Magyar Jövő - A Nemzeti Segély Lapja, 1945 (1. évfolyam, 1-19. szám)

1945-08-25 / 8. szám

hogy hol vannak Dózsa György csontjai vagy Martinovics tetemei! Rákóczi földi maradványait is csak száz év múlva hozták haza s Kossuth is csak holtan, közel félszázados emigráció után térhetett haza a honi földre. Az aradi tizenhárom vértanú hamvai is szanaszét porladnak. És hány egyszerű munkás testvérünk pihen jeltelen sírban, akik pedig életükben nagyok és hősök voltak, mert a társadalom haladásáért harcoltak, a nemzet jobb jövőjének eljöveteléért szenvedtek mártirium ot.

Az 1918—1919. évi forradalom szintén temérdek hőst, számos vértanút adott. A magyar börtönök a haladás eszméinek legjobbjait zárták el a szabad élettől és a nemzet ügyének szabad szolgálatától. Akiket nem nyelt el a börtön, azoknak menekiilniök kellett a nagytőke, a nagybirtok urainak visszatérő uralma elől. S hányán és hányán hulltak el vérbe fojtva s lettek az eszme diadalmas hősei helyett az eszme eltiport áldozatai. Ennek a huszonöt évűek a reakciós uralmát is messze túlszárnyalta azonban az utolsó esztendő borzalmas kegyetlensége. 1919-től napjainkig a magyar politika annyi áldozatot követelt a társadalmi fejlődés híveinek soraiból, amenyit azelőtt évtizedek sem pusztítottak el, a fasiszta-nyilas uralom pedig annyi vértanúval növelte a magyar szabadsághősök számát, amennyit máskor talán csak száz év adott a történelemnek. Az itthoni egyszerű sírkővel, fakereszttel megjelölt vagy névtelen sírhantok mellé oda kell számítanunk az auschwitzi, dachaui, mauthauseni tömegsírokat, a hullakamrákat s borzalom szállja meg az embert, hogy tudott ember ifiia ennyi kegyetlenséget elkövetni.

A tegnap és a ma, a legutóbbi idők mártírjaitól sem lehet elvitatni a nemzeti eszme szolgálatának célját, éppúgy egy nagy nemzeti szabadságharc katonái ők is, mint a múlt idők szabadságért küzdő

rajongói. Bajcsy-Zsilinszky,

Bágvári és a többiek éppen úgy a nemzet hősei, mint Dózsa György és Rákóczi s a huszonötéves reakció és a náci-nyilas féktelenség kegyetlenül lemészárolt áldozatai éppen úgy a magyar szabadság eszméinek a vértanúi, mint a Rákóczi-féle felkelés vagy a negyvennyolcas szabadságharc katonái.

A Budapesti Nemzeti Bizottság elhatározta, hogy öszszegyüjti ezeknek a mártíroknak szanaszét porladó tetemeit s közös sírhelyen, díszes mauzóleumba helyezi el a vértanukat. Tisztességes temetést akar azoknak, akik eddig még azt sem kaptak. Le akarja róni a kegyelet adóját azokkal szemben, akik véres terror áldozataiként embertelenül pusztultak el a borzalmas időkben. A közös sírhelyet a Gellérthegyen, Tabánban vagy a Vérmezőn helyeznék el, tehát a főváros legszebb részén, hogy ezzel is kifejezésre jusson a nemzet megbecsülése azokkal szemben, akiknek életükben megbecsülés helyett a legaljasabb embertelenség jutott osztályrészül.

Szép és méltó gesztus ez a Budapesti Nemzeti Bizottság részéről, aminek csak fokozza értékét, hogy a Pantheon alapkőletételét október 6-ra, a nagy nemzeti gyásznapra tervezik.

A Nemzeti Bizottság tervét ki kell egészíteniük a pártoknak. Minden párt maga is örökítse meg a maga vértanúinak az emlékét. Gyűjtsék össze a rájuk vonatkozó adatokat s azokat minél szélesebb körben ismertessek. Nem egy módja van ennek. A Magyar Jövő is készséggel áll e cél rendelkezésére. Mert ezek a szabadságharcosok életükkei nem fejezték be tevékenységüket is. Az ő életművük tovább hat, tovább kell, hogy hasson. Szellemük él, tovább, kell, hogy éljen. Ennek az életnek a fenntartása pedig a mi kötelességünk. Akik megmaradtunk. Mi ezt a kötelességet teljesíteni akarjuk.

Az eszme hősei elbukhattak. De az eszme megvalósult. A

szabad és független Magyarország megszületett. S ennek a szabad és független Magyarországnak olyannak kell lennie, amilyennek ők álmodták meg. Amilyenért ők dolgoztak, szenvedtek, estek el. Demokratikus, a munkás és paraszttömegeiben, értelmiségében egyaránt boldogan élő országnak. Az az ország, az a rendszer, az az uralom pedig,

amely őket ^ bitóra, golyóra, börtönre, szenvedésre, halálra ítélte, az az osztályuralmi rendszer, amely a katasztrófáig szembehelyezkedett a nép és nemzet érdekeivel, többé soha vissza nem térhet. Ezért kell élővé tennünk őket haló poraikban is, élő és ható telkekké, örök esz'' ' vekké, soha el nem fakul< pékké.

„Talán él a családom...“

Látogatás a hadifoglyok otthonában

Az ország minden táján, kis falvakban éppúgy, mint nagyvárosok bérházaiban, anyák, feleségek, • gyermekek ezrei várják aggódó szívvel, féltő lélekkel távollévő szeretteiket. Izgatottan, remegve olvassák az újságok hadifogolyüzeueteit, lesik a postát és összerezzennek minden kopogtatásra, csöngetésre: talán ő az!

S közben a Szovjetunió megértő intézkedései folytán eg;yre többen. egyre nagyobb számban érkeznek meg- meszsze országokból, idegen vidékekről. Hónapokkal ezelőtt könyörtelenül rángatta ki őket a fasiszta rémuralom a meghitt otthoni környezet, a hivatás köréből, hogy jóformán a biztos halálba küldje őket. Milyen súlyos kérdés most számukra: újra beállani a közösség munkájába, újra felvenni a küzdelmet, a réginél sokkal nehezebb harcot a mindennapi megélhetésért s nem utolsó sorban: beleilleszkedni teljes munkabírással, erőinek hiánytalan megfeszítésével az ország újjáépítési munkájába. Mert az újjáépítők csatasorából nem hiányozhat egyetlen ember sem. A most hazatérőknek ez a feladatuk: miuél előbb beleilleszkedni ebbe a munkába. Nekünk pedig, akik lelkileg és többé-kevésbbé fizikailag is túltettük magunkat az elmúlt hónapok borzalmas meg•Dróbáltatásainak kínos emlékén, az a feladatunk, hogy minden segíteni akarásunkkal a visszatérők mellé álljunk, támogassuk őket. hogy minél hamarább ismét dolgozó tagjai lehessenek a társadalomnak.

Ezt a célt tűzte maga ele a Nemzeti Segély, amikor otthont létesített számukra a Munkácsy Mihály-utca 15 alatt.

Az otthon rendeltetése: átmenetileg ellátást és szállást adni azoknak a hazatérő hadifoglyoknak, akiknek vagy nincs családjuk, vagy lakásuk, vagy pedig vidékiek. Itt, ebben az otthonban pihenik ki fáradalmaikat és gyűjtenek új erőt az új küzdelmekhez. Amíg a N. S. otthonában tartózkodnak, teljes^ ellátást kapnak, de más támogatásban is részesülnek.

Almint az otthon felé megyek, szembetalálkozom egy férfival. Egész külseje, szakadt, piszkos katonazubbonya, fáradt, elgyötört arca elárulja, hogy hadifogoly volt, most tért haza s azt is elmondja ez a külső, beszédesebben minden szónál, hogy sokat szenvedhetett.

Megkérdezem, mikor érkezett. honnan jött, hová való?

— Tegnap este érkeztem. A Magyar Vöröskereszt igazított útba és küldött ebbe az otthonba. Ausztriában estem fogságba, május harmadikén, délután 2 órakor. Októberben hurcoltak el a nyilasok; akkor Pesten dolgoztam gyárban, egyébként Székelyudvarhelyt lakom. Nem akartam elmenni velük, de kellett, senki sem maradhatott otthon.

— A családjáról mit tud? — kérdezem.

Mélyet fohászkodik, könnyfátyolos lesz a szeme.

— Semmit. Talán csak élnek. Igyekszem haza, amint lehet, dó itt is, mindent megkapok, amire szükségem van, de legjobb otthon.

Jel ' 25 visszatért hadiízesül az otthon sze'oskodásában. változó, van olyan köztÜK, aki már néhány napja ott van, a másik nem sokáig marad, megy tovább, hogy minél hamarabb találkozhasson réglátott családjával, minél előbb újra munkához foghasson.

