Magyar Hirnök, 1965. július-december (56. évfolyam, 27-51. szám)

1965-07-29 / 30. szám

MEGSZALADT A MÉNES

Irta: M.ÓRICZ PÁL

8. OLDAK

A csikósokról mondták, hogy tanyája a ló hátán van. A csikósok — a magyar puszta legszabadabb pásztorai — magukról dalolták: Nem kell az én lovam hátára nyereg. Nem is úgy termett ez a betyár gyerek: Úgy segéljen! Nem is ér egy fakovát. Aki szőrin nem üli meg a lovát.

Ez a “szőrin ülés’’ nem egyedül hányavetiséget, szilaj, büszke virtuskodást jelentett, nagyon is természetes jka volt annak. A csikósnak minden percben bizony készen kell lenni, hogy háti lovára felpattanjon. Nemhogy a rendes előirásos nyergeléshez, a legtöbbször arra sincs ideje, hogy a megtágitott ‘haslot”, a nyerget leszorító széles hevederszijat háti lován felszorithassa. Állandóan nyergeivé tartani a lovat meg nem lehet. Gyötörné, végül tönkretenné a nemes párát. A, ló hátabőre meleg időben a nyereg izzasztó hősége miatt különben is könynyen felpállik, kisebesedik. A csikósnak nyereg nélkül szőrén kell megülni a lovat. Még csak kengyele sincsen. Szabadon csüng aláfelé a lába. A legveszekedettebb szilaj megfutamodásnál mégis oly biztonságban ül a lova hátán, mint akit odaöntöttek.

Ha megszaladt a ménes, szörnyű károk, veszedelmek, a számadónak és bojtárnak nehéz gondjai keletkezhetnek. Az ilyen veszedelmeket elhárítani, megelőzni, vagy határok közé szorítani férfias szép vezéri feladat. A ménes különféle okokból megszaladhat. Valami kellemetlen rejtelmes távolról lengedező gonosz szag a pusztának ugraszthatja a ménest. A bogárzó lovak, csikók jókedvből nekiiramodnak. Titokzatos félelmek is támadhatnak a pásztormondás szerinti “lelkes állatoknál.” Olyan látományok tünedeznek fel előttük, amelyekről az embernek fogalma, sejtelme és megérzése sincs. A düh, a harag, a hatalmas indulatok is nekiszalasztják a szilaj ménest. Régente a fene férgek támadásainak (farkasok) védekezéséül is tombolva gázoltak végig a nagy pusztán. Azért a ménesek sokféle megfutamodásaival kellett számolni .. . számolt is a csikós. A

karikás ostor nem dísznek “fityeg” a csikós oldalán, biztos, erős kézzel villámcsapásként “kivágja” a ló után . . . Mint a rónaság madara repül vele a hátiló, ha, midőn lova "véknyába” vágja a rézsarkantyut. Bár az ritkább eset, amikor sarkantyút használ a csikós.

A csikós hátilova ugyanis ki a neki legmegfelelőbbet. Az nem holmi otromba utszéli jószág. A csikók közül választja ilyen lónak nem az almásderes aranysárga barnapej, bársonyfekete, daruszürke, hamvasfakó kesely, megypej, seregélyszürke, setétpej, fátyolfakó, kékpej, szatyánbarna, szegsárga, vasderes, pirospej, zsukfafakó színe határoz, hanem, hogy igen gyorsan haladó, jólábu teremtés legyen az a ló. Azonkívül tanulékony, értelmes tehetségűnek kell lennie az ilyen csikós hátilónak. A csikós háti lovának mihamar meg kell tanulnia, hogy minden kormányzás nélkül eltalálja, tudja kiszolgálni gazdája gondolatait. A csikós háttilovának tudni kell, érteni kell, hogy miként előzze, miként fordítsa, miként terel-MAGYAR HÍRNÖK

je össze az esetleg szétsza ladt, futó lótömeget. Az ilyen csikós lónak zabola nem kell, a rajtaülő csikós teste ideoda hajlásával, mozdulataival irányítani tudja nemes háti lovát. Ezek a mozdulatok mondják az okos hátilónak, hogy gyorsitsa-e futását . . . vagy hogy merre forduljon?

