Magyar Paizs, 1900 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1900-10-18 / 3. szám

I. év. Zalaegerszeg, 1900. október 18. 3. szám. Egy évre 4 korona Fél évre 2 korona Negyed évre I korona Egyes szám 8 fillér. MAGYAR PAIZS Hazai dolgok hirdetése féláron : egy oldal 20 K. Szerk.és kiadóhivatal: Wlassics-utcza 23. Szerkeszti és kiadja: BORBÉLY GYÖRGY. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE. A gyűjtők. Ezt így nem igen értjük. A megrendelések gyűjtői — már többet mond. Hanem azért csak a régi nyelven a legérthetőbb. Vigéczek. Négyféle vigéczet ismerek. Első osztály. A Dunántúl is ismerhetik már a székely czigányokat. Ezek nagy pokróczokat és pádimentum-szőnyegeket czipelnek. Házról-házra járnak, s eladják kisebb-nagyobb haszonra. Ráadásul kérnek ételmaradékot, elhasznált czipőt és viseltes kabátot. Szóval czigány. kodnak, s ezért nem igen szeretjük, de megtűrjük, mert nem károsítanak meg nagyon, adósságba nem kevernek, saját magok számára keresnek, csak pénzt és nem megrendelést gyűjtenek, s jobb, ha legalább ilyesmivel tartják fenn életöket, mintha lopni járnának; aztán a pénzt nem viszik ki az országból. Ez az osztály sem nekünk, sem az országnak nem árt, nem is használ. Hanem a bebarangolt vidékeken levő kereskedőknek mégis csak árt. — Ezek a hazai magánvigéczek. A második osztály a hazai € házak» vigéczei. Ezek már nem pénzt, inkább csak megrendelést gyűjtenek, Alig hogy nem ingyen adják a portékát. Megindul pl., csak úgy például hozom fel, egy szombathelyi kereskedőnek az utazója. Az otthon maradt háznak előre van egy ügyvédje. Az utazó Zalaegerszegen csak öt napot tölt, s naponként csak öt emberrel csinál vásárt, Nagy-Kanizsán csak négygyei, Csáktornyán nyolczczal, Lendván és Tapolczán már tizenkettővel. Egy hónap alatt 150—200 embernél gyűjt megrendelést, az mindegy, akár száz vagy ezer forintos kelengyére, egy zsebkendőre, párnacsupra vagy szöszmenkőre. De mért ne lehetne annak a háznak három utazója ? A második Veszprém vidékén, a harmadik pedig Szt-Gothárd vidékén. Egy hónap alatt legkevesebb 500 gyűjtést csinálnak. A portékát szóbeli megállapodással könnyű feltételek mellett adják, vagy épen a vásárló tetszésére bízzák a részletfizetéseket. A <ház» nem tud semmit ezekről a szóbeli megállapodásokról. Néhány hónap, vagy esztendő múlva is, mindenesetre akkor, a mikor a részletfizetésből néhány krajczár még hátra van: jön a ház ügyvédjétől a felszólítás. Ez az ügyvéd most, ha egy nap alatt ötszázszor írja alá a nevét, egy nap alatt kerek ezer korona zsebpénzre tesz szert a felszólításokért, a postabélyegek megtérítésén kívül. Ez a vigécz osztály csak abban hasonlít a magánvigéczhez, hogy ez sem viszi ki az országból mind az összegyűjtött pénzt. Egy tizedrésze az ő zsebében marad, egy tizedrésze a házé lesz, egy tizedrésze az ügyvédé, s csak héttizedrésze megy ki az országból a selyemgyáraknak. Ez az osztály a mellett, hogy kiállhatatlan, tolakodó, kárt is csinál a közönségnek, az országnak, s a bebarangolt vidék kereskedőinek. Harmadik osztály. Igaz, hogy ebből én csak egy példányt láttam. Egy szegény emberrel találkoztam Zalaegerszegen ; idegen külsejű volt. Lesírt róla a nyomorúság. Találomra megszólítom. Hát jól tud magyarul. Pedig Galicziában lakik, ott van a felesége, s egy sereg gyereke. Szörnyű nagy pak a hátán tele pántlikával, fülbevalóval. Itt nálunk csinál belőle pénzt, s a mint ő maga mondja, havonként nagy mennyiségben kell és tud is pénzt küldeni Galicziában lakó családjának. Azt hiszem, ez az osztály sem használ sem kereskedőinknek, sem iparosainknak, sem a közönségnek, sem az országnak. A pántlikát Galicziában szedte össze. A pénzt Magyarországon szedi össze. Egyetlen elnézés lehet, hogy hiszen ember, még pedig szegény ember, s csak meg kell élnie. Ez külföldi magángyűjtő. A negyedik osztály a külföldi házak gyűjtői. Itt már nincs is szükség meghatározásra. Kiírok a «Magyarország* vezérczikkéből néhány sort, mely általában jellemzi a gyűjtőket. «A gyűjtők kilencztizedrészben közterhet nálunk nem viselnek, s idegen vagyont és idegen kulturát termékenyítenek. A házaló-ügynökök ellen régi a panasz és alapos. Mesterségük arra van alapítva, hogy az idegen munka legyőzze a belföldi munkát. Előnyük a versenyben az, hogy nem viselik a helyi terheket, s hátukon hordják a boltjukat házról-házra. Nem várnak tisztes szerénységgel a vevőre, hanem fölkeresik tolakodó módon. Minél szolidabb a helybeli A kalotaszegi Varrottas. (Folytatás.) Gyermekkori emlékeimből hozok fel egy példát, melyben gyökeret vert meggyőződésem, melyből következtetem a többit. Kedves