Magyar Hirnök, 1968. július-december (59. évfolyam, 27-52. szám)

1968-11-07 / 45. szám

12. OLDAL MAGYAR HÍRNÖK Thursday November 7, 1968 Hires kémek, kalandorok és bűnügyek »fr— +Jlp ■ 14. G. W. FOLYTATÁS Az igazgatófőorvos intett az ápolónőnek. Azt már tudta, hogy miről van szó, elsietett, hogy csillapító injekciót szívjon fel a fecs­kendőbe és beadja Elsbeth Schragmüllernek. A különben csendes betegnél igy szoktak kez­dődni a rohamok. Miután a vendég megígérte az elmehábo­­rodottnak, hogy teljesiti a kívánságát, be­csukták a különszoba ajtaját, és tovább men­tek a folyosón. A szoba ajtaja azonban kivá­gódott, és csaknem kiesett rajta a beteg. — Ugye, ön nem franciia? — kérdezte az idegen orvost. — De, franciia vagyok — mondta a dok­tor. A beteg sikoltott és összeseit. Az ápolónő, aki most tért vissza az injekciós tűvel, átadta a fecskendőt az egyik doktornak, maga pe­dig két karjába kapta az ájult testet és visz­­szavitte az ágyra . . . — Láthatnám annak a betegnek a kór­lapját? — kérdezte a vendég később, ami­kor az igazgatófőorvos dolgozószobájában ül­tek, konyakot ittak és szivaroztak. — Melyikét? — kérdezte a zigazgatófőor­­vos, aki már el is feledkezett az esetről. — Tudja, kolléga ur, azét a nőét, aki megkért, hogy... — Igen, ön doktor Elsbeth Schragmül­­lerre gondol . . . Készséggel a rendelke­zésre bocsátók minden iratot. Bár, azt hi­szem, orvosi szempontból ön sem talál ben­ne semmi érdekeset. Azok után, amiken ez a nő átment, nem csoda, hogy az idegei felmondták a szolgálatot. A története min­denekelőtt ott kezdődik, hogy nem biztos dr. Elsbeth Schragmüller az igazi neve. Vannak, akik szerint eredetileg Annamarie Lessernek hívták és Berlinben született. Annyi biztos valóban 14. G. W. volt a neve... ... Hogy Elsbeth Schragmüller, vagy An­namarie Lesser volt-e eredetileg a 14. G. W. azt mindmáig homály fedi. Annyi bizonyos, hogy Mademoiselle Docteur néven vonult be a kémkedés sodorta a veszélyekkel és kockázatokkal teli útra, amely végül is egy svájci idegszanatórium különszobájába ve­zetett. A lány 16 éves korában ismerkedett meg Kari von Wynanki huszárkapitány, a császári német hadsereg tisztjével. Amikor szerelmüknek következményei mutatkoz­tak, szigorú apja elzavarta a lányt hazul­ról. A kapitány nem hagyta cserben ked­vesét, hanem igyekezett gondoskodni ró­la. A lány Berlinbe költözött és ott a ka­pitány támogatásából élt. A tiszt fizetése nem volt elegendő a házasságra, hiszen ab­ban az időben a tiszteknek jelentékeny kau­ciót kellett letenniük a nősülésnél, s ezt rendszerint a jövendőbeli após vállalta. Eb­ben az esetben azonban erről szó nem le­hetett. így hát Wynanki leszerelt, hogy családi birtokán gazdálkodva, más, na­gyobb jövendelemmel kecsegtető pályán szerezze meg a családalapításhoz szüksé­ges anyagi biztonságot, nem is beszélve arról, hogy mint gazdálkodónak nem kel­lett volna kauciót letennie. A kapitánynak azonban balszerencséje volt: a családi bir­tok, amelyet addig testvérei kezeltek, a rengeteg adósság miatt ekkor került dob­ra, s a kapitányt is erősen szorongatták hitelezői. Még szerencse, hogy sikerült ma­gát visszavetetni a tisztikarba, s a lány gyermeke is halva jött a világra. Ez azon­ban nem segített, csak elodázta Wynanki gondjait. S amikor egyik bajtársa, látva a kapitány anyagi helyzetét, azt tanácsol­ta neki, hogy jelentkezzék szolgálatra a Nachrichtenbürónál, ahol jól fizetnek, kész­séggel kapott az alkalomon. A németek kémközpontjának akkor, 1912-ben szüksége volt elszánt emberekre, akik értették a katonai tudnivalókat. így a Nachrichtenbüro alkalmazta Wynankit, s Matthesius ügynökségéhez csatolták. Ez a Mattesius Berlinben, a Bülowstrassén tartott fenn gépkocsi- és gépkocsialkatrész kereskedést, valójában azonban az egész üzlet arra szolgált, hogy a német hírszer­zés egyik fedőszerve legyen. Mattesius hamarosan megegyezett Wynan' kival. Kifizették a kapitány adósságait, s olyan havi járandóságot