Magyar Hirnök, 1970. január-június (61. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-19 / 12. szám

12. oldal MAGYAR HÍRNÖK’ Thursday. March 19. 1970 (Folytatás) — Magánzárkások! Mint tudjátok, ez az épület azokat fogadja be, akiket másodszor is elitéltek. Itt meg sem próbáljuk, hogy megjavítsunk benneteket. Tudjuk, haszta­lan lenne. Ezzel szemben mindan igyekeze­tünk az, hogy megtörjünk benneteket. Itt csak egyetlenegy a regula: pofa be! Teljes csend. Ha nem vagytok súlyos betegek, ne jelentkezzetek orvosi vizitre. Ha ugyanis a doktor nem állapítja meg a betegséget, sú­lyos büntetést kaptok. Csak ezt akartam mondani. Ja, igen, még azt is, hogy dohá­nyozni a legszigorúbban tilos. Charriére, Clousiot és Maturette nem lehet ugyanab­ban az épületben. Tíz perc múlva már a cellában vagyok, az A épület 234. sz. zárkájában. Clousiot a B- ben, Maturette meg a C-ben van. Egy pil­lantással búcsúzunk. Ahogy belép ide az ember, rögtön rájön, hogy ha élve akar ki­kerülni innen, engedelmeskednie kell az em­bertelen szabályzatnak, összeszorul a szi­vem, amikor látom, hogy eltávolodnak cim­boráim, akikkel tizennégy hónapon át pró­báltuk szabadságunkat visszaszerezni. Megvizsgálom a zárkát. Soha az életben nem tudtam volna feltételezni, hogy az én hazám, Franciaország, az egész világ sza­badságának anyja, az a föld, ahol az Em­beri Jogok Nyilatkozata született, képes le­gyen akár még Francia Guyanában is, ezen az atlanti-óceáni kis szigeten, ilyen barbár megtorló-berendezést felállítani. Képzeljenek el százötven cellát egymás mellett, minden zárka egy másikhoz tá­maszkodik háttal, négy vastag falán csak egy kis vasajtó van, rajta pici tolóablakkal. Minden ablakocskán a felirat: “Ezt az aj­tót tilos kinyitni, felsőbb parancs nélkül.” Balra a falba illesztett deszka fekhely, amelyet használat után fel lehet hajtani; egy pokróc, a zárka mélyén egy, a padló­hoz cementezett zsámoly; egy kis seprő: ne­gyedliteres katonai bádogpohár, egy faka­nál, egy függőleges vaslemez, amelyet lánc köt egy fémküblihez. (Kívülről ki lehet húz­ni, hogy kiüríthessék a vedret.) A zárka há­rom méter magas. Mennyezet helyett ha­talmas vasrudak, olyan vastagok, mint a villamos vasút vágányai. Még feljebb az épület teteje, körülbelül hét méter a talaj­tól. A zárkák felett köröskörül fut az őr­tornác. Éjjel-nappal két porkoláb sétál raj­ta. Hogy semmi zaj ne legyen, az őrök és a rabok is mamuszt viselnek. Tompa nesz. Mi lehet? Megpróbálom ki­venni a félhomályban. Valami keskeny, hosszúkás izé. Amikor megfogom, megmoz­dul és gyorsan a falhoz megy. Aztán leesik. A papucsommal eltaposom. Végre látom: óriási százlábú. Lábammal az ágy alá lö­köm. Aztán később megszokom őket, nem nyúlok hozzájuk. Megtanulom, hogy nem szabad bántani őket, mert ha megcsípnek, magas lázat kap az ember. Mindenképpen, ezek legalább elvonják a figyelmemet, szó­rakoztatnak. Egy, kettő, három, négy, öt... Járok kör­­be-körbe. A csend teljes. Hát itt senki sem horkol? Senki sem köhécsel? Igaz, roppant hőség van. Mi lehet nappal? A Santa Ma­­ria-i börtönben, Kolumbiában, legalább kia­báltak. Igaz, hogy ott mindennap derékig feljött a tengervíz, de én mégis inkább azt választanám . . . . . . Már három napja vagyok itt. Azon izgulok, hogy mi van Dega ígéretével. Az­tán hallom, hogy sepregetnek a folyosón. Ajtóm előtt sokáig suhog a szalma. Figyel­mesen odanézek. Hát látom, hogy valami fehér papír világit. Behúzom a zárkába. Foszforeszkáló tintával van Írva. Megvá­rom, mig elmegy a smasszer, és olvasom: “Pillangó, holnaptól kezdve minden nap öt cigi meg egy kókusz lesz küblidben. Itt van egy kis ceruzahegy. Ha kell