A betanult csikós lónak állása, értelme vesztedik a juhász fürge kis puli kutyájának csodaszerü értelmességével. Az ilyen ló hátán, a lovat megülni nem tudó gyerek is csodát művelhet. Elég, ha éppen csergetni, csapkodni tud a csikós ostorral, az ilyen betanított háti lóval szabályosan visszatéríti, összetereli ;— a gyerek is — a megszaladt ménest.

Az egyik esztendőben Dely Mátyásnak, az akkoriban még fiatal hortobágyi állatorvosnak is ilyenfajta, de “kimustrált” öreg szürk$ csikós hátiló huzgálta a talyigáját a széles puszta, a Hortobágy uttalan utjain. Nem az értelme, nem a tanulsága mondta fel a szolgálatot. A lábai gyengültek el, az izmai renyhültek meg az öreg Tündérnek. Bizony Szaláncy Andrásnak vagy Tar Gáspárnak hívták — légyen bár az akár mint is, hogy azt a csikóst! — könnybe lábadt szeme, mikor válni kellett a méltányos egyezség

mellett, átadva á “szürkét” Delynek.

— Ezer közül sem került

ilyen hátiló. Tekintetes orvos uram! — Mélabusan déáknozott, simogatta öreg szürkéjét a csikós__Illik erre, ugye bizony fiam, hogy: szép aszszonynak, jónak, jójárásu lónak, kár megöregedni ?! — Illik bizony, tekintetes atyám uram! . . . Nem hiába neveztük mi azt Tündérnek . . . Node a tekintetes ur könnyű talyigájával elkocog, eldöcörög ez a vén Tündér még sokáig! — A ló, mintha csak értette volna csikósgazdája szavát, szikár fejét, hámot érezvén öreg testén, égnek emelte és forgalomszerüleg a távolban széledező ménes felé nyerített.

— Úgy derék szürkém! — Az orvos Istenhez fohásszal nekiinditotta az immár talyigalóvá “degradált” csikóslovat. Ezentúl sokáig békességben, nyugodalmasan együtt kóboroltak keresztül-kasul a nagy pusztán, pásztortanyától-tanyáig. A délibáb varázsjátéka selyempalástot, tündérfátyolt teregetett elébük. A tücskök neki muzsikáltak vig nótát. Az arany sárga tollú túzokok bizodalmasan körülsétálták az orvos talyigáját. — Gyihé! — Ostora sohasem volt az orvosnak! — Beh szép is vagy drága Hortobágyom!

— Ennél nincsen szebb világrész, ( tekintetes uram! A paphalmi méneskutnál a viz meregetése közben mondtai ezt az orvosnak az öreg csikós. A távolból bojtárok hetykén hajtogatták az itatóhoz a vegyesménest. Az orvos kedves kis talyigáján ülve, a kutnál — a csikóssal — beszélgetni megállt. A rusnyák — mint már az egyéb fiataloknál is szokás — el és széjjel ugrándoztak. Bohó tácokat kezdtek táncolni a selyem mezőben, amit végül megsokallt a rendszerető öreg szürke Tündér. Mire észrevette a beszélgetésben elmerült orvos, az egykori csikós hátiló — csupa rendszereiéiből — a régi tűzzel neki nyúlt. . . elkapta a talyigát.

— Tyüh! A fékomadtát! — Az orvos már hiába kapott utána, leesett a gyeplőszár . . . S nem tudta visszatartani a nekibuzdult öreget ... A csikók a talyigazörgéstől — a fékomadtát neki — még inkább nekivadultak . . . Már veszekedettebbül kezdett futni, szaladni árkon-bokron keresztül a megvadult nyiharászó falka ... A Tündér se hagyta magát. Az öreg ló jól tudta, mi a rend. Nem felejtette el, mi a kötelessége. Csupa jóindulatból mindenütt a csikók nyomában elragadta és szörnyű erővel

Thursday, July 29, 1965

vitte a szárnynélkül is repülő talyigát. A. veszekjedettiil hánykódó talyigán repült a fulladozó orvos, Dely Mátyás is . . . Kalapja valahol lepottyant. Fürtös haját szétborzolta a szél.

