Magyar Paizs, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-04-25 / 17. szám

2 MAGYAR PAIZS 1901. junius 25. hogy elmentem személyesen a kiürült terembe, hol szakadozott a mész, s az utcza felőli fal dőlt kifelé, a fal el is volt válva egymástól, s a hasadásba bedugtam a kezemet, mint Tamás a seb helyébe ; láttam a gerendázaton az erős vaskapcsokat, olyanok lehettek ezek, mint a századok legendájában a Kain házán azok az erős vaskapcsok, melyeket Tubalkain, a kovácsok apja szegezett volt oda, hogy az a bizonyos szem ne láthassa a lelkiismeretet. Azért csak látta. Itt is átlátszik a vaskapcsokon is a tanügy nyomorúsága. Aztán láttam, hogy furják-faragják az oszlopokat, keverték a meszet, rakták a téglát, s a ház oldalához ragasztották a támasztó pillért, hogy a ház el ne dűljön; s láttam, hogy a mig itt dolgoznak, addig nincsenek ott a gyerekek. A ki azt mondja, hogy felületes értesültségem voll, az, nó, hát uri nyelven szólva tigy mondják, hogy valótlant mond, de már én csak ugy parasztosan mondom, hogy az hazudik. A ki azt mondja, hogy az iskoláról irt czikkem koholmány, az is hazudik. A ki azt mo?idja, hogy alaptalanul vontam kétségbe az épület biztonságát, az is hazudik. Bizonyitnom nem kell. Ott vannak a támasztékok. Azokat nem én raktam oda. Potyára mért rakták volna oda?! Most már azt szeretném tudni, mi köze van Lányi főmérnök szakképzettségének, s Morandini Tamás zürichi tanulmányának ahoz, hogy itt az iskola össze akart omlani. Ok még nem voltak a világon, mikor ezt a házat építették. Akkor már Igaz,' hogy éltek, mikor a gymnasium épült. Hanem ha azt mondja a Calumniare-féle ember, hogy a tornacsarnok gerendája nincs lefacsarodva, akkor is ő hazudik, nem én. Különben a nyilatkozó emberek láthattak többet is, mint az a lefacsarodott gerenda. Több olyan dolgot, a mit én átalottam megemlíteni, mert nincs is czélja, sem értelme. De minthogy a védő erősen emliti a zürichi diplomát, azt kell mondanom, hogy az sem szentírás. A zürichi diploma sem tudta példánakokáért megvédelmezni a falat. Epitkezés közben kétszer is leomlott. A munkások csak ugy ugráltak ki az ablakon a biztos halál elől. A napszámosok a zürichi diploma alatt hordták targonczán a tisztátalan földet a pádimentum alá. Ezt láthatták és látták is a nyilatkozó urak. Hiszen épen egyik nyilatkozó (akkor még nem volt nyilatkozó) állította meg a targonczás napszámost, s tanácsolta neki, hogy ne vigye padlótöltőnek azt a ganés szalmát, vigyen száraz földet, mert jobb az. Es a napszámos szót fogadott. Lám csak Calumniare-féle ember! nyilatkozó társa sem volt szakértő, még kevésbé zürichi diplomás, mégis tudott annyit az építkezésről, hogy jobb a tiszta száraz föld, mint a ganés föld. Ezt csak azért hozom fel, hogy saját társával veressem meg. Mert azt mondja rólam, hogy laikus vagyok, mit értek én az épilkezéshez ! Persze, hogy nem értek. Ha értenék, bizony meg is kritizálnám alaposan. Igy csak laikusan. Az ő szava már hiteles. Jelentkezik a közönségnek papjául és megnyugtatójául. Azt mondja, hogy utána járt a dolognak, s megnyugtatja a közönséget velem szemben, hogy ne féljenek, nem omlik az iskola. Persze a feloszlopozás után három-négy ' héttel szerezte ezt a megnyugvást, s irta a «lapjába» is. Hanem, hogy a nagy gymnasium is leszakadjon, nó azt már mi sem várjuk. Még csak az kéne ! Ez drágább portéka, mint egy herbárium. Hanem azért találhatni rajta és benne itt-ott szépséghiányokat. És jegyezze meg ez a Calumniare-féle ember, hogy a közönségnek igenis van joga ahoz, hogy megjegyzéseket tegyen. Mert az az épület a közönségé, s nem a diplomás. építőké, sem nem a «társadalom kimagasló részeié*, kiket a Calumniator szintén védelmébe vesz, a nélkül, hogy valaki más itt emlegetné őket. Jegyezze meg ez a Calumniare-féle ember, hogy a közönségnek a szemét nem kötheti be, s a száját sem foghatja be. A közönség látja azokat a szépség hiányokat, a miket már emiitettem. Többet is lát. Igaz, hogy már nem segíthetünk rajta, mert az épületet már átvették. Nem segítünk. De azért megjegyezzük becses akarata ellenére is, hogy az épület falán óriási mappák vannak egy kis eső után. Miféle czement az? Hogy a gerendák, a fali táblák, az asztalok, a padozatok, a falak meg vannak hasadozva, hogy az ablakokon keresztül fu a szél, hogy nincs vízvezeték; hogy az átvétel után mindig toldozni-foltozni kell. Nem kell oda mérnöki szakértelem, azt megítélni, hogy fu a szél. Érzi azt a laikusnak is a bőre. Az átvételkor a tanárok egy és más hiányt, feljegyeztek, de azokat tekintetbe sem vették. Az