Magyar Hirnök, 1970. július-december (61. évfolyam, 27-44. szám)
1970-09-17 / 38. szám
Thursday, Sept. 17, 1970 Vi A GYÁR HÍRNÖK 7. oldal BESZÉLJÜNK MÁSRÓL » * Irta: PAPP VARGA ÉVA Az újságírót nemcsak hivatása, nemcsak lapjához fűződő munkája készteti írásra, hanem az uj és újabb események is, amelyekről olvasóit tájékoztatni kötelessége. Ebből kiindulva gyakran eszembejut, hogy az a szörnyű californiai szenzáció, amely hónapok óta mint sötét felhő lebeg városunk felett, a Sharon Tate gyilkosság és még jónéhány , . . engem is kötelezne egy beszámolóra. Mert bár a naponta ismertetett tárgyalások részletei eljutnak a _ ;TV-n és az újságok hasábjain keresztül a közönséghez, mégis, a térbeli közelségről egy “story” talán hatásosabb lenne, ha ugyan lehet ezt még fokozni . . . Lelkifurdalásomat leintettem azzal, hogy “nem adhatok mást, csak mi lényegem.” Irtózom az ártatlanul kiontott vértől, tehát nem néztem a szereplőket, nem hallgattam a részleteket és ha néha véletlenül rátévedt a szemem a képernyőre, borzadva fordultam el, hogy ne lássam Mansont, aki bár közismerten “Sátán”, itt még mindig kijár neki a “mister” .. . és a hölgyeit, akik valóságos divatbemutatót rendezve jelentek meg a színen. VARGA ÉVA Ennél sokkal “enyhébb” vérengzés is irtózattal töltött el, mikor spanyolországi életünk idején a világhírű Sevillában a bikaviadalra készülődött a lelkesedő lakosság. A városban minden utcán, minden középületen látható volt egy-egy hatalmas, színes plakát, amelyről a szépszál torreádor szinpompás alkalmi öltözékében diadalmasan nézett le a járókelőkre, kezében tartva a véres kardot, mig a mellette fekvő bika felhasitott testéből ömlött a vér . . . Ez a kép jutott eszembe, valahányszor a Manson-féle gyilkosságokról hallottam. Aztán szinte magam előtt láttam a Barcelonában megismétlődő gyilkossági reklámsorozatot; torreádornak öltözött fiatal fiuk zászlókat hordoztak az utcákon, színes rajzokkal, azokon látható volt a küzdő ifjú képe, neve, és a dátum, amikor a csodálatos látványban gyönyörködhetnek a nézők, hogyan szúrják le a bikát, vagy jobbik esetben, hogyan pusztul el a győzelemért küzdő torreádor, az aztán izgalom . . . Nem akartam elmenni, de az ajándékba kapott jegyekkel szinte rákényszerültem. Nem röstellem bevallani, hogy semmit se láttam, mert behunyt színekkel ültem a tömegben, a pokoli lármában, amikor az örömrivalgás tudatta, hogy a szegény állat kiszenvedett. Az arénából valósággal félájultan vitt ki a férjem és ha az ottani, szűkre szabott baráti körünkben előhozták ezt a témát, én sietve közbeszóltam: beszéljünk másról . . . Mikor Bilbaóba költöztünk, láttam, hogy hasonló ünnepségek, bár sokkal szerényebb formában, de ott is ismétlődnek, megemlítettem a házigazdánknak, aki orvos volt, mondván, mennyire az idegeimre meg ez a barbár szokás.' Tőle azt a választ kaptam, hogy a hagyományos szokástól eltekintve sem hibáztatható ez; az embereknek le kell vezetni valahogyan az indulataikat és lám, itt nincsenek napirenden a gyilkosságok, bűnözések, mint pl. Amerikában ... A célzás elien nem tiltakozhattam, be kellett ismernem, hogy ott a Básq-countryban nagy a rend és érezhető a közbiztonság. A hotelban, ahol laktunk, utcai szobánk ablakaival szemben volt a csodaszép ősrégi barokk városháza. Onnan indultak naponta háromszor a rendőrök, hivatali posztjukra. Mindig megbámular: .. ' tam az uniformist, a fekete lakkcsizmákat, a csípőig érő fehér bőrgallérral, a könyökig érő fehér- kesztyűvel és a különös formájú “sisakkal”. Amint jöttek hosszú sorban az épület előtti hidon, úgy hatottak rám, mint valamilyen misztikus szekta tagjai. Amilyen impozáns volt a- megjelenésük, olyan szelídek voltak egyébként; már tapasztalatból tudtam, hogy az autóvezetőket is inkább tanították, semmint megintették volna. Viszont a házigazdánk erről is-szigorú véleményt mondott azzal, hogy semmi nem az ő érdemük. Az ottani rendezett életforma betudható az u.n. Gardia Civil-nek. Azok szigorúságától valósággal rettegnek az emberek. Láttam aztán, hogy azok már a megjelenésükkel is az óhazai csendőrségre emlékeztetnek. Mikor ünnepek alkalmával kivonultak egyszerű katonai uniformisban, fekete lakk “kalpaggal”, kézi gépfegyverrel, félelmetes látványt nyújtottak. Csak ebben találtam annak a magyarázatát, hogy esténkint a gyéren kivilágított, szűk és elhagyatott utcákban, a sötétben ásító kapualjakban soha nem történt egy támadás, erkölcstelen, vagy rablási szándékkal. Gyakran mentünk autóval hosszabb utakra, hogy megismerjük a környéket. Olyankor láttam, amint 10—12 éves kislányok mentek egyik faluból a másikba, mert