Magyar Hirnök, 1965. július-december (56. évfolyam, 27-51. szám)
1965-07-22 / 29. szám
8. OLDAE MAGYAR HÍRNÖK Thursday, July 22, 1965. ■ ■■ -■ 1 .. ■■ ■■ ..ju ■■ . '■ ■ ..........................■ - ■■ = A villamosszék meg a három dolláros büntetés Irta: Dr. FÁBIÁN SÁNDOR Hogyan kerül a csizma az asztalra ? Miért biggyesztettem egymás mellé a zord villamosszéket meg a három dolláros, sovány pénzbüntetést? Izgalmas történet. Az elmúlt “Labor Day” ünnepére egyik connecticuti városkába hívtak meg minket. — Teljes kikapcsolódás, finom ennivaló — szólt a szives invitálás —, tiétek a tenger és minden homokja, ráadásul Edith, a feleséged élvezheti kedvenc szórakozását, az autóvezetést. Csak ezt ne mondták volna. Ez utóbbi lett ugyanis a vesztünk, mind a kettünk, veszte, miként egykoron -a búgó hang énekelte. De tartsunk sort. Még az első vonattal befutottunk és bő reggeli után kikocsiztunk a strandra. Felesleges hangoztatnom, hogy remekül telt a napunk. Vendéglátóink kívánsága, szerint pontosan négy órakor indultunk hazafelé a tenger melletti parkoló helyről a viz partján húzódó mellékvonalon a főút irányában. Több kocsi ment egymás után és valamennyi csigalépésben haladt. A volánnál E’dith, aki teljesen megbízható, kitűnő vezető és a reflexei tökéletesek. Alig cammogtunk 20— 30 lépést —, derült égből villámcsapás! — ránk ugrott a mögöttünk következő kocsi. Ebben a pillanatban Edith! leállította a motort és megakadályozta a robbanást. Ripityomra ment ugyan a Cadillac hátulja, de mi saját lábunkon kecmeregtünk ki belőle. Edith a homlokán sérült meg, amikor a hirtelen fékezéstől előre bukott. Isten csodája, hogy a szemüvege nem, tört el s nem okozott katasztrofális bajt. Én a térdeimet fájlaltam. Pillanatok alatt előkerültek a rendőrök. Igazoltatták a balesetet okozó hölgyet is, minket is. Aztán a, rendőr kérésére egy magánautó a norwalki kórházba robogott velünk. Múltak a hetek és mi türelmesen vártuk a folytatást. — Közben a hölgyvezetőről általunk ellenőrizhetetlen értesülést kaptunk vezetői múltjáról. 1 Ami késik, nem múlik. Kitűzték a tárgyalást. Pontban kilenc órára, ahogyan az idézésünk szólt, megjelentünk tanukénti kihallgatásunk végett. A hatalmas terem zsúfolásig megtelt a más ügyekben, beidézettekkel. Mi azzal töltöttük az időt, hogy végigszemeztük a padokat és kerestük a mi asszonyunkat. Tiz órakor egy gentleman lépett a bírói emelvényre és bejelentette, hogy a tárgyalások rövidesen megkezdődnek. Miután az idő múlt és a hölgyet nem sikerült felfedeznünk, a jegyzőkönyvvezetőhöz fordultunk felvilágosításért. Megnyugtatott, hogy jó helyen járunk. Alig mondtam el Edithnek a kapott információt, elegáns fiatalember i állott meg előttünk : —Mr. Alexander és Mrs. Fabian? — kérdezte precízen, nyilván a jegyző útbaigazítása alapján. Igenlő válaszunk után kért, hogy jöjjünk vele. Kis szobába vezetett. Kezet fogott és udvariasan leülteti. — Maguk egy bagatel-ügyben várakoznak — kezdte a társalgást. Én még nem is kapcsoltam, amikor Edith már válaszolt: — Minket egy könnyen végzetesség válható autóbaleset ügyében idéztek meg ide, — mondta. — Hát csak nem képzelik, hogy a lady meg akarta gyilkolni magukat? — folytatta. Most már én replikáztam, izgatottan: — Who are you? —Én vagyok az ügyész. No, azt a nemjóját! — gon doltam magyarul — de fegyelmezetten csak ezek, a szavak jöttek a számra: > — Tudja meg azt az ur, hogy mi egy kis országból, — Magyarországról kerültünk ide. Én otthon egy életen át ügyvédeskedtem, de sohase hallottam, hogy egy üszész a szobájába invitálta a tanukat és úgy magyarázta meg az ügyet, mint ez az ur teszi. Mukkanás nélkül felállt a székéről és igy jelezte, miként valaha Ferenc József, hogy az audencia végétért. Se kézfogás, se thank you. Közben megindultak a tárgyalások. Egyik ügy a másik után került sorra. Tizenkét óra múlt, amikor a mi ügyünket szólították. A ladyt az emelvény elé ültették, mi a helyünkön maradtunk. őt is, minket is kihallgattak. Tapadós, színes posztó-autókat illesztettek a fekete posztóval behúzott táblára és azok tologatásával kellett bemutatni, hogyan történt a baleset. A hölgy vezetési múltjára vonatkozó értesülésünk hamisnak bizonyult, miután egyetlen ilyen esetet sem ismertettek a tárgyaláson. Minden vajúdás nélkül, rövidesen megszületett az ítélet: — Három dollár pénzbüntetés. Immár hosszú idő telt el az ítélet kihirdetése óta, de én. senkitől se kérdeztem, hogy helyesle-e a döntést? A választ úgyis tudom: —Not our business. Igaz, nem a mi dolgunk, nem a mi gondunk. — Talán annyit mégis megjegyezhetek, hogy vájjon az ügyész ur akkor is lebagatelizálta volna, az ügyet, ha az ő édes mamája vagy édes babája ült volna a mi autónkban ? És a bíró ur gondolt-e arra, hogy még nem nyugodott le a nap sem, mögötte ,sem kedves családja mögött. Úgy adódhat: ma nekem, holnap neked. További elmélkedés helyett most elmondom, hogyan került a csizma az asztal kellős közepére. Hetekkel ezelőtt felmerült a gondolat a halálbüntetés eltörléséről. Akadtak, akik helyeselték és akadtak, akik ellenezték. Az utóbbiak főleg azzal érveltek, hogy a bestiális bűncselekmények elharapóztak és már azért se alkalmas a mostani idő a maximális büntetési tétel megszüntetésére. Azt is hangsúlyozták, hogy ezáltal a gonosztevők menlevelet kapnának és bármilyen kegyetlen gaztettet követnének is el, a bőrüket nem kockáztatnák. Rockefeller kormányzó a komoly tiltakozások ellenére a minap aláírta a döntést. így hát New York államban a villamosszék múzeumba kerül. És itt kapcsolódik szorosan a három dolláros pénzbüntetés a villamosszék sutbadobásához. Az autóbaleset ügyében Ítélkező biró ur legjobb tudása szerint mérlegelte az összes körülményeket és aztán hozta meg Ítéletét. Ebben a szabad országban, mindenkinek egyéni joga a kritika. — Akadhatnak, akik enyhének találják a három, dolláros büntetést. A kormányzó ur is bizonyára mindent megfontolt, mielőtt határozott. Helyes, nem helyes? A jövendő majd megmutatja. — Annyit azonban talán szabad megjegyeznem, hogy amenynyiben — egyéb szörnyű lehetőségeket nem is említve — Isten mentsen, bestiális kezek elrabolnák a kormányzó ur most egy esztendős angyalkáját, az ifjabb Nelsont, vájjon nem sirná-é vissza azi idősebbik Nelson az áramot a porosodó székbe? SZERELEM KCFÁRJAI Irta: KERTÉSZ MIKLÓS — Hisz Rózsikénak nincs előkelő családja, sőt egyáltalán senkije sincs, — gondolta, azután egy gondolat villant meg benne, mely egyszerre a bánat sötét felhőjét boritotta lelkére. Sejtette, hogy végzetes félreértés van a dologban és már bánta, hogy az imént olyan gyorsan és meggondolatlanul megesküdött. — Vájjon