Magyar Hirnök, 1965. július-december (56. évfolyam, 27-51. szám)

1965-07-15 / 28. szám

MAGTAR HÍRNÖK 8. OLDAL1 Thursday, July 15, 1965 fas szabadságharcos vityillőja Tiberius császár diszkedében Néhány évvel a világosi fegyverletétel után egy Ró­mából hazalátogató festő, Haan Antal, békéscsabai evangélikus lelkipásztor fia, a parókián azon mesterkedett, hogy a család barátjával, Pe­tényi Salamonnal egy széjjel­bontott kis állat teteméről tu­dományos pontosságú rajzot készítsen. Az állat ugyanis ritkaság volt, a tudományos világ kevéssé ismerte, a raj­zolómester munkájából és Pe­tényi tanulmányából azon­ban most már ország-világ előtt elvesztette titokzatossá­gát ez az alföldi néptől “föl­­di-kutyá”-nak, a tudós körök­ben akkoriban ‘fogas vakony’­­nak nevezett ritkaság. Peté­nyi tiszteletes ur ugyanis nemcsak híveinek lelki ügyei­vel foglalkozott, hanem na­gyon is földiekkel is; egyike volt Magyarország legkivá­lóbb állattani szakemberei­nek. A fiatal művész Haan Antal pedig magyar művésze­ti főiskoal hiányában a bécsi akadémiának volt a neveltje. Onnan 1848-ban hazasietett, kardot kötött és végigküzdöt­­te a honvédség táborában a 48-as szabadságharcot. A ' világosi fegyverletétel után a császár önkényuralma, a gazdasági összeomlás, az ál­talános lehangoltság sem Bé­késcsabán, sem Aradon, sem Nagyváradon nem volt alkal­mas arra hangolni az embere­ket, hogy a művészi munka iránt érdeklődjenek. Viszont a művész észrevette, hogy bármerre jár, gyanús alakok követik. A bécsi kormány ké­mei. Nem tehetett mást, visz­szament Rómába. Ebben a világforgalmi köz­pontban a még szerényebb felkészültségű festőknek sem okozott különös nehézséget képeiknek eladása. Nevezetes régi mestermű­vek másolása az 1850—60-as években mindig jó fogyasztá­si holmi volt. De éppen ebben az időszakban a római műke­reskedelem piacán egyre na­gyobb mértékben jelent meg a nemzetközi turistatömeg­ben egy uj alak :a minden giccset, minden furcsaságot is cél és terv nélkül felvásár­ló, különcködő angolszász tu­rista, aki csakhamar kedvelt alakja lett Európa étlapjai­nak. Az angol világirodalom nyugdíjas kisbürokratája ha­mar rájött, hogy élet járadé­káért, amelyből otthon csak szerényen élhetett, az olcsó Itáliában előkelő rangú életet élhet: A római pincér és ko­csis még “eccelenzá”-nak, az­az kegyelmességednek is szó­lítja. A római magyar festők kis csoportjában akadtak olya­nok is, akik ilyen holmit gyár­tottak, akiknek nevére már senki sem emlékezik. A job­bak közül is nem egy festett efféle, könnyel eladható dol­got, mint például Róma-kör­­nyéki parasztot és pásztort, mandolinos lányt és fiút. De nem pusztán eladás céljából, hanem a rendkívül élénk szí­nű viselet miatt: a pipacspi­ros mellényke, fehér ingujj, az élénk kék nadrág vagy a szoknya alkalmat adott arra, hogy mélyen bemártsák az ecsetjüket, a legélénkebb szí­nű festékekbe, amire a bécsi akadémia alig adott alkalmat. Itt vált szirtesebbé Haan An­tal művészete is. Ugyanígy járt Than Mór, a már akkori­ban nevessé lett történelmi festőnk, itt volt még Telepy Károly néhány évig, és sok­kal rövidebb ideig Vidéky Já­nos és egy sor magyar festő, akiknek egy része inkább csak átfutó vendége volt Ró­mának; megnézték nevezetes­ségeit, aztán odébb álltak Viszont élete végéig Itáliá­ban maradt a festőknek ebből a csoportjából Heinrich Ede, Szoldatits Ferenc s Haan An­tal. Azoknak a magyar festők­nek kis csapata, akik Rómá­ban