Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-01-01 / 1. szám

56

„Nincs remény..." hangzik vissza bennem nagyon sokszor e két szó, amikor kiszolgáltatottan szabad útra várakozunk; lehúzott sorompó-falak előtt csak a szellem szabad, a gondolat.

De jó, hogy gondolatokat nem tudnak olvasni mindenre éber szemek, koponyacsontjaink mögé nincs belátás. Karnyújtásnyira a város, és mégis messze.

Egyre messzebb... Felütöm A szerző Szabó Dezső könyvét: felvételei

„Nagyvárad talán Budapest után az ország legérdekesebb városa volt. Mintegy szintézise volt az egész országnak. Megvolt benne minden ellentét, minden szolidaritás, minden széthúzás, minden életmag és minden halálcsíra, melyek Magyarországon meghatározták a jövőt. (. . .) Emberösszetétele méltán képviselte a magyar Noé bárkáját. ”

Lelkem korzóján legendás nők alakjai vonulnak

végig: Rienzi Mária, Markovits Jolán, Léda, Sárvári Anna, Csinszka... és ilyenkor azt érzem, hogy a magyar irodalomnak valóban Nagyvárad volt az előszobája, csak innen lehetett belépni a „szalonba”. Engedjék meg a krónikásnak, két „belépőt” idézzek rejtvényként:

„Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, / De ha kinyílnak ősszel az egek, / A szeptemberi bágyadt búcsúzánál / Szeme színére viszszarévedek. "

„ Két szemed zöld gyémánt vóna, / Két kebled két vad opál-rózsa / S ajakad topáz. /Arany-lényeddelsohse halnál, / Ékes voltoddal sohse csalnál. / Én rossz asszonyom ”.

*

„En France tout le monde est un peu de Gascogne" (Franciaországban egy kicsit mindenki gascogni.) „ Viszont Magyarországon egy kicsit mindenki váradi. Akárkivel állj is szóba, öt perc múlva kiderül róla, hogy valami távoli vonatkozásban mégiscsak Váradhoz fűzi." Nagy Endrét idéztem, nem csekély önelégültséggel, mert egy brüsszeli kalandomat mesélném el. Dadogva, jól-rosszul igyekeztem megtudakolni egy idős úrtól, merre menjek, melyik irányban találom meg a menekültügyi bizottságot, valaki megkért, intézzem el ügyes-bajos dolgát. Nem értettük egymást, dühösen fakadtam ki magyarul, milyen ország ez, hogy itt senki... „Miért nem így kezdte - mondta hibátlan bihari tájszólásban -, jaó, hogy engem szólított meg. Hová való?” Váradra, válaszoltam. Keblére ölelt, „földi vagy, gyere üljünk be egy kávéházba”.

Kicsi a világ! Váradiak Brüsszelben, s elmondom, hogy azokat a Körös-parti szecessziós palotákat lebon-