nem sejted, hogy kire célzok? — kérdezte az Öregur. Szived nem súgná meg neked, hogy kiről van szó? — Valóban nem tudom, — rebegte Aladár zavartan. — Akkor hát, kedves fiam, kénytelen vagyok újra felidézni emlékezetedben azt a rettenetes órát, melyben a rendőrök magukkal hurcoltak téged. Nem hallottad-e azt a sikolyt, mely akkor végig rezgett a szobán? Nem láttál-e összeroskadni egy Ígérő leánykát, akire szerencsétlen sorsod olyan megrenditő hatással volt, hogy eszméletét vesztve elájult? Nem emlékszel rá, hogy ki volt az? Közös barátunknak, Szentiványi Géza grófnak leánya. Én már beszéltem vele. Mindketten igen üdvösnek találtuk ezt a házassági tervet és csak te hiányoztál. Most azonban megérkeztél és azt hiszem kedvenc tervünknek most már mi sem áll útjában. Aladár egy percig dermedten állott és meglehetős erőfeszítésébe került összeszednie magát. —- Atyám, — mondta, — ha csak Szentiványi Géza grófról lenne szó, akkor egy percig sem tétováznám, mert ismerem nemeslelküségét. — Ejnye, fiam. Nem ő róla van szó, hanem a leányáról. —■ Tudom. Géza grófot, mint apóst, nagy örömmel fogadnám, de leányát, bocsásd meg őszinteségemet, nem tudnám szeretni. — Mit hallok? — kiáltott fel az öregur egészen elrémülve. — Nem tudnád szeretni? Szerencsétlen teremtés, miért nem? Olyan szép, olyan bájos, hogy mását sehol sem találhatnád. Emellett jó s nemeslelkü és fel van ruházva mindazokkal az előkelő tulajdonságokkal, melyek őt méltóvá teszik arra, hogy Földváry Aladár gróf nejévé lehessen. Gondold meg, hogy nagy vagyon és szép név örökösnője. Ez is csak nyom valamit a latban. Mert lásd, Aladár fiam, te vagy az ősrégi Földváry nemzetség utolsó sarja. Halálom után magadra maradsz és rád hagyom örökségkép a kötelezettséget, hogy megterméeknyüli és általad megújuljon a család és utódokat nevelj. Oh, Aladár, őseidnek szemei ebben a pillanatban rajtad nyugosznak. Benned összpontosul minden reményük. Megfordulnának koporsójukban, ha valaha olyan házasságot kötnél, mely nem lenne méltó hozzád. Az öregur pillanatnyi szünetet tartva, mélyen felsóhajtott. — De nem, tette hozzá mély meggyőződéssel. — Ezt nem fogod megtenni, de nem is teheted, mert megesküdtél és amennyire ismerlek, ez az eskü szent lesz előtted. — Igaz, megesküdtem, — rebegte Aladár nagy kínnal. — De ezt a viszontlátás első örömében tettem. Megesküdtem, mert azt hittem, hogy ez által uj életerőt kölcsönzők neked. De most látom, hogy elhamarkodtam a dolgot. Meg kellett volna előbb tudakolnom, mit kívánsz tőlem és mire kell megesküdnöm. Ha életemet kívántad volna, a legnagyobb készséggel feláldoztam volna. Ha tudtomra adtad volna, hogy ezentúl napszámos módjára kell a mindennapi kenyérért küzdenem, azt is megtettem volna zúgolódás nélkül, mert van két erős karom és van szilárd akaratom. Minden egyebet megtettem volna éretted, csak azt ne kívánd tőlem, hogy feleségül vegyek valakit, akit nem szerethetek. — De miért nem szeretheted? — Azért, mert szivem már másé. Ezeknek hallatára a haldokló öregember megragadta kezeivel a szék karját és igyekezett kiegyenesíteni magát. Mélyen beesett szemével fiára bámult és egy percig nem tudott szóhoz jutni. Végre akadozva rebegte: — Szived másé? Jól hallottam? — Igen is, jól hallottad, atyám. Ekkor is, jól hallottad, atyám. Ekkor mintha