maradtak, a rendes napi munka után, egy kiskocsmá­ban találkoztak, ahol boron kívül nem lehetett semmit se kapni; a harapnivalót ki-ki magával hozta. Borozgatás közben megjelent a manda­­linos lány és a fill, és felcsen­dültek azok a félig falusias, félig külvárosi nóták, melyek: az' olasz estéket oly hangu­latossá teszik. Haan Antal is velük tartott, de csak télen. Mert ő úgy osztotta be olasz­­országi tartózkodását, hogy ősztől tavaszig szorgalmasan festett Rómában népi alako­kat, római utcán játszó gye­rekeket, műhely-tanulmány­ként Lédát, aztán tovább má­solta Raffaello falfestmé­nyeit a budapesti Nemzeti Muzeum számára, sőt IX. Pius pápa képmását is. De a nyár heve őt is elűzte Rómá­ból, amelynek háztengerében ilyenkor úgy érzi magát az ember, mintha kemencében ülne. A nyár kezdetével átte­lepedett Capri szigetére: ezt, a nápolyi öböl párás levegője még valamelyest hűsíti. Caprit nagyon megszerette a művész. Ott nemsokára há­ziúr lett: megvette azoknak a házaknak egyikét, amelyet az idevaló parasztok tákoltak. össze azokból a kövekből és téglákból, amelyeket a bozót­ból kikandikáló régi évezre­des épületek romjaiból bá­nyásztak ki. Ezek egykor Ti­berius római császár itt épült palotáihoz, kerti házaihoz tar­toztak. A szigetlakok most már Villa Haan-nak kezdték nevezni művészünk szerény vityillóját, de nem gúnyból vagy csipkelődő kedvből, ha­nem mert a nyelvszokás Itá­liában évszázadok óta villá­nak mond minden házat, sőt palotát, amely a város bás­tyafalain kivül fekszik. A “Villa Haan” történél­­mi nevezetességű területen állt. Azon a hatalmas kiter­jedésű földön, amelyet az embergyülölő Tiberius csá­szár palotái és messze terje­dő diszkért jei tettek neveze­tessé. Ez a világgal megha­­sonlott, boldogtalan ember, az akkor ismert világ korlátlan, ura, ide menekült az emberek elől, a halál is itt érte. Élet­rajza tele van keserű tapasz­talatokkal ; rokonairól, bará­tairól, legmeghittebb emberei­ről sorjában kiderült, hogy életére törnek, trónjára vágy­nak. A hatalmas császárnak tapasztalnia kellett, hogy a tragikus magányban, állandó rettegésben éli római imperá­­tori palotájában keserves napjait Hogy otthagyta Ró­mát és Capriba telepedett és onnan ki sem mozdult, szinté természetes következménye volt sorsának. Lyka Károly SZERELEM KIIAKJAI Irta: KERTÉSZ MIKLÓS — Tehát még mindig nem jön, — fohászkodott az öreg ur, — Ah’ Géza1 hátha nem is jön el? Hátha még mindig vo­nakodik kibékülni velem? Megirtad neki, hogy súlyos beteg vagyok és az orvosok sehogy sem tudnak segiteni rajtam? — Megirtam. De azért nem kell még lemondanod a re­ményről. Az orvos úgy mondta nekem még tegnap . . . — Ne higyjél neki, — vágott közbe az öreg ur. — Én érzem legjobban, hogy áll a dolog. Sem te, sem az orvos, de a világon senki sem képes bennem uj reményt kelteni. Ebben a tekintetben nem lehet engem elámitani. A halál már nya­kamba ült, szoritja a torkomat, ráfekszik a mellemre és már tegnap is azt hittem, hogy meg kell halnom, mielőtt egyetlen fiamat még egyszer viszontláthattam volna. De mi ez? Figyelj csak! Lépteket hallok. — A komornyik jár fel és alá az előcsarnokban. A sze­gény ördög roppant unatkozik. — Oh, tehát mindig csak csalódnom kell? — sóhajtott az öreg ur. — De beszélj’ Géza’ ugye te is hiszed, hogy el fog jönni? Nem hihetetlen, hogy egyetlen fiam visszautasitsa a békejobbot, atyjának, jobbját’ akinek oly sokkal tartozik. Megvallom, hogy nagyot vétettem