szülőfalvamban, Magyar-Gyerő-Monostoron élt a mult század első felében két Gyerőífy leány, úgy maradt a nép között, hogy a «vénkisasszonyok», a kikről beszéltek, nagyanyáiktól hallott apróságokat és azok az apró szines virágok mind egy tőrül hajtottak a «Szépczifra varrások>-ból. Azoknak volt nagy mestere a két hölgy. Különösen a reczét művelték nagy művészettel. Eltanulta tőlük két cselédleány, kiknek az ivadékai mai napig is nagy reczekultust űznek. Már e század elején készítette a reczét minden leány abban a faluban: «Kisasszony ág», ^Kisasszony bimbói stb. minták kerültek az ingujjakba és ágynemüekbe; ide járt és jár mai napig is az egész vidék asszonynépe, vagy tizenkét faluból, menyasszony-lepedőbe valót és fejkötőt készíttetni. Az egész vidéken sehol sem bogozzák a reczét, csak M. Gy.-Monostoron, mert csak ott élt hajdan a két Gyerőffi leány, ki édes örömest megtanította fszép czifra varrás»-okra a cselédleányokat is. Egyik cselédnek a dédunokáját én is ismertem gyermekkoromban. Az varta a minták között levő «Fonottas»-t Anno 1781 B. 20. Marczi Kató Kata varrta ezt az párnahéját.* Mikor én ismertem, már nyolczvan éves, de még erős, szőke, piros agg asszony volt. Mint minden öreg, az emlékeiben élt ő is és nagyon gyakran ismételte a <iJóbonyái>-tói hallottakat (dédanya a jóbonya). Tudtak azok a vénkisasszonyok mindent, a mi csak szép és czifra varrás vala. Nem sajnálták megtanítani a parasztot sem reczére, varottasra, de még a szálvonásra is, csakhogy szebbé tegyék altala a vőlegény ingujját. Régi varrottasak között járva, ráakadtam az öreg bonya párnacsupjára és ez a régi jószág emlékembe idézte emez elfeledett szavakat: «Csakhogy szebb legyen a vőlegény ingují. Tehát a szálvonással tették szebbé a varrottas ingujjat! Nosza tegyük vele szebbé most is a varrottast! Nyomban kerítettem egy olyan koros asszonyt, a ki még tudta a szálvonást, s éppen mint tizennégy évvel ezelőtt, visszatanitattam a varrottast, úgy taníttatom most a szálvonást és még néhány nagyon érdekes munkát, melyekből néhányat be is mutatok. S míg ezekkel mímelek, magam elé varázsolom — úgy a mint én hiszem — a hajdani varrottasok elterjedését felülről lefelé. Látom a roskatag nagy udvarházban a finom kezű két Gyerőffy leányt szorgosan hímezve, miközben a két fiatal szolgáló eltanulta a«czifra munkaj-t, hogy vőlegényingbe va^hassa Látok a Lórándfy Zsuzsánna lányos házában egy sereg viruló nemes leányt, varrva az aranyhímes varrottast, melynek egy részét az ő kelengyéjükbe adta a szigorú, de jóságos fejedelemaszszony. Látom a magas bérezi várak termeiben pörgő rokkája mellet a vár asszonyát, a rokkáshoz keskeny, mély vágású, ónkarikás ablakaban a várkisasszonyokat, a mint finom ujjaik alatt csodavirágokat hajt a selyem és arany csillogó szála. S míg folyt a művészi munka, egy-egy váró tekintet röppent le a kanyargó útra, vájjon nem jő-e már a harcztér-ől hős édes apjuk és még valaki, a kinek az aranyhímes szaz törülköző készül ? A kerek t- > < n a vár asszonynépe fon és varr, a kulcsárleány is ki-kitekint az ónkarikás keskeny ablakon le a kanyargó útra és ő is váija azt, a kinek ha nem is száz, nem is aranyhímes, de mindenesetre a kelengyébe valóját varrja, ugyanarra a mintára, mint az úrnője. Aztán a dologra felrendelt jobbágyleányok is csak-férjhez mennek, azoknak is kell a < rúdra valós, a kulcsár leány szivesen ad mintául egy darabot. Mindezeket látom és vallom, hogy a

& varrottas így szállt ala felülről — mint a divat — aztán az alsó rétegekben mcfgeneklett, gyökeret vert és századokon at dús virágot hajtott, mígnem teljesen kiszorította a sokkal könnyebb munka, a fejtővel való szövés. De míg az újabb díszitő munkákra térnénk, meg említek valamit. Van a kőrösfői templomban egy régi perzsaszőnyeg (a szmirnák nagymestere, Pékár Gyula is ínegszivelhetné) valamelyik erdélyi fejedelem ajándékozta úrasztalterítőnek; ennek a szőnyegnek egyes motívumai felismerhetők néhány selyemmel varrt régi varrottason ; ezt is ott fen várták előbb és csak sokkal későbben folytatták alant. A varrottas egyik egészen sajátos faja, s valódi kalotaszegi termés az «iras utánit munka. Ezt a7. egy régi varrásat nem is hagyta el a nép soha; «válfó»-jére, ágyneműjére varrja mind e mai napig ; az író asszony koromlébe mártott orsóval «lel irja» a mintát, többnyire görbe vonalakból alló stilizált virágokat, melyeket sötétkék vagy piros fejtővel varrtak hajdan, az utolsó húsz év alatt pedig fekete vagy piros hárászszal és annyira tömötten, hogy az alapvászonból semmi sem látszik, a mi éppen nem előnye az újjabb «írás utáni»-nak. Sokkal szebb volt a rég-í.