Magyar Hirnök, 1970. január-június (61. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-19 / 12. szám
12. oldal MAGYAR HÍRNÖK’ Thursday. March 19. 1970 (Folytatás) — Magánzárkások! Mint tudjátok, ez az épület azokat fogadja be, akiket másodszor is elitéltek. Itt meg sem próbáljuk, hogy megjavítsunk benneteket. Tudjuk, hasztalan lenne. Ezzel szemben mindan igyekezetünk az, hogy megtörjünk benneteket. Itt csak egyetlenegy a regula: pofa be! Teljes csend. Ha nem vagytok súlyos betegek, ne jelentkezzetek orvosi vizitre. Ha ugyanis a doktor nem állapítja meg a betegséget, súlyos büntetést kaptok. Csak ezt akartam mondani. Ja, igen, még azt is, hogy dohányozni a legszigorúbban tilos. Charriére, Clousiot és Maturette nem lehet ugyanabban az épületben. Tíz perc múlva már a cellában vagyok, az A épület 234. sz. zárkájában. Clousiot a B- ben, Maturette meg a C-ben van. Egy pillantással búcsúzunk. Ahogy belép ide az ember, rögtön rájön, hogy ha élve akar kikerülni innen, engedelmeskednie kell az embertelen szabályzatnak, összeszorul a szivem, amikor látom, hogy eltávolodnak cimboráim, akikkel tizennégy hónapon át próbáltuk szabadságunkat visszaszerezni. Megvizsgálom a zárkát. Soha az életben nem tudtam volna feltételezni, hogy az én hazám, Franciaország, az egész világ szabadságának anyja, az a föld, ahol az Emberi Jogok Nyilatkozata született, képes legyen akár még Francia Guyanában is, ezen az atlanti-óceáni kis szigeten, ilyen barbár megtorló-berendezést felállítani. Képzeljenek el százötven cellát egymás mellett, minden zárka egy másikhoz támaszkodik háttal, négy vastag falán csak egy kis vasajtó van, rajta pici tolóablakkal. Minden ablakocskán a felirat: “Ezt az ajtót tilos kinyitni, felsőbb parancs nélkül.” Balra a falba illesztett deszka fekhely, amelyet használat után fel lehet hajtani; egy pokróc, a zárka mélyén egy, a padlóhoz cementezett zsámoly; egy kis seprő: negyedliteres katonai bádogpohár, egy fakanál, egy függőleges vaslemez, amelyet lánc köt egy fémküblihez. (Kívülről ki lehet húzni, hogy kiüríthessék a vedret.) A zárka három méter magas. Mennyezet helyett hatalmas vasrudak, olyan vastagok, mint a villamos vasút vágányai. Még feljebb az épület teteje, körülbelül hét méter a talajtól. A zárkák felett köröskörül fut az őrtornác. Éjjel-nappal két porkoláb sétál rajta. Hogy semmi zaj ne legyen, az őrök és a rabok is mamuszt viselnek. Tompa nesz. Mi lehet? Megpróbálom kivenni a félhomályban. Valami keskeny, hosszúkás izé. Amikor megfogom, megmozdul és gyorsan a falhoz megy. Aztán leesik. A papucsommal eltaposom. Végre látom: óriási százlábú. Lábammal az ágy alá lököm. Aztán később megszokom őket, nem nyúlok hozzájuk. Megtanulom, hogy nem szabad bántani őket, mert ha megcsípnek, magas lázat kap az ember. Mindenképpen, ezek legalább elvonják a figyelmemet, szórakoztatnak. Egy, kettő, három, négy, öt... Járok körbe-körbe. A csend teljes. Hát itt senki sem horkol? Senki sem köhécsel? Igaz, roppant hőség van. Mi lehet nappal? A Santa Maria-i börtönben, Kolumbiában, legalább kiabáltak. Igaz, hogy ott mindennap derékig feljött a tengervíz, de én mégis inkább azt választanám . . . . . . Már három napja vagyok itt. Azon izgulok, hogy mi van Dega ígéretével. Aztán hallom, hogy sepregetnek a folyosón. Ajtóm előtt sokáig suhog a szalma. Figyelmesen odanézek. Hát látom, hogy valami fehér papír világit. Behúzom a zárkába. Foszforeszkáló tintával van Írva. Megvárom, mig elmegy a smasszer, és olvasom: “Pillangó, holnaptól kezdve minden nap öt cigi meg egy kókusz lesz küblidben. Itt van egy kis