Aladár ellen. Nekem- mint atyjának’ mint legjobb barátjának egy pillanatig sem lett vol­na szabad kételkednem benné. Hinni kellett volna ártatlan­ságában. De mikor minden körülmény ellene szólt és mikor Rédey Irma is ellene vallott. Oh, olyan sok mentő körülményt hozhatnék fel magam mellett. De csak egyszer itt lenne már Aladár és elmondhatnám neki, mennyit szenvedtem azóta. Hi­szen annak vagyok betege. Az visz engem a sirba. Fél lábbal már benne is vagyok. Most még csak az az egy vágyam van, még egyszer látni fiamat és hallani az ő ajkáról az engesztelés szavait. — Kedves barátom, miért izgatod fel igy magad? — Már hogy ne lennék izgatott, mikor fiam egyre késik. Talán el sem fog jönni. Sejtem, hogy nem akar megbocsájtani. Oh, én makacs vén bolond, hogy lehettem olyan őrült. Nem adtam hitelt esküjének, hanem hihetetlen elvakultságomban a törvény kezébe szolgáltattam őt. Erőnek erejével odáig vit­tem, hogy apa létemre milyen természetellenesen cseleked­tem. Feláldoztam saját fiamat abban az őrült hitben’ hogy igazságnak kell lennie. Pedig nincs’ nincs igazság! Fiamnak esetéből látom, hogy az igazság csak üres fogalom. — Sőt’ ellenkezőleg — szólt közbe Géza gróf. — Aladár esete kétségbevonhatatlanul bizonyltja, hogy nagyon is van igazság. De ezt az igazságot nem az emberek kezelik, hanem a felsőbb hatalom’ mely a világ sorsát intézi. Fiad ügyében ez a felsőbb hatalom juttatta diadalra az igazságot. Igazság nagyon is van, csakhogy nem az embereknélk kell azt keresni. De most térjünk át Aladárra. Légy nyugodt’ kedves barátom. Fiad meg fog érkezni, ezt én mondom. Én ismerem őt. Sok­kal jobb fiúnak, sokkal nemesebb lelkű embernek tartom, hogy sem atyjának, beteg öreg atyjának meg ne tudná bo­­csájtani azt a túlbuzgóságot, mellyel az igazságnak szolgálatot akart tenni. Légy meggyőződve, kedves öregem, hogy fiad már útban van, sőt talán már meg is érkezett. — Fiam? — suttogta maga elé az öreg gróf. — Nem tudom’ vájjon van-e még fiam? Mióta elhagyhatta a börtönt, melybe juttattam, nem volt rábirható arra, hogy hozzám jöjjön. Azóta egy év múlt el és még mindig nem történt semmi közeledés. Bolyong a világban, ami arra mutat’ hogy szándékosan kerül engem, pedig hány levelet intéztem hozzá. Esdeklő szavam nem tudta megindítani szivét. És most ismét te voltál az, aki közbejárásoddal utat egyengettél nekem, aki szenvedéseim­nek ecsetelésével rábirtad, hogy térjen vissza hozzám és te­gye könnyebbé utolsó órámat, mert érzem’ hogy nem tudok meghalni, mig nem békülök ki vele. Nem lenne nyugtom si­­romban. Ebben a pillanatban siető léptek hallatszottak. Egy eleven friss fiatal hang izgatottan kérdezte: \ — Hol van atyám? Életben van még? Nem késtem el? Az ajtó kitárult, két felkiáltás rezgett végig a szobám két megható’ sziveket megindító felkiáltás: — Atyám! — Fiam! Aladár úgy, amint volt, utazóköpenyben, kerek nemez­kalappal fején, rohant be atyjához. A karosszéknél azonban hirtelen megállott. Amint meglátta atyját' megkövült és el­­hült benne a vér. Mikor legutoljára látta őt, akkor még magas, karcsú alak volt. Erő volt tagjaiban és szemében az élet tüze égett és bá­mulatos volt ruganyossága. Most azonban csak egy roncs volt az, amit szemeivel látott. Egy végképpen megtört aggastyán­­aki fél lábbal már a sirban volt. Remegés fogta el Aladárt. Ilyennek nem képzelte atyját. Csak most látta, milyen indokolt volt Géza gróf sürgetése. Ha csak egy napig késik még, akkor