épületet átvették. Szertárakban és itt-ott több hiányt, silányságot észrevett a tankerületi főigazgató is, tárgyalták is a gyűlésen, jegyzőkönyvbe is vették, de segíteni már nem igen lehet, mert az épület át van véve. Értse meg Calumniare, hogy nem segíthetünk ugyan, de észrevételeket tenni van jogunk, mert nem vagyunk a szibériai ólombányákban. Micsoda meg nem támadottaknak áll a védelmökre? A roszszul tervezőknek, vagy a rosszul végrehajtóknak? Azt mondtam a múltkor, hogy Szeretem én a lusta öreg évnek Mind a tizenkét gyermekét nagyon! Üdvözlöm őket és ha visszatérnek Bucsutlanul egyiket sem hagyom. A kedves, üde május illat-árja Alomba ringat holdas, holdas éjjelen, Megérkezését lelkem várva-várja . . . De a márcziiist csak jobban szeretem! A lángoló nyár tüzes juliusa Szilaj lelkemmel, ugy sejtem, rokon : Áldást, mosolyt hint, majd neki vadulva Vcgigtapos a dús határokon. Es a pacsirta-dalba beledörgő Villámcsapás is ugy tetszik nekem, Mint az egekből ledobott köszöntő . . . De márczíust csak jobban szeretem ! Az ősznek is van két-három leánya, Bájos, szomorú, szelíd gyermekek. A dalt, virágot mindegyik imádja ; Letarolják a rétet, kerteket. A kergetett dal elröppen előlük Es bánatuk ekkor oly végtelen ! Ugy vágyom látni, mint hull érte könnyük . De márcziiist csak jobban szeretem ! A zord deczembcr vad hógórgeteggel, Ha végig nyargal a pusztán, beh szép! En nem nézek rá haragos szemekkel: Gyönyörködve tekintek szerte-szét. A hófehér sík lelkem és fölötte A ragyogó nap tán a szerelem : I^ángolva kél, majd belevész a ködbe . . De márcziust csak jobban szeretem ! Valami terjeng, szállong ekkor, érzem, Meg-meglegyinti arczomat a lég, Mely el-elindul magától merészen, S mintha valami zúgást hallanék ! Nem szél ez, olyan felébredt erő, mely Oly ismerő volt, s most sem idegen, Es harczra kél a fagyos levegővel . . . Ó, márcziust én nagyon szeretem! Délről verőfény árad, szerteömlik Az ujhodásnak üde illata. Eszakoji felleg-raj szakad a f öldig : Ott van a zsarnok tél kivert hada. Elő elő ront még egy-egy kalandor. De nemsokára futni kétiytelen, S a láthatárról sirva elbarangol . . . Ó márcziust én nagyon szeretem! Forradalom dul a föld belsejében, A jégbilincsek szétszakadtanak. Mozdúl a göröngy, előbuj merészeit A fagyörzótte börtönből a mag. Szárnysuhogás zúg ott fent a magasban : Mi az, mi repül oly szélsebesen ? A száműzöttek térnek vissza mostan . 0 márcziust én nagyon szeretem! Riad a rét, az erdő zaja zendül, A fű is érzi, hogy zsarnoka nincs. A hegy futárját leszalasztja jentrül, Hogy rajta is már tágul a bilincs. A róna sikján győzedelmi jelnek Zöld lobogóknak tábora terem, S riadót a pacsirták énekelnek . , . 0, márcziust én nagy ott szeretem! Ha márcziusa nem volna az évnek, Ha át nem élné forradalmait, Akkor májusa sem lenne szegénynek, Mert örökös tél uralkodna itt. De márczius az erők lázadása, Egy vértelen, de nagy forradalom, Ábrándjaim, eszméim tükre, mása : Ezért szeretem márcziust nagyon! FARKAS ANTAL. Egy rossz asszony. (História a mult századból.) Fehérvár forró levegője nevelte nemzetes Kapás István egyetlen leányát, a szép Mariát. Nem csoda, ha erősen hajlott is a legény felé, mint a nádszálak a nádasréten. Érezte ezt Kapás István becsületben mogőszült feje és épen azért sietett túladni a drága, de szerelmes portékán, hadd őrizze más . . . Nemes Linka Pál Talbázról volt az a bátor ember, aki vállalkozott bekötni a fejét a viruló leányzónak . . . Meg is bánta mihamar, mert alig pár heti házas élet után kibujt a gubóból a fényes aranyos pille, mely virágról-virágra szökelt, csapongott s szegény Linka Pal szaladhatott utána, hogy meg tudja őrizni a maga számára a feleségét . . . Hét vármegyében nem volt kikapósabb menyecske Mária asszonynál. Kezdetben csak nagy titokban, őrizetlen perczek édes mámorában hagyta orozni ajkáról a mézet, — Hurkay Náezi uram ifjú diákjától, Józsai Lászlótól De nemsokárá titkot sem csinált belőle, hogy szeretőket tart, hogy a férfiak bolondja. A boldogtalan férj egyszer-másszor megpróbált a sarkára állani, a sárbogárdi fodrász a megmondhatója, hányszor kellett* tapaszszal orvosolni Linka Pal urambátya nyomát a megkergetett seladonokon . . . Hanem a kaczkiás menyecske ennek oda sem nézett. Folytatta a vig életet bor, hegedűszó, pörge bajszok csókot esdő ostromlasa mellett . . . Linka uram tíz hónapi csaplárossága alatt ugy eladta a borát, hogy nemhogy hasznot látott volna belőle, de nyolezvannégy német forintot kellett ráfizetni a grófi regálénak. Volt jó dolga diáknak, pandúrnak, sze-