egy átkos emlékezés merült volna fel az öregben megrázkódott. Az ő szemében is fellobbant az indulat haragja s fogát összeszoritva nézett fiára. Ebben a pillanatban ismét a régi konok vén ember volt. — Oh! Nem akarom hinni, hogy szived még mindig azé a lányé legyen, akiről egyszer beszéltél, azé a senkié, akinek olyan homályos, sőt talán gyanús származása van. Mondd, hogy nem úgy van! Nem szeretnék életemnek utolsó órájában valakit elátkozni .. . ' ' ' ' . Aladár hallgatott. Borzasztó volt az, amit ebben a pillanatban szenvedett. Itt feküdt előtte haldokolva az atyja és a fiúi szeretet tiltotta!,'hogy utolsó óráját megkeserítse. Hiszen voltaképen javát akarta az öreg gróf. Lola szép és jó teremtés, és megvan áldva mindazokkal a tulajdonságokkal, melyek képessé teszik őt arra, hogy bármely férfit boldoggá tehessen. Ha szive már nem lenne lekötve, ő maga is szeretni tudná és szerencséjének tartaná, ha elnyerhetné kezét. De vájjon szabad-e elhagynia Rózsikét, akinek hűséget esküdött és kit még mindig nem tudott elfelejteni? Igaz, hogy Rózsika szegény leány származása homályos, itteni szereplése nagyon is kalandosnak látszik, és ezért az öreg gróf egy ízben kalandornőnek is nevezte őt. De szivének romlatlanságát, lelkének és jeliemének nemességét Aladár jól ismerte, és éppen azért nehezen tudna lemondani róla. Szive még mindig csak ő rajta csüngött, pedig nem tudta, hogy hol van? Morvay intézetében már nem volt és hasztalan kereste őt egész Európában egy év óta. Úgy eltűnt előle, mintha a föld elnyelte volna. Nos, erre nincs is válaszod? — kérdezte az öreg és a karosszékbe visszaesve hörgő mellére szoritótta száraz, csontos kezeit. — Hallgatsz? Oh, én eleget érthetek ebből. Akkor tehát még mindig arra a leányra gondolsz, ez a jött-ment teremtés áll sötét árnyék gyanánt kettőnk között. Ez az, aki okozója lett minden szerencsétlenségednek. Oh, bár soha ebben az életben ne találkoztál volna vele. Akkor nem is kerültél volna sem Morvay doktor tébolydájába, sem pedig borzasztó gyilkosság gyanújába. Fiam, fiam, hová jutottál? Aladár elszántan hátravetette fejét. Szemében a felháborodás lángja égett. — Nem, nem ő volt ennek okozója, — mondta. — A körülmények furcsa találkozása okozta szerencsétlenségemet, de szívesen elviselném százszor is azt a förtelmes gyanút az ő kedvéért. Elviselnék érte még nagyobb gyalázatot is, ha kellene, mert még mindig szeretem őt olthatatlan lánggal és örökké! Atyám, nem használ itt semmi önámitás, mind hiába. Meg kell mondanom, hogy még mindig éppen olyan forrón szeretem őt, mint találkozásunk első pillanatában. Bájos arca még mindig előttem van, hallom édes hangját és ártatlan szemének nézése, tiszta lelkének tükre, még most is a szerelem mámorában ringatja lelkemet. Bár elvesztettem őt, a börtönből kiszabadulva sikertelenül kerestem őt egész mostanáig, de azért egy életet szentelek keresésére. Hiszem, hogy az isten lesz olyan kegyes és megengedi, hogy őt megtalálhassam. Akkor ő lesz Földváry Aladár grófné és senki más, erre eskü . . . — Ne esküdjél! — vágott szavába az öregur olyan éles hangon, mely Aladárnak egész szivéig hatott. — Nem szabad megesküdnöd, mert ezáltal önmagadat intélnéd el, mert az előbb már az ellenkezőre esküdtél. Boldogtalan arra kényszeritesz, hogy még elmondjak valamit, amit