talán már nem is találta volna életben. Fiának belépésekor az életnek pislogó lángja még egyszer fellobogott, de talán csak azért, hogy utána annál gyorsab­ban aludjék ki végkép. Remegő karjait kitárta és reszketve mondta: — Jöjj keblemre, fiam- Aladár! Ugye- alig ismersz rám? Nem hitted, hogy ennyire jutottam. Igen, atyád menthetetle­nül veszve van. Csak a vágy tartotta bennem a lelket’ hogy még egyszer láthassalak és ajkadról hallhassam azt az egy szót, csak azt az egyet: megbocsájtok! Oh’ fiam, mondd ki azt az egy szót, — Oh, ne is hozzuk elő többé ezt a sötét eseményt, — mondta Aladár és fájdalomtól megtörve térdrerogyott. — Le­gyen minden elfeledve, eltemetve. Oh' ha tudtam volna, hogy ennyire jutottál, már régen karjaidba siettem volna. — Hiszen megirtam neked’ fiam. Avagy nem kaptad meg veleleimet? — De megkaptam. Ámde saját keserűségem bizonyos te­kintetben önzővé és siketté tett. Csak Szentiványi Géza bará­tunk leveléből értettem meg végre a valóságot. Abból tudtam meg, hogy állapotod válságosra fordult, akkor éppen Brüsszel­ben voltam és azonnal vasútra ültem. És most itt vagyok. Há­lát adok Istennek, hogy még életben talállak. És most nálad is maradok, ápolni, gondozni foglak és kiragadlak a haláig ke­zéből. — Oh’ fiam, már csak a szememet fogod befogni, — felelte reszkető hangon az öregur. — Ezt vártam csak tőled. Zokogás fojtotta el szavát, de csakhamar erőt vett ma­gán és folytatta: — Oh’ fiam, egyetlen gyermekem, ki se mondhatom’ mi­lyen boldognak érzem magam, hogy ismét itt vagy. Hogy sze­meim láthatják arcodat és füleim hallhatják hangodat. Örö­mömben azt hiszem’ hogy ez csak álom, csak káprázat, melyet megzavarodó elmém okoz. Oh, szólj, hogy nem úgy van. Be­szélj’ hogy hangodat hallva valónak ismerjem el ittlétedet. — Itt vagyok, atyám, — felelte Aladár és melegen meg­szorította atyja kezét. Mondd meg azt is’ fiam, vájjon megbocsátasz-e? Hogy nem tartasz haragot szivednek mélyén. Hogy feleded a múltat. — Megbocsátok, atyám. Minden feledve van. — Akkor megáldlak még egyszer és utoljára. Hadd te­gyem kezemet fejedre. Oh, Aladár, nagyot vétettem ellened. Milyen mély fájdalmat okozhatott neked az a gondolat’ hogy elpártolt tőled az, akinek mint apának’ legfőbb és legelső kö­telessége lett volna kitartani melletted. Az öreg gróf Géza gróf példájára akart hivatkozni, ez azonban már előbb csendesen kiment, mert tudta’ hogy apa és fiú találkozásánál egy harmadik személy jelenléte legalább is felesleges. Aladár megszólalt: — Atyám, légy nyugodt. Esküszöm neked’ hogy mindent elfeledtem és megbocsátottam neked. Tudom, hogy ellenem szólt a látszat és milyen nagyon igazságszerető voltál, ez a lát­szat könnyen tévútra vezethetett téged. Legyen tehát feledve minden. De most felelj egy kérdésemre, atyám. — Kérdezz, fiam. — Hogyan jutott eszedbe Párisba jönni’ mikor olyan nagy beteg vagy? — Beteggé tett az a tudat, hogy téged szerencsétlenné tet­telek. Nem volt nyugtom otthon. A nagy lelkizárkódás beteg­ágyba döntött. Azt hiszem, nem kell külön elmondanom, mi­lyen lelkiállapotban mentem haza, mikor téged börtönbe hur­coltak. Attól a naptól fogva meg voltam törve, lélekben és test­ben egyaránt. Régi bajom, melytől tiz évig meg voltam kiméi­vé, megújult és éjjel-nappal gyötört. De most már jól van minden. Visszakaptalak és most már sokkal jobban érzem ma­gam. Mindig csak igaz marad, hogy az öröm a legjobb orvos­ság. Nemde’ már jobb szinben is