Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-02-01 / 2. szám

MUVESZPORTRE

Fortuna szekerén

UZSONNA BENCZÉDI ILONÁNÁL

Stockholm óvárosának peremén, „előkelő helyen”, a St. Paulsgatan 14. szám alatti műterem és kiállítóterem bejárata fölött egy név: Ilona. A hatalmas ablak szinte kihozza-kivetíti az utcára a termet, a járókelők gyakran megállnak a különös hangulatú, harsányan vagy szemérmesen vidám és szomorú szobrocskák előtt. Még a rendőrök is lassítják a lépést, műértően a derült stockholmi égre pillantanak („te jó ég”), és elismerően bólintanak: „Ó, ez az Ilona! Ez az Ilona!”

A műterem gazdáját Benczédi Ilonának hívják, de mostanában egyszerűen csak: Ilona (bennfentesebbek számára Lili). A derék svédek nehezen olvasnák, ejtenék a Benczédit... A kolozsvári születésű művésznő négy éve él Stockholmban, de neve és galériája máris közismert mind művészi berkekben, mind a műértő közönség körében. Hat évvel ezelőtt hagyta el Romániát (menekültként).

Utoljára hét évvel ezelőtt találkoztam vele: Zilahon. Akkor még ott élt. Néztük a szobrait, beszélgettünk, és emlékszem, nem akartam elfogadni az uzsonnát. Ilona a leghathatósabb érvvel kínálta:- Egyél nyugodtan, a kislányom a nagyszülőknél van.

Elnevettük magunkat, és meguzsonnáztunk. Ceausescu Romániájában akkoriban alapvető élelmiszerekhez, kenyérhez is csak „jeggyel” lehetett hozzájutni - legalábbis elvben. Mert előfordult, hogy jegyet adtak, de kenyeret nem. (Idősebb, sokat szenvedett hölgyismerősöm mesélte: utoljára Auschwitzban kapott ekkora kenyéradagot.)

Azokban az években nem illett semmit elfogadni a vendégnek, főként, ha gyerek is volt a háznál... No, de Ilona kislánya nem volt

otthon, és így lelkiismeretfurdalás nélkül falhattuk fel az aznapi kenyéradagot - uzsonnára. És nevettünk. Felszabadultan. Benczédi Ilonáról ezt a képet őriztem azóta: úgy kínálja a szendvicset, hogy köntörfalazás nélkül közli, ezt sem tenné - ha nem tehetné. És kacagjuk a nyomorúságos helyzetünket.- Amit ezelőtt hét évvel Zilahon előadtál nekem, én azt azóta sok svéd barátomnak elmeséltem. Nem volt nagy sikerem vele - mondja Ilona, és hamiskásan figyel.- Már nem emlékszem, hogy mit adtam elő - és miközben ezt kimondom, már pirulok is (mert ugye sejti a kedves olvasó: „hazugság esete forog fenn...”).- Azt fejtegetted, hogy milyen szerencsések vagyunk. A világ minden művésze „igazi mélységében” szeretné megismerni az életet, legalábbis erről prédikál. Szegények! Számukra nem adatott meg Zilah...