Magyar Hirnök, 1964. január-június (55. évfolyam, 1-26. szám)

1964-06-18 / 25. szám

8. OLDAL

Thursday, June 18, 1964

KASTÉLY ÉS BÖRTÖN KESZTHELYEN

Richard Bright 1789

szeptember 28-án született Bristolban. A kereskedő- és bamlkláircsailádiból származó ifjú egy évig ’bölcsészetet hallgatott az. edinburghi egyetemen, majd átlépett az orvosi szakra. 1814-ben megkezdett európai útja során huzamosabb időt töltött Hollandiában, Belgiumban, Németországban, Ausztriában s Magyarországon. Könyvének különösen érdekes részlete keszthelyi és hévízi látogatása. Bright nevét ae örvösök is jól ismerik, a Brightkórnak nevezett vesebetiegséget, az, ö felfedezései alapján, róla nevezték el. Könyvének, amely 1818-ban jelent meg, címe: Travels from Vienná through Lower Hungary, with some remarks on the state of Vienna, during the congress in the year 1814. (Utazások Becstől végig a Magyar Alfölden, néhány megjegyzéssel Bécs városára az 1814. évi kongresszus idején.)

Amint Vasvár után egy magaslatról visszanéztünk af hátunk mögött maradt vidékre, nagyon változatos tájak tárult szemünk elé. A zalabéri országút szelíd dombok és sürü erdők között vezetett; általában jó volt; néhány helyen a parasztok a vármegyei hajdúk felügyelete mellett javították.

Zálabéren az óriáís tei’mietü, mogorva póstamester — mindenféle okra hivatkozva — a többi között a betyárokat is emlegetve, arra akart rávenni, hogy , hoszszadalmas kerülő utón,,, menjek tovább Keszthelyire (aa volt t.i. légközelebbi állomásom), éis a világért sem adta volna lovait a rövidebb útra, mivelhogy az kívül esett a postai úthálózaton. Végre, mégis megértette a szót, éis amikor elfogadtam feltétele it és megfizettem a jó borsos különdijat, egyszeriben— szélnek eresztette az. ösiszies betyárokat.

Zalabérröl két órakor indultunk el. A vidék nem érdekes. A földet művelik, de nem termékeny. Elhagyváni Szentgrótot — ahol néhány csinos házat láttam —, dombokkal szegélyezett völgybe érkeztünk. A dombok tetején, erdők, lejtőin vetések állottak. A kocsis itt eltévesztette az utat, és két-három mérföldet is megtettünk már, amikor egy lovassal találkoztunk, aki eligazított bennünket. Kétségtelenül miagyar nemes volt, páratlanul festőd ruhájáról Ítélve, Széles karimáju, nagy kalapját vállára csúsztatva viselte, zsinoros mentéjén ragyogó ezüst gombok csillogtak, világoskék feszes nadrágot és magas szárú csizmát viselt. Doháinyz'acskója övébe volt dugva, és válláról hosszú, zöld köpeny omlott alá.

Egy meredek völgyszakadékban kapaszkodtunk felfelé. A völgy két oldalát pompás szőlők és birkalegelők, alját gabonaföldeik bontották. Felénkezve, egy másik völgyre láthattunk, amelynek átellenes határát erdőfedte hegygerinc alkotta.

Szép, -meleg délután volt. A' szőlők és zöld rétek, ítt-ott virágzó kökéhybckrokkal, — káprázatos szépséggel vél- j

. takoztak szemünk előtt. Azi este gyprsan teiszállott. Az, izmos bivalyok, napi munkájuk után elcsigázva, fáradtan ballagtak hazafelé. A pacsirta abbnhogyta énekét. Ezer meg ezer béka hangja volt az egyedüli zenei, amely üdvözölt bennünket, amikor bevonultunk Keszthelyre.

Kilen córa már elmúlt,hogy megérkeztünk. Jóllehet Festetics László gróf, amikor atyjához irt ajánló levelét inkább aiz eléggé jó kocstan megtiltotta, én mégis Bécsben átadta, hatiározotmában szálltam meg éjszakára, semhogy ily későn alkalmatlankodjam a kastélyban. Mindamelktt, — alighogy elhelyezkedtem, tanácsosnak gondoltam elküldeni a levelet azzal az üzenettel, hogy másnap, a délelőtt folyamán jelentkezni óhajtok a grófnál. Meglepett aiz a szokatlan gyorsasáig, amellyel vacsorámat készitették.De joggal gondoltam arra, hogy a vendéglős számét vetett azzal a lehetőséggel, amely valóra is vált: minden sietsége ellenére is, alig tette vacsorámat az asztalra, máris megjelent egy ur, aki a gróf prefektusaiként (jószágigazgató) mutatkozott be, és megkért, tegyek, eleget a gróf kifejezett óhajának, s azonnal költözködjem át a kastélyba.

Kissié haboztam, de mivel beláttam, hogy az ellenkezésnek nincs értelme, és megtudtam, hogy a gróf — aki ilyenkor már rendesen lepihen -— az én kedvemért fel akar kelni, legckcisabbnak véltem, ha szót fogadok. De

megmaradtam amellett,hogy most már megvacsorázom a j vendéglőben,, a bemutatkozást a grófnál pedig másnap

dJjjlőttre hala,szítottuk.

Amikor megérkeztem a kastélyba, felvezettek a lép- J csőn, keresztül a nagy ebédlőtermen, egy arcképekkel körülaggatott szobába. Ezt jelölték ki énnekem, inasom, szobája meg az enyémbe nyílott. Mindenben a legnagyobb kényelmet találtam, csak egy dolog zavart, ami í egyúttal mulattatott is. Valami különös hangverseny volt ez, de hogy honnan j'öt- I tek a hangok, azt jó ideig ; nem tudtam kitalálni. Úgy j tetszett, hogy a dallam hcl erősödik, hol halkul. Olyan, volt, mint folyton szóló, apró csengettyűk hangja. Néha. úgy rémlett, hogy a mi angol fogatainkat hallom, amint a lovak nyakára akasztóéit csengőikkel nyargalnak,, hói a félk között — olyankor elhalkul a hangjuk — , hol kiérnek a nyílt terepre, s megint erősebb lesz. Kinyitottam az ablakot, hogy jobban halljam. Végre azután felfedeztem a különös zene forrását. A hold bágyadtan sütött a Balaton tavára, és a viz széléről jött a hang, amely nem volt semmi más, mint a lapos. és mocsaras | parton tanyázó millió béka brekegése.

Reggel hét órakor behoz- i ták a kávét, és amíg öltö'z' ködtem, meglátogatott a

gróf. A prefektus kisérte, és kölcsönösen bemutatott: bennünket egymásnak. A gróf maga volt a megtestesült udvariasság. Nagyon örült, hogy Keszthelyen üdvözölhet engem. Csakhamar az itteni legfontosabb látnivalókra terelte a 'beszédet,— majd felhivatta a növénytan és az áiiliatorvoistudomány tanárát és arra kiért© a két tudóst, hogy legyen velünk. Végül a két tanárnak és a prefektusnak gondjaiba ajánlott, és egyelőre: búcsút vett tőlünk.

Olvasóm bizonyára csodálkozik azon, mit korosnak ezek a tanárok Keszthelyen, ebben a kis városban. Hogy megértessem, vázolnom kell' Festetics gróf munkásságát. Ez a főur állandóan Keszthelyen lakik, aihol főképp atyja gyűjtéséből származó, közöl tizenötezer kötetes, gyönyörű könyvtára van. A szórakozásnak és a tudásnak e forrásából a gróf bőségesen, éls nagy haszonnal merített az idő alatt, amelyet nem foglalt le újszerű gazdálkodásának munkája vagy az általa itt alapított, nagyszerű Gazdasági Iskola ellenőrzése. Erre az. intézetre nagy gondot és hatalma® pénzösszeget fordított, és méltán büszke is rá. Itt rejlik telháit az az erő, amely annyi tanult embert vonzott ide.

Magyarországon a rabok elzárására kiszemelt • hely rendesen a földesur lakásának közelében vagy annak egyik részében van. Mivel általában dolgoztatják őket, az idegen utazó ritkák köze-' fedhet a apllosjog birtokában levő magyar nemes hasához anélkül, hogy meg ne ütköznék a lánccsörgésen és a bilincsbe, vert szánalmas alakok látványán. A börtön maga sohaisincs elrejtve az idegenek kíváncsisága elől.

Majdnem azt mondanám,hogy hiúságukra szolgál, és a földesúri hatalom bizonyos jelének tekintik.

A legjobban Keszthelyen láttam. A gazdasági altisztek lakásul szolgáló ős a kastély bejáratával , átellenben álló, nagy, alacsony épületmlek; jelentéktelen részét foglalja el. A börtönőr vezetésével léptem be megpántolit és elreteszelt ajtaján. Abban a pillanatban tizenhét alak, valamennyi hosszú, magyar ruhában, felkelt a földről, ahol addig ült. A tizenkét niégyzetláhnyinál nem nagyobb szobában semmi sem vci’t, rajtuk kívül: sem asztal, sem ágy vagy szék. A levegő és a világosság a falaik felső részién lévő, több apró ablaknyiláison át jött be. A rabok legtöbbje fiatal ember volt. Egynémielyilkük felett Ítélkeztek már, mások felett még nem. Volt, akit hőt, vagy nyolc évre zártak el. Vétségük különféle volt, de a velük valló bánásmódban nem tettek különbséget, kivéve: a megszabott időben kiszolgáltatandó botütések számát vagy az elzárás éveit.

Innen lementünk a föld. alatti börtönbe, ahová éjjelre szokták elzárni őket. A börtönőr óvatosságból, a kellemetlen szag ellensúlyozására, füstölő fazekat vitt előttiünk A felnyitott belső ajtón át kis szobába léptünk be, amelynek sarkában szalmalócáikon kist asszony feküdt. A padló közepém vasrács volt. Vezetőm felnyitotta ezt a rácsot és, kezében látapával, leereszkedett előttem a létrán. A lámpa fényénél megláttam,, hogy egy kis előszobában vagyunk, ahonnan ajtó nyillik a földalatti öntőmbe, a férfi rabok rendes hálóhelyére. Ez tégla-alakú boltozatos pince volt, benne két szalmazsák szolgált bútor gyanánt. Néhány rongyos ruhadarab hevert azon a helyen,ahol egy-egy rab pihenni szokott a puiszita földön. A helyiség egyik sarkában vastag, erős láncot pillantottam meg. Körülbelül másfél lábnyi magasságban körös-körül karikák voltak a falba verve. Éjszakára a rabok lefekszenek a földre, hármuknak bokavasán kleriesztülfüzik a láncot és átvetik a karikán, majd további három rab után a második karikán húzzák át, és igy folytatják, körbe-körbe az egélsz teremben. A lánc végét lakattal összecsukják, s ilyenformán minden rab biztos zár alá kerül. Fájdalmas elgondolni, hogy e nyomorultaknak egyike-másika hát éve ily helyzetben tölti az éjszakát.

Amikor ily nyíltan beszélek a miagyar főuralk börtöneiről, távol áll tőlem, hogy felindulásomban bíráljam őket. Úgy tekintem mindezt, mint a legmindennapibb jelenségek egyikének érdekes példáját, ez pedig: az emberi ílélleiknek azon képessége, hogy közönyösen szemléli azt, ami állandóan előtte van. Ha idegenekkel beszélünk, mi mindent nem haltunk saját szokásainkról, úgyhogy szinte hajlandók volnánk megkérdezni, valóban olyanok vagyunk-e, mint amilyennek mások látnak bennünket. És milyen öntudatlanul csukva lehet a magyar . nemes szeme a nép nagy tömegének sok, fontos létfeltétele előtt! Pedig e néptömeg révén és változás árán az ország szilárdabb közbiztonságra és nagyabb jólétre, a föidesur pedig hatalmának és vagyonának példátlanul álló növekedésére számíthatna.

(Folyt, a köv. számban)

SZERELEM

kefArjai

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

Azonnal előre ment. Nem volt az a földi hatalom, mely ebben a pillanatban képes lett volna őt visszatartani.

A többiek sietve követték őt, de még nem értek a bükkfához, midőn már hallották uruk szavát, aki rémült kiáltást hallatott. A fa alatt egy női alakot látott feküdni.

Irtózatos előérzet csapott szivébe, fojtott kiálás tört ki ajkán és kezeivel fejéhez kapott, majd a szemeit törülgette, hogy jobban lássan. Rettentő az, amit most látott, azt hitte, bele kell őrülnie. Más nem lehetett a női alak, mint vagy Lola, vagy Irma, de mind a kettő fölötte drága volt szivének, mindegyik más-más értelemben.

A közeledő lámpáktól némi világosság esett az alakra, úgy Géza felismerhette.

És most rekedt kiáltás tört ki ajkán — egy kiáltás, melyben benne volt egy megtört szivnek minden keserves fájdalma.

A női, alak, aki holtra vlát arccal feküdt a százados bükkfa alatt, nem volt más, mint Rédey Irma, az a nő, aki oly drága volt előtte, mint saját élete, aki hivatva lett volna arra, hogy neki uj életet, uj boldogságot adjon.

Tompa kiáltással leborult a földön fekvő Irma mellé. Habár még sejtelme sem volt arról, hogy mi történhetett vele, mindamellett egy szörnyű ablsejtelem azt súgta neki, hogy ez a nő szörnyű szerencsétlenségnek esett áldozatul.

—Irma! Irma! — kiáltott, környezetéről egészen megfeledkezve, — félj fel — ébredj — térj magadhoz!

Ahogy át akarta őt karolni, keze nedves let. A holdnak halvány fénye mellett meglátta azt is, hogy keze vértől, aludt vértől lett nedves és piros. Ez a vér Irmának kiömlő v "ire volt.

— Gyilkosság! — kiáltott velőtrázó hangon, mely rémesen hangzott vissza a kertben. — Itt gyilkosság történt, gyorsan ide, segítség! Dédey Irmát megölték! Gonosz kezek kioltották életét!

Földváry gróf, Balázs, Soltész Feri és a többi szolga is mind futva közeledett. Egy perc alatt mindannyian kikelt arccal, meredező szemekkel vették körül Rédey Irmát, aki holtraváltan, mozdulatlanul és vérbe fagyva feküdt a földön.

Kimondhatatlan borzalom fogta el valamennyit, szavuk elállt a rémülettől. Gyilkosság a sólyomvári kastélyban, ezen a békés helyen, melynek földjét még semmiféle bűntény nem mocskitotta be. Ez a gondolat rettentő izgalomba hzott mindenkit.

— Meggyilkolták — nyögte" Szentiványi Géza és megragadva Irma kezét, a magáéban tartotta, hogy felmelegitse, mert olyan hideg volt már, mint a jég. — Egy istentől elvetemedett gonosztevő keresztüldöfte szivét. Mit álltok itt tétlenül és mit bámészkodtok? Egyiktek sem jön rá magától, hogy mit kell ilyenkor tenni? Fussatok orvosért! Vagyonomat kapja, aki megmenti őt!

Többen a szolgák közül rohanni akartak. Soltész Feri azonban visszatartotta őket.

— Haradjatok! — mondta. — Majd én megyek! Rögtön

lóra kapok és lóhalálban bevágtatok a városba s hozom az orvost. *• *

Gézának tetszett ez a gondolat és intett neki, hogy csak menjen gyorsan.

A gonosztevő titokban még egy pillantást vetett áldozatára és kisietett. Útközben mormogta:

— Addig éljetek, mig és orvost hozok. Csak van annyi eszem, hogy magam alatt nem vágom el a fát.

Géza gróf ezalatt föltámasztotta Rédey Irma fejét. Forró könnyek szivártogtak szeméből, a görcsös fájdalom szivében el sem férve, följött egész a torkáig és ott fojtogatta őt.

Földváry gróf is leereszkedett a szerencsétlen nő mellé a fűbe. Bár ezt a kellemes, szende nőt még csak ma látta először és pedig csak futólagosán, azért mégis nagy tisztelője volt és sorsa mély részvétet keltett benne.

—Mi történik itt? — kérdezte egyszerre egy női hang. — Az Istenért, hol van atyám? A házban gyilkosságot kiált mindenki nagy ég, atyám, hol vagy? Oh, talán csak nem te vagy az áldozat?

— Ah, Lola, drága gyermekem — zokogott Géza gróf. — Nézz ide, megölték Rédey Irmát, Jól tudom, hogy te is szeretted őt és meg fogod őt siratni.

— Rédey Irmát? — kiáltott a képmutató, óriási fájdalmat színlelve és leborulva Irma mellé, megfogta kezét és könnyeivel áztatta. Közben egyre kiáltotta:

— Megölték őt . . . Kegyetlenül legyilkolták. Hah! Átok

az elvetemült gyilkosra, aki legjobb barátnőmtől fosztott meg engem. Ne legyen neki egy nyugodt perce sem többé ebben az életben. Oh Irma, ébredj, térj magadhoz, úgy szeretlek, mint nővéremet. (

Ebben a pillanatban mintha csoda történt volna. Irma, aki egész mostanáig mozdulatlanul feküdt, Lola kezének érintésétől egyszerre összerezzent és élet jelt adott magáról.