valami, ird fel a mellékelt cédulára. Ha a sepregelő a celládhoz ér, kapard meg az ajtót. Ő is ka­par, aztán kidughatod a papircédulát. Csó­kollak, Louis.” A száraz kókuszdió tele van olajjal. Ez nemcsak a zsiradékot pótolja de tele van vitaminnal is. Napi egy kókusz fél egész­ség. "FŐORVOS UR.. NE STRAPÁLIA MAGÁT!" Már két hónapja vagyok itt. Órákon át járkálok ,arra gondolok, ami éppen az eszembe jut. Aztán kimerültén hullok rá a deszkámra. A fejemre huzom a pokrócot és elkezdek ittasan képzelődni, emlékezni. Széditően fejlődik az emlékezetem. Képze­letem odavisz, ahova akarom, ha tetszik, édesanyámra gondolok, ha kívánom, indián feleségeimre. Lassan, nagyon lassan, múl­nak az órák, a napok, a hetek, a hónapok. Már majdnem egy éve vagyok itt. Pontosan tizenegy hónapja és húsz napja, hogy nem beszéltem többet senkivel negyven másod­percnél. Egyszer azonban kértem az or­vost. Eljött. Legnagyobb meglepetésemre, ki­nyílt a kis tolóablak. Bedugta a fejét: — Mi a panasza? Mi a baja? A hörgő? Forduljon meg, köhögjön! Nahát, még ilyet! Szinte hihetetlen. Az orvos, egy gyarmati katonai doktor, a toló­ablakon át akart megvizsgálni — azaz egy méternyi távolságból akarta meghallgatni a tüdőmet!!! Azt feleltem ennek a furcsa doktornak: — Köszönöm, főorvos ur, ne strapálja magát. — Ahogy akarod. Egy, kettő, három, négy, öt... lassan tel­nek az órák. Még tiz nap és letelt a fele időm! Csak egyszer voltam erősen meghűl­ve, egyébként jó egészségben vagyok. Nem őrültem meg. Biztos vagyok benne: élve ke­rülök ki. Hirtelen halk beszélgetés ébreszt fel. Hal­lom: — Durand, ez a pasas már teljesen szá­raz és hideg. Hogy nem vette észre előbb? — Nem tudom, főnök. A sarokban akasz­totta fel magát, azért nem láttam. A bal oldali szomszédom lett öngyilkos. Elviszik. Az ajtó bezárul. A szabályzatot szigorúan betartották, mert csak a büntető­börtön parancsnoka jelenlétében nyitották ki, ahogy elő van Írva. Ez már az ötödik rab, aki elpatkolt tiz hét óta. "AMNÉZIÁRAN SZENVEDEK" Ma egy éve zártak ide. Az évfordulót az­zal a tejkonzervvel ünneplem, amit Dega küldött a kübliben. Őrültség! Óriási összeg­be kerülhetett. És micsoda rizikó! Másnap a kisegítőt, aki a küblit hordja, elcsípik, éppen, amikor bedugja a kókusz­­szal és cigivel megrakott vedret. Az inci­dens olyan súlyos, hogy néhány percre el­felejtik még a csendszabályzat betartását is! Jól hallottam, hogy püfölték a szeren­csétlent. Aztán kinyílt az ablakom: — Ne félj, mindjárt rád kerül a sor — szólt be az őr. — Rendelkezésedre állok, te tökfej! — kiáltottam. Ez reggel hétkor volt. Tizenegykor jött értem a büntetőbörtön parancsnokhelyet­tese által vezetett bizottság. — Charriére mióta kap enni meg ciga­rettát? — Nem tudom, amnéziában szenvedek. — Bolondját járatja velem? — Nem. De igazán semmire sem emlék­szem. Valaki kupán vágott, azóta csak arra emlékszem: Charriére a nevem, életfogy­­tiglanra ítéltek Párisban. És kész. — Milyen főzeléket kapott tegnap este? — Nem tudom. — Azt se tudja, mennyi ideje van még hátra? — Életfogytiglan. Addig, amig meg nem halok. — De hát külön büntető magánzárkára Ítélték, nem tudja? — Engem, hol, mikor? — Na, nézzék meg a fejét! Tényleg, elég nagy sebhely van rajta. Na nem baj, hosz­­szu ideig sokat faltál. Mától kezdve bünte­tő fogságod végéig nem kapsz vacsorát! Tiz napja tart az uj helyzet. Éjjel-nappal éhes vagyok. Egyre fáradtabb is. Rémesen hiányzik a kókuszdió. Majdnem mindig he­verek. így takarékoskodom az erőmmel. Már csak egy hónap van hátra. Réme­sen lefogytam, nagyon ideges vagyok ... Ez az utolsó éjszaka a magánzárkában. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents