Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-01-01 / 1. szám

tatta Ceausescu, most Eminescu szobra áll azon a helyen. Igen, megváltozott a hangulata. Valami elveszett a valóságban. Ma már csupán lelkűnkben élnek és égnek apró rőzsetüzek, évszázados kövek magukban hordozzák a magyar múltat, százados kultúránkat Szent Lászlótól napjainkig.

Mondanom se kell, búcsúzáskor elsírta magát egy öregember. Ő már tudta,

hogy soha nem fogja látni elhagyott városát. '

*

Engedjék meg e sorok írójának, hogy Tóth István váradi, élő költőnek, műfordítónak ezerháromszáz oldalas kéziratából (Helikoni Múzsák, Latin nyelvű költőink a reneszánsztól a felvilágosodásig) idézzem az ajánlást befejezésül.

NIKOLITS ÁRPÁD

Tóth István

Ajánlás

Mostan ütötte a távoli óra a féltizenegyet.

Múltunk könyvei közt csüggetegen lapozok.

Nemcsak a gondolat, ámde a szín is messzi vezethet: rég elavult lobogók rostjai itt a sorok.

Színehagyottan tűnve a kor fia pisla szemébe, gát metszésű betűk, rejtjeletek mit izén ?

Azt, hogy a régi nap élve tüzelne a sárga lapokról?

Vagy kriptája csupán néki a hártyapapír, s régi korongja virágként vár zsugorodva a könyvben: fényteli kelyhe letört, s őrli a lassú halál?

Nem tudom. Éppen ezért felidézem a sokszori sétát, míg fiatal szemmel néztük a szűk tereket: szobrok, várfalak, ép kövek óvtak egy eszmevilágot, s durva falak tetején állt valahány eszelős (mert legelőbb eszelősként tűnt a szemünkbe a sok hős, megnyitván a remény nem lehető kapuit).

Kincsekkel hazatértek a békés messzi világból.

s azt tették, mit a kor embere várni se mert,

Janus, Oláh, Decsi, Laskai, Honterus és valamennyi lángteli vártereken új kiutat mutatott.

Nem gondolva közelgő vészre a várbeli népek, mentek a lélek, az ész szebb birodalma felé.

Mint a jövő, közelebb jött, s néha tapintani vélték eszmeviláguknak domborodó köveit.

S új fűztől telkekbe riadva az emberi szépség, várt, amíg új eszelős nyit a reményre utat.

Bújt ki az ész csigaszemként szertetekintve a térben, annyiszor jőve elő, hányszor a tűz belemart.- Dús moha hízik a várfalakon, porosodnak a könyvek.

Romló hús csak a lét, s egyre cseréli magát.

Mégis a könyvben, a kőben, a sírban a hajdani példák intnek, szólnak ekképp, s érti az emberiség:

„Merj! Az igaz (s egyedüli szilárd!) kicsapódik a létből, mint a koralltestből sarjad a ritka virág."