biztosítottak szá­mára, amelyből kedvesével együtt gond­talanul megélhetett. És mindjárt meg is bízták az újdonsült kémet az első feladat­tal. Illetőleg, Wynanki azt hitte, hogy fel­adatot hajt végre, pedig tulajdonképpen próbát állt ki. Mattesiustól kapott meg­bízása az volt, hogy egy párizsi cégtől sze­rezze meg a franci hadsereg egyik forgó­pisztolyának szerkezeti rajzait. A párizsi cég azonban tulajdonképpen a berlini kém­iroda fiókja volt, és Matthesius utasítása szerint teljesen értéktelen rajzokat készí­tett Wynanki számára. Wynanki, miután megszerezte a párizsi irodától kapott raj­zokat, átvizsgálta azokat és azonnal gya­nút fogott. Arra gondolt, hogy a Deuxié­­me Bureau, a franciák kémszolgálata ké­szítette elő ezeket a papírokat, hogy őt pro­vokálja. Wynanki tehát gondolt egy na­gyot, felment a Deuxiéme Bureau központ­jába, előadta, hogy ezt a rajzsorozatot ő Németország számára dolgozó kémektől szerezte, amelyeket ezúttal visszaszolgál­tat Franciaországnak, természetesen ab­ban a szilárd hitben, hogy az anyagi ju­talom sem marad el. A Deuxiéme Bureau­­nál valamiféle romantikus kalandort, őrül­tet láttak benne és kidobták. így megbizo­nyosodva a rajzok értéktelenségről, Wy­nanki annak az alügynöknek, aki számára rajzokat szállította, nem fizetett egy fil­lért sem, hanem az e célre rendelkezésére bocsátott ötezer márkát visszavitte Ber­linbe, és beszámolt Mattesiusnak küldeté­se eredménytelenségről. Matthesius, miután Wynanki igy kiállta a próbát, komoly feladatokat bízott rá. Mindez sok utazgatással járt, s a most már titkos szolgálatban álló kapitánynak mind­untalan magára kellett hagynia Berlinben szerelmét. Az ideges hisztérikus lány azon­ban a kapitány távollétében rendszerint megbetegedett. Állandó nyugtalanság kí­nozta, maga sem tudta, hogy mit akar, s az orvosok képtelenek voltak pontos diag­nózist megállapítani. Annyi bizonyos, hogy a lányt szüntelen féltékenység gyötörte, újabb és újabb hisztérikus hohamok során gyanúsította meg kedvesét, hogy utazásai során barátnőjét keresi fel. Egy éjszaka Wynanki már nem bírta tovább, s hogy megnyugtassa szerelmét, elmondta neki, hogy milyen megbízatásokat vállalt. A lány féltékenysége elmúlt, és azt kérte kedve­sétől, hogy vigye őt is magával felderítő útjaira. Wynanki szívesen vette ezt, s ké­sőbb Matthesius, bár alaposan megmosta ügynökének fejét, mert felhatalmazás nél­kül fecsegett, maga is beleegyezett, hogy a férfi és a nő együtt utazzék el a követke­ző hírszerző körútra. A feladta, amelyet Wynankiéknak vég­re kelett hajtaniuk, az volt, hogy a Maas folyó végigutazva, bizonyos dolgokat meg­figyeljenek. Hetekig voltak utón, s jóllehet, az ut elején Strasbourgban a kapitánynak még el kellett viselnie szerelme egy hisz­térikus rohamát, később a lány megnyu­godott, s nagyszerűen végezte a veszélyes munkát. Néhány hét múlva Matthesius rajzokat kapott a Maas mentén álló fran­cia erődökről és erdősáncokról s egyuttall azokról az uj tábori vasutakról, amelyek még egy térképen sem szerepeltek. A fel­adat sikeres megoldása után Wynankiak és a lányak Oharleville-be kellett utaznia, hogy megállapítsák: Charleville és Verdun között hol kezdődnek a tábori erődítések, hol vannak erős és hol vannak gyenge pont­jaik. Most derült csak ki, hogy a lány mi­lyen kitünően beszél franciául, minthogy évekig svájci intézetekben tanult. Wynan­ki ugyancsak hibátlanul beszélt franciául, igy hát szinte veszélytelenül barangolhat­ták be a környéket. Svájci útlevéllel utaz­tak botanikusoknak álcázták magukat, s növényeket gyűjtöttek. Biztonságban tudták magukat, de egy éjjel a lány hirtelen felriadt: úgy érzi, ül­dözik őket, azonnal meneküljenek. Wynan­ki először egyszerű hisztérikus kitörést lá­tott az egészben, de aztán úgy találta, hogy engedelmeskednie kell párjának, már csak azért is, mert ha a lány állapota súlyos­bodik, könnyen fecseghet öntudatlanságá­ban. (Folytat juk)

Next

/
Thumbnails
Contents