Szeretettel és gondoskodással vesszük körül a hazatérőket, de amikor örvendező lélekkel fogadjuk őket, keserűen gondolunk azokra, akiket többé már nem ölelhet magához feleségük, gyermekük, menyasszonyuk. Azokra, akik ártatlanul pusztultak el, idegen harctereken, teljesen céltalanul, az elmúlt rendszer áldozataiként. S ökölbeszorított kézzel fogadjuk meg: dolgozunk, hgy ugyanez ne ismétlődhessék meg többé, hogy az ő gyermekeiknek már ne a hareinezőköni kelljen elvérezniük, hanem szabadon és boldogan élhessenek a most épülő demokratikus Magyarországon.

Lukács Mária

LACI

5 kilót hízott...

Üjabb gyermekvonat érkezett vissza. Napbarnított arcú, jókedvű kisfiúk és kisleányok szálltak ki a kocsikból. A szülők, hozzátartozók szinte alig ismertek rájuk.

— Lacika 5 kilót hízott! — újságolja édesanyja.

Kunszenmártonból 62. Szentesről 454, Hódmezővásárhelyről pedig 65 gyermeket hozott vissza a N. S. Hódmezővásárhelyről ezúttal csak a nyaralók egy része jött haza.

‘UaaiCfe jWicfiajíaaits

comisar-sztarsileitinantnak

Szaajet-Vniá

'Január 18-án reggel félöt \ órakor érces férfihang ébresz-' tette fel az óvóhely lakóit.

— Dobro utro. Jó reggelt. Magyarszki ne félj. Nyémecki szóidat van?

Az óvóhely háznépe — voltunk vagy százhúszon már a jól összezsúfolt pincebarlangban — várta és sejtette, hogy mi történt. Az oroszok kiverték utcai állásaikból a németeket s egyhónapi remegés után jön a felszabadulás. Csak azt nem tudtuk, hogy hogyan fog mindez bekövetkezni. Hogy mi fog történni ezután? A rettegés izgalmaiba mégis bizonyos bizalom vegyült. A felszabadulás vágya egyre erősebben kezdett verni a sziliekben. Aggódva lestük a pillanatokat. S az egyre érkező újabb orosz katonák mozdulatait.

— Mindenki maradjon csöndesen a helyén — hangzott fel az óvóhely parancsnokának ‘mély baritonja. — Gyújtsák fel a lámpákat s ne mozgolódjanak.

Nem is nagyon mozgolódott senki. Csak akik tudtak egy kicsit oroszul vagy valamelyik szláv nyelven, azok kezdtek éberebben figyelni.

— Nyémecki van? — hangzott el az újabb kérdés.

I — Nyet — feleltük röviden.

I A megnyugtató válaszra a géppisztolyos katonák a másik ajtón kimentek, hogy újaknak adják át a helyüket. S az előbbi kérdések-válaszok újra megismétlődtek. A végén pedig felhangzott megint a refrén:

— Magyarszki nem félni ruszki szoldattól!

Láttuk, hogy tényleg nem kell félni a »ruszki szoldattól«.. Inkább azért remegett mindenki, nehogy németek találjanak jönni s a pincében kezdjenek géppisztolyozni egymásra.

Dekát németek nem jöttek s így együtt maradtunk az orosz katonákkal. Azok pedig egymást váltogatták. egyik jött, a másik ment, csak az őr maradt ott mindig az ajtónál. így telt el egy jó fél óra, háromnegyed óra. Ekkor egy tiszt érkezett. Beszélt az orosz katonákkal, aztán ö is megismételte a, már hallott biztatásokat:

— Magyarszki nem félni.

Hát nem is féltünk. Anynyira nem. hogy nemsokára egészen nekibátorodtunk. Hamarosan közrefogtuk a bizalmat keltő officirt.

A tolmácsok bemutatkoztak. A tiszt is bemutatkozott.

— Vasilje Michajlovits — mondotta s kezetfogott mindannyiunkkal.

Mikor a rangja iránt érdeklődtünk, arra is közvetlenül válaszol!:

— Comisar, leitinant.

Ma sem tudom biztosan, de úgy gondolom, főhadnagyi rangban levő politikai biztos volt.