ceruzahegy. Ha kell valami, ird fel a mellékelt cédulára. Ha a sepregelő a celládhoz ér, kapard meg az ajtót. Ő is kapar, aztán kidughatod a papircédulát. Csókollak, Louis.” A száraz kókuszdió tele van olajjal. Ez nemcsak a zsiradékot pótolja de tele van vitaminnal is. Napi egy kókusz fél egészség. "FŐORVOS UR.. NE STRAPÁLIA MAGÁT!" Már két hónapja vagyok itt. Órákon át járkálok ,arra gondolok, ami éppen az eszembe jut. Aztán kimerültén hullok rá a deszkámra. A fejemre huzom a pokrócot és elkezdek ittasan képzelődni, emlékezni. Széditően fejlődik az emlékezetem. Képzeletem odavisz, ahova akarom, ha tetszik, édesanyámra gondolok, ha kívánom, indián feleségeimre. Lassan, nagyon lassan, múlnak az órák, a napok, a hetek, a hónapok. Már majdnem egy éve vagyok itt. Pontosan tizenegy hónapja és húsz napja, hogy nem beszéltem többet senkivel negyven másodpercnél. Egyszer azonban kértem az orvost. Eljött. Legnagyobb meglepetésemre, kinyílt a kis tolóablak. Bedugta a fejét: — Mi a panasza? Mi a baja? A hörgő? Forduljon meg, köhögjön! Nahát, még ilyet! Szinte hihetetlen. Az orvos, egy gyarmati katonai doktor, a tolóablakon át akart megvizsgálni — azaz egy méternyi távolságból akarta meghallgatni a tüdőmet!!! Azt feleltem ennek a furcsa doktornak: — Köszönöm, főorvos ur, ne strapálja magát. — Ahogy akarod. Egy, kettő, három, négy, öt... lassan telnek az órák. Még tiz nap és letelt a fele időm! Csak egyszer voltam erősen meghűlve, egyébként jó egészségben vagyok. Nem őrültem meg. Biztos vagyok benne: élve kerülök ki. Hirtelen halk beszélgetés ébreszt fel. Hallom: — Durand, ez a pasas már teljesen száraz és hideg. Hogy nem vette észre előbb? — Nem tudom, főnök. A sarokban akasztotta fel magát, azért nem láttam. A bal oldali szomszédom lett öngyilkos. Elviszik. Az ajtó bezárul. A szabályzatot szigorúan betartották, mert csak a büntetőbörtön parancsnoka jelenlétében nyitották ki, ahogy elő van Írva. Ez már az ötödik rab, aki elpatkolt tiz hét óta. "AMNÉZIÁRAN SZENVEDEK" Ma egy éve zártak ide. Az évfordulót azzal a tejkonzervvel ünneplem, amit Dega küldött a kübliben. Őrültség! Óriási összegbe kerülhetett. És micsoda rizikó! Másnap a kisegítőt, aki a küblit hordja, elcsípik, éppen, amikor bedugja a kókuszszal és cigivel megrakott vedret. Az incidens olyan súlyos, hogy néhány percre elfelejtik még a csendszabályzat betartását is! Jól hallottam, hogy püfölték a szerencsétlent. Aztán kinyílt az ablakom: — Ne félj, mindjárt rád kerül a sor — szólt be az őr. — Rendelkezésedre állok, te tökfej! — kiáltottam. Ez reggel hétkor volt. Tizenegykor jött értem a büntetőbörtön parancsnokhelyettese által vezetett bizottság. — Charriére mióta kap enni meg cigarettát? — Nem tudom, amnéziában szenvedek. — Bolondját járatja velem? — Nem. De igazán semmire sem emlékszem. Valaki kupán vágott, azóta csak arra emlékszem: Charriére a nevem, életfogytiglanra ítéltek Párisban. És kész. — Milyen főzeléket kapott tegnap este? — Nem tudom. — Azt se tudja, mennyi ideje van még hátra? — Életfogytiglan. Addig, amig meg nem halok. — De hát külön büntető magánzárkára Ítélték, nem tudja? — Engem, hol, mikor? — Na, nézzék meg a fejét! Tényleg, elég nagy sebhely van rajta. Na nem baj, hoszszu ideig sokat faltál. Mától kezdve büntető fogságod végéig nem kapsz vacsorát! Tiz napja tart az uj helyzet. Éjjel-nappal éhes vagyok. Egyre fáradtabb is. Rémesen hiányzik a kókuszdió. Majdnem mindig heverek. így takarékoskodom az erőmmel. Már csak egy hónap van hátra. Rémesen lefogytam, nagyon ideges vagyok ... Ez az utolsó éjszaka a magánzárkában. (Folytatjuk)