azok közel vannak egymáshoz. Az országúton sem gyalogost, sem rendőrt nem láttunk, csak biciklin száguldoztak fiatal fiuk, de sohasem hallottuk, hogy egy-egy ilyen gyereklányt megtámadtak volna. * * * Az ottani esős, hűvös tavaszt is hirtelen váltja fel a forró nyár. Az üzleti kirakatok ott it zsúfolva vannak fürdő-alkalmatossággal és a szivárvány minden színében megtalálhatja a vevő, amit akar, de sehol nem láttam egy u.n. kétrészes fürdőruhát, vagy — Uram bocsáss — bikinit . . . Csupa egybeszabott fürdőruha az elfogadott divat, amelyeknek vállait is “vállalni kell” a nőknek . . . még a nadrágrész is bizonyos előirt hoszszuságu, nadrágos nőt az utcán sem láttunk soha. Ha a strandon előfordul egy-egy turista, azt megbámulják . . . Számunkra Algorta volt a legközelebbi strandfürdő. A tengerparton körül elegáns villák sorakoznak, köztük egy-egy kastélyszerü is. Elsétáltam arra és láttam, amint a háziak ülnek vendégeikkel a hatalmas teraszokon. Egy inas nagy tálcán frissítő italokat szolgált fel és — hiszik, vagy nem — kedves olvasóim —, a “butler” úgy volt öltözve, mint hajdanán egy-egy ünnepélyen az öreg urak; “Ferec Jóskában”. Manapság legfeljebb, ha színházi előadáson láthatunk ilyet, pedig ez a frakk és szmoking elődje volt az idősebb korosztálybeliek részére, az un. szalonöltöny. A szörnyű hőségben szánakozva néztem azt a szegény alakot, aki a gazdagok előkelősködésének áldozata és erről eszembe jutott egy ujamerikás ismerősöm, aki az elmúlt nyáron Pasadénában panaszolta nekem: “Sikerült jó állást kapnom; egyik film-mágnásnál vagyok butler. Ez itt nagy fizetést és általában olyan sokat jelent, hogy lassan elfelejtem óhazai szőlőbirtokomat a velejáró alkalmazottakkal, csak egy dolgot nem bírok megszokni: Naponta rengeteg a vendég, akik a háziakkal együtt szinte teljesen meztelenre vetkőzve, mezítláb ülnk a fürdőmedence körül, mig én az italokat és különféle frissítőket felszolgálom . . . szmokingban. Ez az előírás és mivel számomra az itteni nedves-forró kiima amúgy is szokatlan, valósággal fojtogat a gallér, amely kötelező és a sirás, amit rejteni kell...” ^ Kis ibolya virágzik a bokorba’ Lepke, szellő röptében megcsókolja. Oly édesen simul rá a keblére. Hogy a lelkét oda adja cserébe. Csalfa szellő' nagy sebesen elszárnyal, Az ibolya lelkét viszi magával, És száll tovább, virágtól uj virágra, Az ibolya várja, ámde hiába!... ÓHAZAI SZÍNÉSZ-TÖRTÉNETEK: ! i A KÖRÖMRÁSPOLY . . . Egy külföldi lapban olvastam egy öreg zsebtolvajról. Nem művelhette kiválóan mesterségét, mert mindig lecsukták, ám egy alkalommal, mivel jó magaviseletét tanúsított, a börtön igazgatósága meg akarta jutalmazni. Megkérdezték, milyen ajándékot szeretne a börtönben. — Egy körömráspolyt kérnék — volt a válasz. Megkapta. Azután nap mint nap figyelték a kulcslyukon keresztül, vajon mit csinál a körömráspollyal. Nos, az ujjai belső bőrfelületét ráspolyozta, egészen addig, amig véresek nem lettek. Ekkor a börtönigazgató megkérdezte a különös kérés okát. Az öreg zsebtolvaj bőre a sok börtönbüntetés alatt megkeményedett, ő pedig azért dolgozott, hogy ismét érzékennyé tegye ujjait. Sokszor eszembe jut ez a groteszk példázat, mikor arról kérdeznek, hogy mit jelent a színész életében a gyakorlás. Tolnay Klári “ENGEDÉLY KELL! . . ” Az ember tragédiáját játszottuk Szegeden szabad téren néhány évvel ezelőtt, s én alakítottam Ádámot. A rendezés bátran kihasználta a szabadtéri előadás minden lehetőségét, s igy én az Athéni színben a közönségen keresztül indultam serlegemmel a görög főváros felé. Pontosabban csak indultam volna. Mert amint megjelentem kíséretemmel, néhány mondattal a korabeli végszó előtt, egyszerre csak elémbe állt egy idős ember, akinek az volt a feladata, hogy a hivatalba érkezőket kitessékelje. — Itt nem lehet bemenni — dörögte. — De én vagyok a Miltiádész! — válaszoltam kétségbeesetten. — Akkor is engedély kell! Közben a végszó veszedelmesen közeledett. — Kitől kell engedélyt kérni ? — faggattam az ajtónállót. — Nincs az messze, kérem, itt a szomszéd házban X Y elvtárstól — felelte. A végszó elhangzottján széttéptem magamon a jelmezt és igy kiáltottam a színpad felvigyázójára :: — Lőj jön! Azzal bevonultunk. Básti Lajos Mosolyogjunk \ ÓVATOSSÁG A részeg ember eszméletlenül fekszik az utca kövén, a mentőautó beviszi a kórházba. Mikor felfektetik az egyik ágyra, meglepetten látják, hogy egy tábla van a mellén az alábbi felirattal: “Tisztelt doktor urak! Egyszerűen részeg vagyok. Ne próbálják kivenni az epémet, sem a vakbelemet. Már féltucat ilyen téves műtéten túl vagyok.” - j-NEGYEDI SZABÓ MARGIT IBOLYA