Aztán tovább folytattuk a beszélgetést. Kicsit németül is beszélt a jó fiú- s így annál könnyebben ment a társalgás. Megtudtuk, hogy tanár, matematika-fizika szakos, felesége s két gyermeke van, de már négy éve nem látta őket s nem is látja addig, amíg Berlint is el nem foglalják, akkor aztán hazamennek. Fényképeket vett elő. Az ember szíve igazán megesett. A két gyermek valahol a. Kaukázus alján vagy Ukrajna bércei közt aggódik apjukért, ő meg itt sóhajtozik értük. Miért is nem ölelhetik végre meg egymást?

— Az is eljön nemsokára; — ák< oltottuk meg valameny nyien, mire Michajlovits ta nár úr eltette a fényképeket. leült közénk s cigareirA- val kínált meg. Udvariasabbak akartunk lenni s mini jó házigazdához illik, a magunk tárcáját vettük elő. De Michajlovits professzor nem tágított. Elfogadta a miénket, de ő viszont mindenkit megkínált. Szívesen, készséggel adta. Éppúgy, mint a jó tanácsokat.

— Az orosz katonáktól nem kell félni, az orosz katona nem rossz ember s nem kell semmit adni nekik, mindenük van. Most elmegy, mert dolga, van, hívja, a kötelesség. de majd visszatér kő zénk.

Michajlovits Vasilje valóban elment. Sokáig nem jött vissza. Már le is mondtunk róla. Vagy két óra múlva megjelent újra katonás alakja a pincében.

Csomagokkal jött. Kibon ■ tóttá a csomagokat s kezdte keresni a gyermekeket. Kekszet hozott nekik. A gyermekek eleinte féltek, de aztán megbarátkoztak. Pláne, amikor a szülők is biztat gatní kezdték őket. Michajlovits pedig egyre csak hajtogatta:

— Gyétyi, szjuda! Gyér mekek, ide.

Mint ahogy Krisztus mondta: »Engedjétek hoznám a

kisdedeket.« Michajlovits is így hívta magához őket. Aki, nem ment hozzá, azokhoz ő ment. Mint ahogy Mohamed ment a hegyhez. S mikor a gyermekeket mind ellátta, következtek a felnőttek. Előbb a hölgyeket kínálta, aztán a férfiakat. Ropogtatni kezdtük a kekszet fogaink között. Vasilje barátunknak láthatóan tetszett, hogy mi is élvezettel rágcsáljuk ajándékát. Most már ő is megkóstolta. Mert addig nem evett. Aztán kimondta a véleményt:

— H arasó.

Tényleg jó volt. S jól is esett mindenkinek. Mi már rég nem ettünk ilyesfélét.

Közben a gyerekek is nekibátorodtak. Egyik-másik játékba kezdett a »mord« katonával. Aki csak külsejében látszott keménynek, de szívében meleg, érző ember volt. Ahogy egymásután végigringatta térdén a gyermekeket, az inkább jószívű embert, mint rideg katonát mutatott. Különösen a fiúcskáknak tetszett a lovaglás. Nem

is akarták annyibahagyni a játékot, Pedig Vasilje bácsinak más dolga is volt. Mennie kellett megint.

— Majd ha visszajövök, hintázunk toi'ább — mondotta a gyermekeknek biztatón.

Michajlovits Vasilje azonban többet nem jött vissza. Előbbre ment, a Duna partja felé, meg át a folyón, a pontonhidakon, Budára, aztán biztosan Bécsbe is ellátogatott derék katonáival és sietett Berlinbe is, hogy mielőbb végezzenek s mehessenek haza. Úgy Ibizony, Michajlovits Vasilje kedves barátunk nem jött többet vissza, hiába vártuk.

Reméljük, most már otthon van valamelyik ukrajnai városkában, végre a saját gyermekeit lovagoltathatja térdén vagy készül az iskolai év megnyitására, a rég nem látott gyermekekkel, a rég nem. becézett könyvekkel, mérőeszközökkel, kísérleti tárgyakkal. Ránk már biztosan nem is gondol.

Pedig mi, látja, gondolunk rá. Az én kislányom, meg a többi gyerek ma is emlegeti az orosz tiszt bácsit, Vasilje M ichajlovitsot, aki kekszet adott nekik és a térdén lovagoltatta őket. Nem felejtették el. Ö se felejtsen el minket.

Ha valahol valaki, aki ezt az írást olvassa, találkoznék Vasilje Michajlovits tanár úrral, mondja meg neki, hogy mi meg a gyermekek, szeretettel gondolunk rá mindig. A kedves, derék, jólelkű tiszt bácsira,

Aki annak ellenére, hogy matematikatanár is volt, mégis jó ember volt.

Nagy László