— Ó pócsi Márijám, csak most segíts- — Fohászkodott a nyírbátori minorita barátból lett hortobágyi orvos. Hihető, hogy későn jutott eszébe a fohász? A szaladó csikók rettenetes merész ugrását még látta az orvos. Azután irtózatos döccenés, püffenés, roppanás és recsegés következett. Szemefényét elveszítette az orvos. Időmultán az odafutott csikósok a darabokra szakadt és zúzódott talyiga romjai alól szedték ki az eszméletlen embert . . . Pusztai vízmosás szakadékos, mély medrébe zuhantak ... Szegény öreg Tündér fejére esett. Nyakát szegte. Mindjárt kimúlt. A szürkét bőröstől ott a gödörben földelték el, a hortobágyi hatalmas állat orvos. Dely Mátyás meg három betört oldalbordával vagy negyven napig nyomta az ágyat. Utóbb bár jól öszszeforradtak azok az egészséges kemény bordák, Dely Mátyás vén korában sem felejtette el a kötelességtudó, öreg szürke Tündért.

SZERELEM

kite Arjai

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

— Hát egyetlen fiadnak bolodgtalansága neked nem okoz gondot, atyám? Oh, ez a szerencsétlen óra . . . bár ne jött volna rám soha. Ennyi csapás, ennyi szerencsétlenség egy óra alatt, ezt valóban nehéz elviselni. Ebben az órában tudtam meg, hogy halálodon vagy, hogy koldus vagyok és hogy még szivemet sem szabad annak adnpm, akit szeretek. Atyám, ez sokkal több, mint amennyit egy ember elviselhet.

— Fiam, még fiatal vagy. Nincs is fogalmad róla, hogy ebben a korban mennyit bir el az ember. Aladár, az én perceim meg vannak számlálva. Érzem a halál fagyos lehelletét körülöttem, sőt már bennem is. Ha azt akarod, hogy nyugodtan haljak meg, akkor tedd kezedet az enyémbe és esküdjél meg, hogy Szentványi Géza gróf leányát, Lolát, feleségül veszed. Végre is gyönyörű szép, fiatal, müveit, szellemes, finomlelkü és nemesszivü. Kell ennél még több? Meg lehetsz győződve, hogy bárki szerencsésnek érezné magát, ha megkaphatná. Ez a szerencse most a te tj tódon kopogtat, vigyáz és el ne szalaszd, mert másodszor nem jön vissza hozzád.

Aladár kétségbeesve nézett atyjára és látta, hogy nem túlzott, midőn azt mondta, hogy percei meg vannak számlálva. Valóban, már csak egy hajszálon függött az élete. Itt tehát nem volt tétovázni való idő. Aladár látta, hogy el kell határoznia magát.

Még egy utolsó kétség támadt fel lelkében. Rózsika szelid ábrázata még egyszer megjelent szemei előtt. Sajnálta, hogy mindeddig nem találhatta meg őt, talán már nincs is az élők között. Mi tévő legyen? Szeressen valakit, aki már nem létezik, sőt, aki meg is tagadta őt? Másrészt elgondolta, hogy Géza grófnak ő maga is személyes lekötelezettje, most itt az alkalom, hogy háláját lerójja. Valóban nem lehetett tovább késni, atyjának percei meg voltak számlálva, meg kell őt nyugtatni, meg kell tenni, amit kiván tőlem.

Jól van tehát, meg is fogja tenni. De azért még maradt egy reménysugár, mely vigasztalólag világított bele lelkének sötét éjszakájában. A maga részéről kötelezheti magát, hogy nőül veszi Szent iványi Géza gróf leányát. De hátha ez mégis visszautasitja őt, mint kérőt? Akkor ezáltal ő fel van oldva esküje alól.

De hogyan fogja ezt elérni? Az öregur úgy mondta, hogy a leányka halálosan szerelmes beléje. Tehát nemcsak vissza nem fogja őt utasítani, hanem ellenkezőleg, örömmel adja beleegyezését.

Aladár homloka verejtékezni kezdett. Valóban ilyen nehéz helyzetben még soha sem volt. Ekkor egy eszme villant meg agyában.

— Megvan, —r gondolta magában örvendezve. — Most már tudom, hogyan fogok célt érni. Lola elé járulok és fölfedem előtte szivemnek titkát. Ecsetelni fogom előtte Rózsika iránti szerelmemet, mély kétségbeesésemet amiatt, hogy mindeddig nem találhattam meg őt. Lolát nemeskeblünek finomlelkűnek, jószivünek mondják. Nos, ezen nyilatkozatokat hallva, lehetetlen, hogy Aladárt föl ne mentse esküje alól, — már csak sértett hiúságból is. Lesz benne annyi önérzet, hogy nem akarhatja magát annak a nyakába varrni, aki mást szeret, másért lángol. Akkor aztán jóra fordulhat minden.