pedig szerettem volna elhallgatni... , ; r Az öregur mélyen fellélegzett és rendezni látszott gondolatait. — De meg kell lennie, — mondta azután. — Rohamosan fogyni érzem erőmet. Szemem elhomályosul, érzékeim összezavarodnak . . . Aladár, Aladár, elérkezettnek látom utolsó órámat. Add ide kezedet, fiam, a kezedet add ide . . . mindjárt végem lesz. Ne hagyj el! — Nem, nem! — kiáltott Aladár. — Az Istenre kérlek. Oh, milyen iszonyú irtózat kifejezése látszik arcodon! Nem, nem hagylak el! Atyja előtt térdre dobta magát és megragadta haldokló atyjának kezét. ■ . ,i;: , —- Itt vagyok atyám. íme, kezemben tartom kezedet, hogy felmelegitsem, vajha szivemnek vérét átömleszthetném beléd, hogy ettől uj életerőt nyerhetnél. Isten látja lelkem, éretted szívesen feláldoz,nám még az életemet is, mert azzal még rendelkezem, de szivem már nem az enyém, az el van visszavon*hatatlanul ajándékozva. — De meg kell lennie! — nyögte az öregur iszonyú kínok között. — A házasságnak Szentiványi Lolával létre kell jönnie. Ez kényszerítő szükség. Mert tudd meg, hogy én a vagyoni romlás szélén állok ... —- Atyám! — kiáltott Aladár csaknem magán kívül. — Mit mondtál? — Az igazat, — felelte az öregur elhaló hangon és fejét mellére horgasztotta. — Ez hihetetlen, atyám! Elmédben talán már is meg vagy zavarodva? Avagy talán csak rémíteni akarsz engem? — Nem, rázta fejét az öregur. — Utolsó órájában senki sem szokott hazudni. Az igazság ereje éppen a végórában a legnagyobb. Megmondom neked, hogy amint behunyom a szemémet, minden, amivel most bírunk, megsemmisül. A végrehajtó dobja megperdül az ősi kastély előtt. — De mikép történhetett ez, atyám? — kérdezte Aladár csaknem magánkívül. — Bevallom, hogy vakmerő tőzsdei üzletekbe bocsátkoztam. A nyereségvágytól és a lelketlen ügynökök hiú kápráztatásaitól elkapatva, nyaktörő spekulációkba rohantam bele és elbuktam. Milliókat vesztettem és egész vagyonom nem lett volna képes fedezni a veszteséget és már régebben elmerültem volna ... ha nem akadt volna egy nemeslelkü barát, aki segített, ajtam és kirántott a hínárból. Szükséges-e őt külön megneveznem? — Tudom már, ki az a barát. Szentiványi Géza gróf. Lolának atyja, — felelte Aladár. — Úgy van, eltaláltad, fiam. Most már be fogod látni, hogy nemcsak kétszeres, de háromszoros kötelékkel fűz hozzá a háládatosság. De kérlek, ne érts félre engem. Valamint azt sem szabad feltételezned Szentiványi Gézáról, mintha ő hálára tartana számot és legkevésbbé olyan irányban, mely a te jövődbe is mélyen belenyulik. Nem, nem! Ő, amit tett, önzetlen baráti jóságból tette, de egy nemes ember, amilyen én vagyok és amilyennek te is tartod magad, önkényesen rójja le a hála adóját és nem kell őt előbb erre figyelmeztetni. Meggyőződtem, hogy Lola szeret téged. Vonzalma olyan mély és bensőséges, hogy nélküled boldogtalannak érzi magát. Mióta téged börtönbe hurcoltak, azóta valósággal kínszenvedés volt az élete. Apjának végre hosszas vallatás után bevallotta szerelmét. Géza elmondta ezt nékem és ekkor felmerült bennem az a gondolat, hogy ti egymáséi legyetek. Ezt megígértem Géza grófnak és én szavamnak akarok állani, mert nem tudnék meghalni és a más világon sem találnék nyugodalmat, ha legjobb barátomnak és jótevőmnek egyetlen gyermekét boldogtalannak tudnám. . , L! (Folytatjuk). ^
