam a dolog képét, felállítom az emlékirat alapjaul vett kezőleg. A partikulárizmusnak egyetlen vonását sem voltam képes köztük felfedezni. Én ott csak ruthénül beszélő magyarokat találtam. Intelligencziájukat papok és tanítók alkotják. Ezek pedig valamennyien tős-gyökeres magyarok. Társasági és csaladi nyelvük egyaránt magyar. Irodalmunk emlőin nőttek fel. Magyar iskolákban tanultak. Magyar uri, művelt nőket vesznek feleségül. Egyszóval, tetőtől talpig magyarok. Nem politikából, nem számításból, nem opportunizmusból magyarok, hanem igaz, jó magyarok, miként a székely, miként a kun, miként az örmény — születésüknél, véralkatuknál, jellemüknél és egész mivoltuknál fogva. Magyarok, annál a mindenható ambicziónál fogva, mely miatt szerencsétlennek éreznék magukat, ha nem magyarok volnának. Magyarok, a természeti törvenyek azon ellenállhatatlan erejével, mely a fajjellegct hozzáforrasztja az élethez és annak minden nagy értékéhez. Ennek az inteligencziának tulajdonitható, hogy a ruthén nép magyarul érez. Szívből örül az államiskolának; felekezeti iskoláiban is magyar a tannyelv néhány év óta; büszke, ha gyermeke magyarul tud s ha a honvédségnél megtanult néhány magyar szót, azt örömmel ismételgeti, hogy el ne feledje. Kell-e több magyarázat alioz, hogy az akcziót nemzeti szempontból is mindenáron meg kellett indítani? Szabad volt-e halogatni az ügyet ? Szabad-e krajezároskodni ? Szabad volt-e azt a népet tovább is magára hagyni, hogy vagy kivándoroljon, vagy végső kétségbeesésében pánszláv izgatások martalékaul dobja oda magát? Fölismerni ezt a helyzetet és még sem tenni semmit; ez annyit jelentene, mint korunk felelősségét az eljövendő századok átoksulyaval megterhelni. A nemzetiségi eszme, íme arra készül, hogy fölmarczangolja hazánk testét. A túlzók rávetették magukat Szent István ezer éves palástjára, hogy azt széttépjék. Elbolonditott tótjaink Szvatopluk birodalmát emlegetik s annak tartalmat Morvából, Sziléziából, Csehországból, Galic/.iából és Felső-Magyarországból akarnak adni. Ábránd , melynek valósulása lehetetlen. De minket még az ábránd is gyöngít. Elbolonditott oláhaink pedig Dákoromániát emlegetik, melynek tartalmat adna Oláhország, Bukovina és Magyarország keleti része a Tiszáig. Ez is ábránd. Ennek a megvalósu lása is képtelenség. De erkölcs-politikai egységünket ez is gyöngíti. A délszlávok Nagyszerbiáról álmadoznak Horvátország, Szerbia, Bosznia, Montenegro, Dalmáczia igen egy nyelvet beszél. Ez az álom kiszak: a papíron hazánkból egy nagy és értékes f jldd.irabot. Körös-körül vagyunk tehát véve ködképekkel. Lathatárunk csupán a Székely bérezek fölött tiszta. Határaink egyéb részein ellenséges indulatu fajoknak van kiszolgáltatva hazánk őrizete. Fajoknak, a kiknek hazafiságára nem számithatunk, de a kik szomszédos allami organizácziókban talalnak támaszt ábrándjaik élesztésére. Vegyük ehhez az osztrák népekben mutatkozó faj-energiák bom'asztó hatasat. Ne feledjük, hogy egy tévelygő közjogi rend szorosan összekapcsolt minket Ausztria politikiai és gazdasági életével. Ez a kapcsolat az érintkezés ezer szálát állandósította meg. Ezeken a szálakon, miként a villamos erő a sodronyon, vámmentesen tódul reánk nemcsak az osztrák gyártmány, hanem az osztrák gondolatvilág is. Az eszmének meg van a maga ragálya ; a népnek meg van a maga fogékonysága A germán eszme atragad a szászokra és a banati svabokra; a szláv eszme a tótokra és a szerbekre. A tartományok föderatív törekvésében nemzetiségeink partikulárizmusa igazolást talál s a német nemzeti ipar «los von Ostereich!» — jelszava ugy hat a dákoromán eszmére, mint a szélfu vallat a hamvadó üszögre. Ilyen körülmények között a magyar politika legfontosabb feladata: megerősíteni számban, r • vagyonban, intellektualitásban azt a fajt, a melynek érdeke és érzelme összenőtt a haza történelmi fennállásának életszükségével. Ennek a feladatnak mindent alá kell'rendelnünk. Egész jövendőnk a politikai és kulturális egység megőrzéséhez van fűződve. Már most ott all fajpolitikánk rendelkezésére egy fél milliót számláló határszéli nép, mely ruthén nyelven beszél, de magyarul érez. Ezt a népet rohamosan pusztítja egy bevándorolt, idegen, hazafias és erkölcsi szempontból megbízhatatlan elem. Van-e a pillanatnak fontosabb feladata, mint azt a magyarul érző népet egyfelől kiragadni a pusztító elem karmai közül s másfelől nyelvére nézve is beolvasztani a magyar faj testébe ? (Folyt, köv.)