— Legyen meg tehát a te akaratod, atyám, — mondotta olyan hangon, mely lelkének határozottságát visszatükrözte,

miközben az elszántság tüze lángolt szemében. — íme, kezedbe teszem jobbomat és megesküszöm az élő Istenre, hogy Szentiványi Géza leányának a kezét meg fogom kéretni.

Többet nem birt mondani. Görcsös zokogás tört ki melléből és elfojtotta szavát: atyja előtt térdreesve, hideg kezére hajtotta forró homlokát, egész teste vonaglott a fájdalomtól.

Az öregur ezt jóformán nem is vette észre. Elhaló érzékei már csak azt bírták felfogni, ami utolsó kívánságával összefüggésben állott. Aladár újra megesküdött és ez neki elég volt, ez megnyugtatta, a többi már hidegen hagyta őt.

— Jó fiú voltál mindig, most is az vagy, — szólt tompán.

— Büszke vagyok rád és arra az áldozatra, amelyet érettem hoztál. Most már nyugodtan halok meg. Egész sereg rémet elűztél halálos ágyam mellől. Tudom, hogy jövőd most már biztosítva van, nem leszel koldus, sőt meg vagyok gőződve, hogy még boldog is leszel! Köszönöm fiam, hogy halálom óráját megkönnyítetted és most, kérlek, légy szives behívni a mellékszobából Szentviányi Géza grófot. Tudtára akarom adni elhatározásodat és egyben tőle is el akarok búcsúzni. Siess, fiam, siess, már alig lélegzek!

— Atyám, ne adjak be egyikét cseppet az orvosságból? Hátha jobban leszel?

— Szó sincs róla, fiam, orvosságról hallani sem akarok többé. Most már nem bánom, ha meg is halok. Földi dolgaimat elrendeztem, megadtam Gézának, amivel tartoztam, biztosítottam jövődet, most tehát nincs mit keresnem ezen a földön. Viszszatérek őseimhez és elmondom nekik, milyen derék fiam van, ki teljesen méltó hozzájuk.

Aladár egy percig hozdulatlanul állott. Ha marosan fel sem bírta fogni a helyzetet. Annyit azonban ösztönszerüen érzett, hogy ennek nem jó vége lesz!

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET.

A végzetes eskü

Aladár átlátta, hogy nincs vesztegetni való idő. Látta, hogy a haldokló szemei^ zavarosak lettek és feje lekonyult a mellére és hörögve lélekzett. A katasztrófa minden pillanatban bekövetkezhetik.

Aladár benyitott a mellékszobába. Géza gróf már nem volt ott. A fiatalember most kirohant a folyosóra, ahol meglátta atyjának hü, régi komornyikját.

—Mondd meg hamar, hol van Szentiványi Géza gróf . . . melyik a szobája?

A komornyik megmutatta. Most meghagyta neki, hogy tüstént menjen be az öregurhoz és legyen mellette, amig ő viszszatérhet.

A komornyik elrohant. Aladár pedig benyitott Géza gróf szobájába. A következő percben megkövülve állott meg a küszöbön, — Géza gróf nem volt egyedül. Társaságban volt egy szép fiatal nő, kinek láttára vissza akart fordulni, de felismerte Lolát, egészen belépett.

— Ön itt van, Lola kisasszony? — kérdezte elfogódott lélekkel. — Ne vegye rossz néven, ha most csak futóleg üdvözölhetem; egyrészt nem voltam rá elkészülve,. hogy kegyed is itt van, másrészt tudatnom kell atyjával, hogyha még életben akarja találni atyámat, akkor nagyon sietnie kell.

— Hogy-hogy? — kérdezte Géza aggódva.

— Sajnos, atyám már az utolját járja!

Géza megragadta barátja kezét.

— Aladár — mondotta, — másodszori találkozásunk is milyen szomorú körülmények között megy végbe. Csodálkozol, hogy Lola is itt van? Az atyád miatti gond hajtotta őt ide és tudni akarta, vájjon jobban van-e már? Jer gyermekem: nyújtsd karodat, bizonyára te is látni akarod egyszer atyai barátunkat és búcsúzni akarsz tőle.

— Megyek megyek, atyám, válaszolt Lola élénken. — A halál látása nem rémit meg engem.