Úgy volt, mintha Lolának a hangja és kezének érintése visszahivta volna lelkét a túlvilág küszöbéről, mert vonagló reszketés futott végig tagjain és bágyadtan felnyitotta szemét, melyből a halál borzalmai tükröződtek vissza.

— Oh él, még él! — kiáltott Szentiványi Géza. — Magához tért. Hatalmas Isten, esdve kérlek, tartsd meg nekem ezt a drága életet, melyet egy gonosz kéz ki akart oltani.

Hirtelen leereszkedett Réday Irma fölé és igyekezett elkapni egy tekintetet azokból a megtört szemekből, melyek még ma este az üdv forrásai voltak szerelemszomjas lelkének. Iszonyú fájdalom marcangolta szivét, midőrt ezt a nemeslelkü nőt haldokolni látta és egyúttal vad elkeseredés és harag keletkezett szivében ama gonosz teremtés iránt, ki eza a gyalázatos tettet elkövette.

— Irma — mondta — íme csupa jóbarátok által, hozzádtartozók által körülvéve, karjaimban tartalak — én, Szentiványi Géza! Ne félj semmitől . . . szólj, ki volt az az átkozott gonosztevő, aki kést döfött kebledbe, ki volt az az elvetemedett sátán, aki békés berkeinkbe lopózva, drága életed után nyújtotta ki kezét. Nevezd meg a gyilkost!

Mély csendben leste mindenki a szavait, még a szellő suttogása is elnémult, a hold éppen előjött a felhők mögül, mintha ő is hallani akarta volna a gyilkos nevét.

Ekkor úgy látszott, mintha Irma is összezedné minden erejét; felső testével hirtelen felemelkedni igyekezett, ajka megmozdult, szeme az irtózat kifjezésével irányult merően egy helyre, mintha maga előtt látná azt a gazembert, aki az életére tört.

— Gyilkos . . .! — rebegte megtört hangon.

— Oh nevezd meg őt Irma — szólt Szent iványi Géza és félkezével feltámasztotta Irma fejét, hogy könnyebben beszélhessen. — Nevezd meg az átkozottat, Irma.

Rédey Irma még egyszer felnyitotta szemeit és megtört hangon, alig hallhatóan rebegte.

— Gyilkosom . . . Földváry Aládár gróf!

Határtalan megdöbbenéssel hallották ezt a körülállók.

— Irma! — kiáltott Géza, — iszonyú vád ez haldokló ajkadról!

Földváry rémülten hajolt föléje és remegve kérdezte:

— Engem vádol?

— A fia, a fia, — rebegte Rédey Irme erejének utolsó megfeszítésével és eszméletét veszitve visszahanyatlott Szentiványi Géza gróf karjába.

Az öreg gróf iszonyodva kapott fejéhez.

— A fiam ... a fiam lenne gyilkos, az én elveszett fiam?

Uram teremtőm, lehetséges lenne ez? Nem, nem, ez hihetetlen! Megzavarodott lelkének tévedése ez. Ma este engem látott utoljára, ez lehet oka annak, hogy az eszmék zavarában a gyilkost összeköttetésbe hozta az én nevemmel.

— Földváry Aladár lenne a gyilkos? Oh, ez lehetetlen, —mondta Géza is. — A szerencsétlen csak a láz deliriumában mondhatott ilyet. Igazad van, kedves barátom, — tette hozzá az öreg grófhoz fordulva, — mert veled beszélt utoljára, ennélfogva a te neved, zavart eszmemenetében, vagahogy összekerült a gyilkos nevével. Irma, Irma, ne távozzál el körünkbél ilyen rettentő váddal, szólj, csakugyan igaz, amit mondtál?. Csakugyan a fiatal Földváry gróf a gyilkos?

— Ő az, ő az!

— Vájjon itt lett volna?

Vér ömlött ki Irma ajkán. Mindenki azt hitte, hogy már vége. Hihetetlen kijelentése megfagyasztotta a körülállók ereiben a vért. Az öreg Földváry gróf megdermedve állott a szörnyű vád hallatára.

Irma még egyszer összeszedte minden erejét és halkan mondta:

— Itt volt a pavillonban . . . óvjátok tőle Lolát, óvakodjék tőle ön is, gróf ur!