vagyok? Aladár titkolt fájdalommal tekintett atyjának arcába. Ed­­digelé alig egyszer-kétszer volt alkalma haldoklót láthatni, mindamellett szomorodott szivvel volt kénytelen belátni, hogy atyjának arca mindazokat a rémes elváltozásokat mutatja’ me­lyeket általában a halál előhírnökének lehet tekinteni. Vagyis a halál bélyege már rajta volt. Fájdalomtól megindulva ragadta meg atyja kezét, mely jéghideg volt. — De azért nem áltatom magam’ — folytatta az öregur gyenge hangon. — Nincs kizárva, hogy szivszélhüdés hirtelen kioltja életemet. Nem egyszer kértem kezelőorvosomat, hogy tárja fel előttem a valót, és ő ebből nem is csinált titkot. Állí­tása szerint nincs is szebb a hirtelen halálnál. És még hozzá a szivszélhüdés nem is jár fájdalommal. A szív működése meg­áll, mint az óra és az ember megszűnt élni. Eddig rettegve gondoltam erre az eshetőségre, de most’ hogy itt vagy, már nem félek tőle. Elérkezettnek látom az időt, hogy egyetmást még elintézzünk. Elérkezett az idő, hogy komolyan beszéljek veled. — Hallgatlak, atyám, — válaszolta Aladár. — Bármi le­gyen is az, ami elintézésre vár, Ígérem neked’ hogy teljesíteni fogom utolsó akaratodat' mint jó fiúhoz illik. — Megesküszöl erre, fiam? — kérdezte az öregur reszkető hangon. — Esküszöm, atyám — felelte illő készséggel. Eszébe sem jutott az ilyenkor szokásos kikötéseket hasz­nálni, hogy ha majd lehet’ ha a körülmények megengedik, ha módomban fog állani, stb. — Hála gz égnek, — fohászkodott az öregur. — Nem is képzeled, fiam, milyen nehéz követ hengeritettél le a szivem­ről. Nem is hittem’ hogy nem lennél megelégedve választásom­mal, sőt ellenkezőleg, boldog leszel. — Boldog? — kérdezte Aladár és kimondhatatlanul szo­morú pillantást vetett atyjára. — Az én számomra nem virul többé boldogság. Annyit vesztettem már is, atyám, hogy többé semmi sem lenne képes kárpótolni. Az öregur felsóhajtott: — Ott sejtem, hogy még mindig nem felejtetted el a múl­tat. Hiszen nem is lehet olyan könnyen elfelejteni azt’ ami képes lett volna örökre szerencsétlenné tenni téged. Ezt tu­dom és éppen azért most újra felmerül bennem a kétely, hogy hátha még sem bocsátasz meg . . . — Nem, nem’ — szólt közbe Aladár élénken. — Ne be­széljünk erről. A börtönt elfelejtettem. De itt a szívben székel a baj. Itt van szenvedésemnek kutforrása. — Erre a sebre ajánlok én neked balzsamot, fiam. Bol­dogtalan szerelem bántja lelkedet ugye? — Nem tagadom’ atyám. — No, hát én már kiszemeltem neked valakit élettársul, aki hivatva van arra’ hogy téged boldoggá tegyen. — Élettársról beszélsz, atyám? — Igen, — felelte az öregur. — Ismerek egy leánykát, aki szép, mint a pirkadó hajnal és nemes lelki tulajdonságokkal ékes. Ezt szántam neked feleségül. Aladárnak első gondolata az volt, hogy atyja Rózsikéra céloz és felkiáltott: ■ — Hála az égnek’ csakhogy beleegyezel. — Soha nem is elleneztem, fiam. Hogy is ellenezhetném, mikor meg vagyok győződve, hogy boldogságod ezáltal meg lesz alapítva. Az én napjaim, sőt óráim meg vannak számlálva, nemsokára értem jön a könyörtelen halál és magadra hagylak téged. Elképzelheted tehát’ milyen vigasztaló lesz reám a tu­dat, hogy lesz valaki oldalad mellett’ aki hü szivvel ragaszkodik hozzád és boldoggá tesz. Nyugodtan halok meg, mert nem le­szel elhagyatva és egy előkelő családba jutsz’ melyet én nagyra becsülök. •’i WJj — Egy előkelő családba? — kérdezte Aladár elhülve. (Folytatjuk)! __

Next

/
Thumbnails
Contents