— Jól mondod leányom, A halál csak azokra nézve borzalmas, akiknek nem tiszta a lelkiismeretük.

Néhány perc múlva mindhárman átlépték a betegszoba küszöbét.

A betegnek nehéz, hörgő lélegzete a legrosszabbat sejtette velük. Az ajtó nyikorgásának hallatára az öreg Földváry gróf még egyszer nagy erőfeszítéssel felnyitotta szemét. Még felismerte a belépőket.

— Jertek közelebb, gyermekeim, — mondta á végső erejét összeszedve. — Mindenekelőtt nyújtsad még egyszer a kezedet, Géza! Sokat köszönhetek neked, gondjaidba ajánlom egyetlen fiamat ... De mi ez? Sötétség borul szemeimre, ez már a halál hírnöke, a koporsó sötétsége. Jó barátom voltál nemcsak szóval, hanem tettel is. Bebizonyítottak, hogy az igazi barátság mindenre képes — Isten fizesse meg mindazt, amit érettem tettél.

Géza gróf megragadta a beteg reszkető kezét és melegen megszorította.

— Szót sem érdemel, — mondotta. — Mindössze csak kötelességemet teljesítettem.

— Ne feledkezzél meg a fiamról!

— Nem, nem, — válaszolt Géza. — Ezentúl is jó barátja, sőt apja leszek, ha ő is fiam akar lenni.

— Akar, akar, — kiáltott az öreg ur erejének végső fellobbanásával. — Fiad lesz a szó legteljesebb értelmében! Megfogadtam, hogy leányod boldogságát elő fogom mozdítani, meg fogom alapítani. Ez most megtörtént. Aladár esküvel fogadta, hogy megkéri leányod kezét. Lola, legjobb barátomnak egyetlen gyermeke, lépj te is közelebb és nyújtsad kezedet. Jer te is ide fiam és add ide a kezedet. Most egymáséba teszem kezeteket, legyetek egymáséi, mondjátok ki, hogy holtomiglan holtodiglan! És most fogadjátok áldásomat! Legyetek boldogok szeressétek egymást, mert csakis a szeretet által leszünk gazdagok. A halál jelenlétében egyesítve lesztek egymással.

Aladár gépiesen hallgatta mindezt. Ekkor egy puha, sima kéz tevődött az övébe. Aladár összerázkodott, de már a következő percben erőt vett magán, szeme lángolni kezdett és beszélni akart. Rózsikét nem lehet, nem szabad megtagadnia. Ha ezt tenné, akkor saját szemében is úgy tűnne fel, mint egy nyomorult hitvány ember, aki kétszínű játékot folytat. Akármi lesz is, nem tarthatja meg az atyának tett esküt.

— Aladár, — szólalt meg Lola édes hangon. — ne ítéljen el, ha előbb vallom be érzelmeimet önnek, mint ön nekem. Szeretem önt, szerettem már akkor, mikor ön még szerencsétlen volt akkor én forró könnyeket hullattam önért.

Milyen elragadóan szép teremtés volt most ez a Lola. A halál közelsége dacára Aladár érzékkel birt a női szépség iránt és úgy találta, hogy Lola még soha sem volt olyan szép, mint ma. De mit ért ez, mikor ő csak Rózsikéért lángolt? Ha Lolát Rózsikéval összehasonlítja, az utóbbié a győzelem. Hiába minden: Rózsikáé az elsőség, Rózsikáé a főhely az ő szivében.

—Aladár, — folytatta Lola. — Legyen szabad jóvátenni azt, amit a világ és az emberek vétettek ön ellen. Én már az első pillanatban tudtam, hogy ön ártatlan. Ez most napnál fényesebben be van bizonyítva és én egy szent feladatot teljesítek, ha egészen az ön boldogitásának szentelem magamat.

Aladár hallgatott. Lola azt hitte, hogy a közelmúltban történtekre való visszaemlékezés némitja el őt.

— Aladár, — folytatta. — Az egy év előtti eseményekre már ne gondoljon. Az ő jellemének és lelkének tisztasága ezzel nem szenvedett csodát. Ön most is ugyanaz, aki azelőtt volt. Tegyen tehát félre minden tartózkodást és beszéljen. Tegye boldoggá atyját, akinek leghőbb vágya az, hogy bennünket egyesítve lássan és ezzel tegyen boldoggá engemet is.

Most Szentiványi Géza gróf is közbe lépett.

(Folytatjuk:^